Összegzés
Egy egyszerű ruhamosás Balin emlékeztetett arra, hogy az adás nem pénzről szól. Néha egy apró gesztus mindkét fél napját képes megváltoztatni.
Az életem folyamatos felismerésekké alakult át.
Szeretem azt, amikor valami teljesen hétköznapi dolog tanít valamit. Valamit ami akár nem is új. Csak ismétlünk az élettel egy padban ülve.
Ez egy rövid bejegyzés lesz, mert bár a tapasztalás megint hatalmas, a történet mögötte egészen egyszerű.
Említettem korábban, hogy a mosás itt nem önkiszolgáló rendszerben működik, hanem házi mosodákban.
Ahová én eddig jártam, 3 árkategória van. A két napos, az egy napos és a fél napos mosás. Értelem szerűen a leggyorsabb a legdrágább.
A ruhát mérlegen megmérjük, és az árakat ez alapján határozza meg a tulajdonos. Az én megszokott helyemen ez 40.000, 50.000 és 60.000 IDR-t jelent kilogrammonként.
Tegnap elmentem, hogy utoljára mosassak egyet, mert egyetlen tiszta pólom sem maradt mára.
Volt nálam kb. két kilogramm ruha, egy napos mosást terveztem, így felkészültem, hogy ez az egész kb. 100.000 rúpiába fog kerülni.
Az üzlet azonban mindenféle magyarázat nélkül zárva volt.
A mosás elintézése után enni akartam, így fogtam a kis csomagomat és elindultam a japán étterem felé, ahol a mai ebédemet terveztem elfogyasztani. Közben pedig elhatároztam, hogy a következő mosodában leadom a cuccot.
Hamar rá is bukkantam az utcára nyitott kis műhelyre, ahol egy nő éppen vasalt, mikor odaértem. Ezekben az üzletekben ahogy látom semmi kényelmes nincs, csak a munka és az ott dolgozók. Valamiért azonnal megfogott az a csendes alázat, amivel a nőt dolgozni láttam.
A munkát természetesen azonnal abbahagyta, hogy a rendelkezésemre álljon. Lemértük a ruhát, valóban kettő kilogramm volt a súlya.
Az ár, amit a mosásért kért mellbe vágott!
30.000 IDR-t (600 HUF, 1,8 USD) kért. A harmadát sem annak, amit a másik helyen fizetni szoktam.
Azonnal rendezni akartam a számlát és egy 50.000 rúpiást adtam neki, azzal, hogy ez így jól is van, nem kérem a visszajárót.
Azzal a 20.000 rúpiával (200 HUF, 0,6 USD) majdnem megdupláztam azt, amit a nő kért.
És azzal a 20.000 rúpiával megint megajándékoztam magamat is.
Nem pénzzel. Egy pillanattal.
Az a hitetlenkedő csodálkozás, majd a tiszteletteljes öröm, amivel a mosónő elvette pénzt bármit megérne nekem, hogy minél többször láthassam.
Nem a magam örömére. Az övére. A másikéra.
Ma, mikor visszamentem a ruhákért, a nevemmel a száján és mosollyal az ajkán fogadott.
Még nem tudtam, hogy alakul a mai napom.
Most egy kávéházban ülök és 17:30-kor már tiszta, hogy mi vár rám még ma.
Így már pontosan látom, hogy a holnapi thaiföldre való utazásom előtt már nincs szükségem arra a 65.000 IDR-re (1.300 HUF, 4 USD), ami a zsebemben van.
Visszamegyek hozzá.
És ajándékozok mindkettőnknek egy közös élményt.
…
Nem volt szándékom megírni, hogy mi történt a mosodában. De a történet kéri, hogy legyen egy egy második befejezése is.
A mosónő dolgozott. Én nem tudom a nevét – ez jól is van így – ő azonban rögtön a nevemmel fogadott.
Elmondtam neki, hogy holnap elmegyek és van egy kis pénzem, amire már nincs szükségem, szeretném neki adni, kérem, fogadja el. Értette, hogy mit mondok, de látta az 50.000 rúpiást a három bankjegy tetején. Éreztem, hogy nem hiszi el, majd – mikor meg tudott szólalni – megkérdezte, miért?
Azt hazudtam neki, hogy az én örömömre. Ez nagyon sok, mondta. Bíztattam, hogy semmiség, de ez megint hazugság, mert a könnyei mutatták, hogy milyen sok ez a pénz.
Mind a ketten könnyek között mosolyogtunk.
És sok wai-t mutatva gyorsan ott is hagytam. A szívembe zártam az utolsó szavait: “Köszönöm Steve!”
A kávéházba visszafelé jövet – amíg a könnyeim felszáradtak – arra gondoltam, milyen kevés kell ahhoz, hogy csoda történjen.
A mai nap megtanította, hogy a csoda sokszor nem történik. Egyszerűen csak választás.Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás