2024.09.24-éb vettem részt Dr. Kádár Annamária pszichológus, tréner, egyetemi oktató egyik előadásán. Ott hallottam egy verset, ami azonnal megfogott. Különös “véletlen”, hogy kb. két héttel később egy könyvben pont ezt a verset olvastam újra.
Már a vers első hallásakor, de az azt követő hetekben még többször elgondolkodtam arról, hogy mennyire jó versnek tartom, mennyire jól összefoglalja egy az önismeret útját járó ember előre haladását. Nem akarom a verset elemezni, mert ezt szívem szerint inkább rábízom mindenkire. Inkább csak azt mesélem el, hogy amikor elkezdtem a vers mondanivalóján gondolkozni, azt mertem gondolni, hogy én a saját életemben már a 4., 5. versszak környékén járok.
Az elmúlt hetek történései, elképzelései pedig egyértelműen azt mutatják, hogy az 5. fejezetbe lépett az életem. Mind a fizikai, mind a lelki értelemben.
Íme, a vers:
Portia Nelson: Önéletrajz öt rövid fejezetben
I.
Sétálok az utcán.
Egy mély lyuk van a járdán.
Beleesem, elvesztem.
Nincs segítség.
Nem az én hibám.
Egy örökkévalóság kell, hogy kitaláljak.
II.
Ugyanazon az utcán sétálok.
Egy mély lyuk van a járdán.
Úgy csinálok, mintha nem látnám.
Újra beleesem.
Nem tudom elhinni, hogy ugyanott vagyok.
De nem az én hibám!
Még nagyon hosszú idő telik el, míg ki tudok jönni.
III.
Ugyanazon az utcán sétálok.
Egy mély lyuk van a járdán.
Látom, hogy ott van.
Mégis beleesem… ez puszta megszokás.
A szemem nyitva van. Tudom, hol vagyok.
Az én hibám!
Azonnal kijövök.
IV.
Ugyanazon az utcán sétálok végig.
Egy mély lyuk van a járdán.
Megkerülöm.