A nap értékelése: 10/10
Csak megjegyzem: ez a 100. bejegyzésem. Mivel nullával indul az egész, a 99. lett a 100. Isten éltesse a blogomat. Lehet, hogy ma lett nagykorú?A mai napra tervezett hivatalos programok:
- Állati flow
- Reggeli
- Fordított konferencia
- Ebéd
- Fordított konferencia
- Záró ceremónia és tehetségkutató
- Vacsora
- Búcsú italok
Az eddigi napokon, amit a program tengeri napoknak hívott a hajó mindig kikötött valahol, csak mi, digitális nomádok, a Nomad Cruise tagjai maradtunk fent a hajón. Legalábbis a többség, mert természetesen a döntés szabadsága a miénk. Ez volt az első olyan tengeri nap, amikor tényleg haladt a hajó. Vagyis, Vallettát elhagyva, a napfelkelte már a tengeren ért engem. Az egész napot a végtelen víz bámulásával tölthettük volna. Este – vacsora közben – tűnt fel előttünk a görög partvidék, de kikötni csak a következő napon volt lehetőségünk. Jó pár alkalommal néztem a végtelen tengert ezen a napon. Nap közben is, este és éjszaka is. Különös varázsa volt számomra annak, hogy akár egyedül, akár társaságban álltam a végtelen előtt.
A napom a hat órai lefekvésnek megfelelően eléggé későn kezdődött. Miközben a hajó haladt, átugrottunk egy időzóna sávot. Ilyenben még soha nem volt részem. Ugyanis, ha időzónát váltottam eddig, az mindig repülőn történt. A repülő felszállásakor az ember kikapcsolja a telefonját, mikor leszáll, meg vissza kapcsolja. Azaz, az óra átállás automatikusan megtörténik. A hajón ez másképpen volt. Egyszer csak átléptük az időzóna határát. De ezen a napon – a tengeri tartózkodásnak köszönhetően – nem nagyon működött az internet a hajón, mobiltelefon szolgáltatás meg értelem szerűen nincsen. Így – életemben először – egy olyan időben léteztem, amikor nem tudtuk pontosan, hogy mennyi idő van. Az órám egy adott pillanatban azt mondta, hogy egy óra van, 10 perccel később azt, hogy kettő, majd újra egy. Mindenki meg volt zavarodva. A net elérhetetlensége miatt ellenőrizni sem tudtuk, hogy mi a helyzet.
Teljesen lényegtelen volt egyébként, mert számomra nem volt fontos az idő. Ez volt az első nap, amikor nem akartam semmit csinálni, kivéve a blogommal foglalkozni, de az meg lehetetlenné vált. Szóval, a beszélgetéseken, az evésen és a koktélok pusztításán kívül ma nem sokat tettem a világért.
A beszélgetések milyenségét nehéz lenne leírni. Egyre több visszajelzés érkezett hozzám az elmúlt napokban. Egyre gyűltek bennem az érzések, hogy valami jónak vagyok a részese. Nem csak itt a Nomad Cruise fedélzetén, hanem a saját életemben.
Az este már a búcsúzásról szólt. Volt egy utolsó ital találkozás. Jó pár összefoglalással, egymáshoz borulással. Volt, akitől korábban búcsúztam el, volt, akitől tudtuk mindketten, hogy nem kell. Volt, akivel felületesen, de többségében megható pillanatokkal volt tele az este.
Az első napon lehetett jelentkezni a Ki mit tudra. Másnap volt meghallgatás és kiválasztás. A kiválasztott emberek az elmúlt napokban készültek arra, hogy a mai este megmutassák a tehetségüket. Nagyon szórakoztató volt a pár előadás, amit itt láttunk, biztos voltam benne, hogy ennyi ember között jó pár akad, aki képes tehetséggel élni az életét.
Az este volt egy “valami baj van a világgal érzésem”. Egy adott pillanatban a szobatársam éppen dolgozott az egy szem asztalnál az egy darab széknél ülve, szóval, nem volt helyem. Lementem a bárba, hogy az ott található asztaloknál ülve írjak egy kicsit. Természetesen egy kávét és egy Mojitót kértem. Erre a napra már a bár személyzete tudta a nevemet és azt, hogy mit szeretek inni. A nagy bárban és a fentiben is. Azért nekem is sikerül nyomot hagynom néha!
Szóval az írói karrierem további egyengetésén akartam dolgozni, de elbukott a terv, mert az egész hajó a központi bárnál bingózott. Nem volt asztal. Így a laptoppal a hónom alatt, ugyanabban a kezemben egy pohár koktéllal, a másikban meg egy forró hosszú kávéval elindultam a lift felé, hogy visszamenjek a saját szobámba. Nem volt könnyű mutatvány. Ekkor állított meg egy férfi, hogy válthatnánk -e pár szót. Tudja nagyon jól, hogy értékes az időm, de ha nem bánnám, lenne pár kérdése. Miután elmondta, természetesen megálltam. Lepakoltam az italokat és beszélgettünk kicsit. Elmondta, hogy ő egy kétkezi építőmunkás, de szeretne a családjának többet adni és a kriptó valutákkal szeretne foglalkozni, ebben kérne segítséget tőlem, mert látja, hogy digitális nomád vagyok.
Nagyon tisztelet tudó volt. Elmondtam neki, hogy én ehhez a területhez nem értek, de ha ezzel szeretnék foglalkozni, mit tennék. Megnéznék jó pár Youtube videót a témában, elvégeznék egy-két online tanfolyamot, ami elérhető és aztán személyes ismerettséget keresnék olyannal, aki ezt már csinálja. Ennyivel már el mernék indulni. Nagyon hálás volt ezért. Ami megdöbbentett, hogy elmondta, hogy én vagyok körülbelül a tizedik nomád, akit megszólított, de a többség meg sem hallgatta. Szóba sem állt vele. Nagyon szomorú lettem ettől. Ekkor kicsit úgy éreztem, hogy ezek a nyitott elméjű, nyitott szívű emberek lehet, hogy csak a társaságon belül ilyenek? A világgal nem? Elképzelni is nehéz volt, hogy ez az őszinte, csillogó szemű, a családjáért tenni akaró ember nem kapott támogatást az általam erősnek megismert társaságtól? Én mindenesetre biztattam a srácot. Mondtam neki, hogy én hiszek benne és biztos vagyok abban, hogy meg tudja ezt csinálni. Láttam a hálát a szemében és én akkor nem gondoltam arra, amit később a szobatársam mondott: lehet, hogy én voltam az első, aki ennek az embernek valaha ezt mondta… A srác a beszélgetés végén azzal búcsúzott el tőlem, hogy szerinte a világnak több olyan emberre lenne szüksége, mint én… Ezt a véleményt sem először hallottam az utóbbi hónapokban, de az ő érzéseiért is nagyon hálás voltam akkor…
A tehetségkutató estéhez visszatérve! Utána természetesen buli a diszkóban, hamburgerezés és viszonylag korai lefekvés két órakkor. Csendben és hangosan, a tűzijáték fénye alatti sötétben, magányosan és sok beszélgetéssel, de véget ért az utolsó éjszakám a hajón.