Elég sok mindent írtam az elmúlt sok napban a hajóúttal kapcsolatban. Tartozom magamnak annyival, hogy amit összefoglalóan gondolok erről az utazásról, azt le is írom. Még akkor is, ha itt-ott már elmondtam ezt-azt.
Először is azt gondolom, hogy volt jó pár nagyon szuper élményem az életben, de ez az utazás a kiemelkedő élmények sorába tartozik, már most. És azt gondolom, hogy a megismételhetetlen jelző is ott lesz vele. Remélem, jól gondolom, hogy megyek még Nomad Cruis-ra az életemben – ami biztosan jó élmény lesz (igen, az életem és a Cruise is) -, de a következő már biztosan nem üt akkorát, mint ez.
Mit találtam? Mi változott meg?
Pont az utolsó athéni napon kérdezte meg tőlem valaki, hogy megtaláltam -e, amit kerestem. Azt válaszoltam neki, hogy nem kerestem semmit, de nagyon sok mindent találtam. Nem volt előzetes várakozásom az úttal kapcsolatban, de ha lett volna, a valóság biztosan felülmúlja a az elképzelést.
Fontos kérdés volt, hogy mit változtatott meg bennem az utazás. Erre azt mondtam, hogy semmit. Én készen érkeztem meg erre az útra. Természetesen nem mindenre készen. De az eddigi hazámat elhagyni, új életet kezdeni teljesen késznek érzem magam, hónapok óta. Van tehát ez életemnek egy jelenlegi iránya, egy jelenlegi súlya és állapota. Ezzel, mivel szilárdan hiszek benne és készen vagyok a következő lépésekre, a hajóút semmit nem tudott változtatni. Sem elvenni nem volt képes belőle, sem hozzátenni. Sem nagyobb bátorságot nem szereztem, sem ijesztő dolgot nem találtam. Sem türelmetlenebb nem lettem, sem lazábban nem tudok gondolni az utazásra.
Ezért érzem úgy, hogy ez az utazás nem tett hozzám semmit. Inkább azt érzem, hogy energizált. Nem épültem, nem vesztettem el semmit. A jelenlegi kész építmény minden sarkába tolt energiát ez a sok gyönyörű nap.
Minden percét élveztem ezeknek a napoknak.
Nagyon jó volt megélni a két magamra irányuló felfedezést.
Felfedezéseim
Mik is voltak ezek a magamra irányuló felfedezések?
Az egyik az, hogy nem állok még készen arra, hogy társat keressek magamnak. A Deep Connection workshopon éreztem meg azt, hogy ezzel a kérdéssel még nem kell foglalkoznom. Időt kell még hagynom magamnak a gyógyulásra és a fejlődésre. Az utolsó kapcsolatom okozta sebek még nem gyógyultak be, a legjobb dolog tehát az, ha várok. Egyszer csak majd megérzem, hogy már készen állok.
A másik felfedezés szintén ezen a műhelymunkán érkezett meg hozzám. Mielőbb tovább haladsz az olvasással, készülj fel kérlek, hogy egy kérdés fog következni. Próbálj meg a kérdésre válaszolni, mielőtt folytatod az olvasást! Felkészültél? Próbálj meg őszintén választ keresni erre a kérdésre, s ha van kedved, tudasd velem a te válaszodat! A kérdés: mi a kontroll ellentéte? Hagyok időt a válaszra.
…………………………………………………………………………………
…………………………………………………………………………………
…………………………………………………………………………………
…………………………………………………………………………………
…………………………………………………………………………………
…………………………………………………………………………………
Engem a kérdés azért kapott el, mert én az életemben a kontroll jelentőségét már korábban felfedeztem. Éppen az az, amin szeretnék lazítani és változtatni. És egyáltalán nem volt ötletem arra, hogy mi az én válaszom erre a kérdésre. Nyilván sok válasz létezik, de az előadó azt mondta, hogy a kontroll ellentéte a bizalom. Ez ott és akkor – de, akár még most is – szíven ütött engem. Ugyanis, ahogy az előbb említettem az életem majdnem minden területén felül kontrollált ember vagyok, s rájöttem, hogy ezen eresztenem kell. Ott és akkor az jutott eszembe, hogy az életemnek van egy olyan területe, ahol viszont nem kívántam kontrollt alkalmazni, hanem csakis a teljes bizalmat. Az más kérdés, hogy a bizalom elvesztésekor – mind a kettő esetben – bekúszott a kontroll is. Vagyis, az életem egy másik kulcs területén meg csak a bizalommal dolgoztam, s rájöttem, hogy innen meg hiányzott a kontroll. Vagyis, itt meg húzni kellett volna. Az életem egyik oldalán ereszteni, a másikon húzni. Így alakulhat ki minden területen az egyensúly.
Hálás vagyok ezekért a felfedezésekért!
Kapcsolódásaim
Amit találtam, az a sok kapcsolódás a sok jó emberrel. A hajón sok nyitott szívű és nyitott gondolkodású emberrel találkoztam. Volt, akivel napokra, másokkal órákra, egyesekkel meg akár csak percekre is kapcsolódtunk egymáshoz. Minden esetre ezek a kapcsolódások természetes egyszerűséggel zajlottak, mert a nyitottság és a barátságosság volt az alap az egész utazás alatt, szinte mindenki számára.
Találkoztam introvertált emberekkel, akik hamarabb fáradtak el, mint a többiek, de az volt az érzésem, hogy mindenki állja a sarat, és a saját érdekében minél több programban akar részt venni. Kapcsolódtunk tehát egymáshoz keresztben, hosszában. Az ezeknek a kapcsolódásoknak az eredménye volt az, hogy múlt héten pénteken már annyira éreztem a feltöltődést, hogy én magam is túlcsordultam.
Kicsit úgy éreztem magam akkor, mint akinek a 100% boldogságára még 20%-ot pakolnak rá. Mostanában nem először érzem úgy magam, hogy a mérleg pozitív oldalán jelentkező túlterheltség is tud fáradtságot okozni. Jó azzal a tapasztalattal élnem, hogy nem csak a fájdalom miatt tud az ember szeme csiklandós lenni, néha a túlzott boldogság is lehet olyan, hogy már szinte fáj. Milyen érdekes! Fájó boldogság…
Hálás vagyok a kapcsolódásokért! Azokért, amik csak itt voltak, azokért is, amik a jövőben is folytatódnak és azokért is, amik már a múltban is megvoltak és még mindig tartanak, vagy nem tartanak.
Az elmúlt hét végére megérkezett hozzám egy felfedezés.
Mi tesz boldoggá?
A kapcsolódások minden napos hangsúlyozása juttatott el ahhoz a felfedezéshez, amit most készülök leírni. Amit nem tudok másképpen fogalmazni, csak úgy, ahogy most érzem. Azt hiszem, engem az emberekhez való kapcsolódás tesz boldoggá. Van egy olyan érzésem, hogy még sokakat is ez tesz boldoggá, de mivel biztosat csak a saját érzéseim kapcsán mondhatok, így egyenlőre csak magamról beszélek. És nem kezdem el a “Megtaláltam a boldogság titkát!” című könyvem megírását. Ezt a kérdést még elemeznem és érlelnem kell.
Mindig is jónak éreztem magam abban, hogy másokkal kapcsolatot teremtsek. Mások is sokszor visszaigazolták azt, hogy jó velem kapcsolódni. Nem egyszer kaptam már meg az életben azt az elismerést, hogy “én nem szoktam ilyenről beszélni senkivel, nem tudom, neked miért mondom el, de valahogy neked el kell mondanom…” Van tehát ez ez érzésem, hogy ez nekem könnyen megy. Van a sok visszajelzés, hogy jól csinálom. Most pedig megszületett bennem egy felfedezés, hogy nem önzetlenül csinálom ezt – valószínűleg -, hanem azért, mert ez nekem boldogságot okoz. Ebből állapítottam meg, hogy valószínűleg engem ez tesz boldoggá. Ha ez megvan, akkor én jól érzem magam.
Mivel hiszek abban, hogy mind ugyanazok vagyunk, ugyanonnan jövünk és ugyanoda tartunk, akár belegondolok, akár nem, hiszem azt, hogy összeköt minket valami. Ennek számtalan jelét és bizonyítékát éreztem már életemben, s most ezzel a felfedezéssel – egyszerűen a hit mentén – úgy érzem, megint megértettem magamból valamit, amihez nem kell bizonyítékokat keresnem, egyszerűen elégnek tartom a megérzésemet és a tapasztalataimat.
Ha – úgy érzem – megtaláltam azt, ami engem boldoggá tesz, akkor a következő lépések nagyon egyszerűek: ápolni a meglévő kapcsolataimat és keresni a következőket, hogy meglássam, boldog maradok -e. Ha nem, akkor tévedtem, és vagy keresem, vagy várom, hogy megérkezzen, hogy mi tesz engem boldoggá.
Hálás vagyok ezért a felfedezésért is. Lassan majd elkezdem használni a megvilágosodás kifejezést.
Iván
Olyan sok komoly dolgot írtam az előbbiekben, hogy kell valami laza lezárás.
Elég komoly problémákat okozott egyeseknek a nevem kimondása. Az egyik bárpultos elnevezett Ivánnak, bár aztán nem használta ezt a nevet. Én meg egy érdekes szójátékot vettem észre itt. Ha az ISTVÁN-ból kiveszem az ST-t, akkor valóban IVÁN marad. Ha ezt a kivett ST-t az IVÁN elé teszem, akkor megkapom a St. Iván kifejezést, amit magyarul az “Iván a szent”-ként tudnék lefordítani, vagy egyszerűen csak “Szent Iván”-ként.
Többet most nem is írnék…