Közel két héttel ezelőtt, nem sokkal a 49. születésnapom után, egy szép vasárnapon megtalált egy felismerés. Erről a felismerésről és az ennek kapcsán bennem született gondolatokról szól ez az írás.
Mi történt vasárnap?
Igazából semmi különös nem történt, azon kívül, ami általában is történni szokott. Egész nap tevékenykedtem. Nagyon sok éve már, hogy a hétvégéken is mindig csinálok valamit. Nagyon ritkán fordult elő az utóbbi években, hogy hétvégére nem volt konkrét program. A naptáramban például most, március végén már csak májusban találok szabad hétvégét. Sok program hónapokra előre be van írva.
De ezen a hétvégén otthon voltam. Reggel meditáltam. Aztán olvastam. Majd egy otthon végezhető, edzésprogrammal dolgoztam. Meg is csináltam gyorsan ezt az edzést. Boltban voltam, ahol – egy jó ideje először – az egészséges étkezésnek megfelelő élelmiszereket vettem. Elkezdtem a shuffle tánc tanulást, amit már vagy 1,5 éve fontolgatok. A szüleimmel ebédeltem. Délután aludtam egy kicsit. Majd táncoltam, csak úgy, semmilyen stílus alapján. Csak az örömért. A jövő beli terveimmel foglalkoztam. Egy barátommal beszélgettem telefonon. Este kondizás helyett elmentem egy 8 km-es sétára, majd utána TRE relaxációt végeztem. Ezen tevékenységek közben voltak más dolgok is, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy bemutassam, milyen sűrű volt a nap. Sétára például este kilenc órakkor indultam el, és másfél órán keresztül bandukoltam.
Kora délután ért a felismerés. Egyszer csak kimondtam magamban, hogy milyen jó ez a nap, mert csupa olyan dolgot csinálok, amiket élvezek csinálni. Aztán rájöttem hirtelen, hogy ez korábban sem szokott másképpen lenni: általában olyan dolgokat csinálok, amiket szeretek végezni. Ha nem szerettem csinálni valamit, általában azt is örömmel végeztem el. Vagy legalábbis nem apátiában.
Viszont a felismerésem abban született, hogy ezen a napon csupa olyan tevékenységet végeztem el, amit öröm volt végezni, és ami engem épített. Felismertem azt, hogy szabad vagyok. Számomra ez jelenti a szabadságot.
Leírom a szabadság számomra alkotott definicióját még egyszer: olyan tevékenységet végzek, ami örömmel tölt el és épít engem, fizikai, spirituális, vagy mindkettő síkon.
Az utóbbi pár hónapban sokszor előfordultak ilyen napok. Januárban például voltam egyszer szombaton, majd utána vasárnap is túrázni és mind a két napon 50 km-t gyalogoltam. A második nap első felét egy véletlen találkozásnak köszönhetően nem egyedül tettem meg, de egyedüli túra volt a terv. Áprilisban Olaszországba fogok repülni, ahol egyedül fogok túrázni. Életemben először fogok egyedül repülni. Vagy például, mostanában gyakran sétálok magányosan.
Ez azért érdekes, mert a korábban általában mindig valakivel osztoztam az időmön. És ez így is volt mindig. De ezekben a közös tevékenységekben az is benne van, hogy közös örömre dolgozunk. Ez semmilyen esetben sem volt teher, ezt fontos leszögeznem! Nem is érzem úgy, hogy korábban, mikor valakivel túráztam, nem voltam szabad. Egyszerűen csak arról van szó, hogy most abban érzem a szabadságot, hogy csak a magam öröme van a fókuszban. Még egyszer: bármikor szívesen osztozom ebben a szabadságban mással, önként és örömmel fókuszálok máséra is, de újdonság, hogy most csak magamra kell fókuszálnom.
És az is újdonság, hogy felfedeztem, mit jelent számomra a szabadság. Tavaly nyáron, mikor a volt kapcsolatomnak vége lett egy időre, pár barátom azzal vigasztalt, hogy szabad vagyok. Akkor nem tudtam mit kezdeni ezzel a fogalommal. Tök jó, ha az ember attól lesz szabad, hogy elveszti a társát, akit szeret. De, mit is jelent ez a szabadság? Mit kezdjen az ember ezzel az önmagában jelentéssel nem bíró kifejezéssel? A két héttel ezelőtti vasárnapon egyszerűen megtelt jelentéssel ez a kifejezés. Csak magammal foglalkozom. Csak a magam érdekében használom az energiáimat. A saját életem került fókuszba előttem. Szabad vagyok…
Az önzőségről
Itt azt hiszem, természetes módon jött elém a kérdés, hogy akkor, most önző vagyok -e? Vagy másképpen, akkor most önző emberré váltam?
Nyilván azért merült fel bennem ez a kérdés, mert a hangsúly azon van, hogy csak magam felé irányuló tevékenységeket végzek. Ha pedig csak magammal foglalkozom, önző vagyok, nem? Nos, ennek a kérdésnek több aspektusát fedeztem fel magamban.
Egy
Nyilvánvaló, hogy nem csak magammal foglalkozom, annak ellenére, hogy a fókuszt magamra helyeztem. A családom, a barátaim, a munkahelyem és még sok más dolog osztozik rajtam és az energiáimon, én pedig feléjük is fordítok figyelmet.
De ha azt nézem, hogy 49 éven keresztül mi mindenkivel osztoztam magamon, akkor – úgy érzem – egyáltalán nem kellene önzőnek éreznem magam még akkor sem, ha többé senki mással nem foglalkoznék az életemben. De pont az teszi ezt a kérdést könnyűvé, hogy erről szó sincs, és terveim szerint nem is lesz. Adok magamból, kapok másoktól, egyszerűen most hangsúlyosabb lett az én. Végre!
Kettő
Soltész Ian-t, és az ő Szuperszemélyiség című könyvét említettem a “Tükörben a gondolataim” című írásomban. Szuperszemélyiség címmel lesz majd egy írásom, ami az említett könyvhöz való kapcsolódásomat mutatja be.
Addig is, míg ez az írás megszületik, hadd emeljek ki annyit a könyvből, hogy nagyon sok saját gondolatomat olvasom benne. És a magam számára világos módon úgy, hogy amikor egy-egy jó gondolatot olvasok ebben a könyvben, akkor már meg tudom mutatni azt az írást a blogomon, ami pont ugyanazt a gondolatmenetet tartalmazza. Ez a párhuzamosság csak kissé fontos. De azért számomra fontos. Ugyanis arról van szó, hogy a könyvben nyerek visszaigazolást a saját gondolataimra. (Legalább egy ember van, aki hasonlóan gondolkodik, mint én.) És nem a könyvből születnek meg ezek a gondolatok. Amúgy édes mindegy lenne, hogy ki mondta előbb, Ian vagy én, mert ez biztosan sok minden, de nem verseny. Én annak a párhuzamnak örülök a könyv, Ian és magam között, hogy rendre olvasom a gondolataimat a könyvben, ahogy haladok előre.
Ennek az írásnak az esetében fordult elő először, hogy Ian könyvében előbb olvastam a kapcsolódó gondolatot, mint, hogy megírtam volna ide a sajátjaimat. Éppen ezen a bejegyzésen dolgoztam már az elmúlt napokban, mikor a Szuperszemélyiségben olvastam a következőket:
Létezik egészséges önzőség. Egy önmagát érzelmileg feltöltött ember hatalmas támogató értéket tud adni a világnak. Én nem bővítem tovább az érzelmi koldusok gyülekezetét!
Tegnap egy varászlatos személyiségű hölgynél voltam terápián. Megismerve engem óriási elismerést ajándékozott nekem. Azt mondta, hogy annak ellenére, hogy világosan látszik, hogy el kell mennem ebből az országból, ő azért egy kicsit sajnálja ezt. Mert ennek az országnak nagyon nagy szüksége lenne az olyan emberekre, mint én.
Hadd legyek brutálisan őszinte! Egyrészt nem a tartalma miatt esett jól, amit hallottam, hanem az, hogy ő ezt pár órányi beszélgetés után ismerte fel bennem ezt. Másrészt én ezt tudom. És pont ezért megyek el ebből az országból. Pár éve kivonultam a politikának még csak a követéséből is. Mikor apu megkérdezte, hogy felelős ember létemre hogyan tehetem ezt, tudtam válaszolni. Azt mondtam neki, elegem van abból, hogy mindenki csak panaszkodik, ahelyett, hogy valaki végre cselekedne. Én egyedül pedig nem tudok semmit tenni. Akkor azt mondtam neki, hogy ha majd egyszer azt látom, hogy van körülöttem más is, aki szeretne tenni, nem csak ugatni, akkor újra foglalkozom a világgal. Azóta sem hívott senki…
Visszatérve Ian-hez és a terápia vezetőjéhez: A magam felé irányuló fókuszra az engem körülvevő világra is reflektálva találtam rá. Látom, érzem, hogy a bennem lévő erő hogyan hat másokra. Hallom, mikor már nem az első ember fogalmazta meg a környezetemben, hogy mennyire más vagyok, mint mondjuk decemberben voltam.
Azt gondolom tehát, hogy ha én rendben vagyok – s ennek most az ára a magam felé irányuló fókusz -, akkor ebből a “rendben vagyok” energiából kaphat bárki, aki szeretné és a közelemben van.
Ebben az érzésben már volt részem, csak éppen nem a napos oldal felől. A házasságom vége előtt hét évvel volt egy főpróbája annak, hogy mit is jelent a válás. Akkor úgy gondolom, megtapasztaltam a depressziótól kezdve az álmatlanságig és az apátiáig sok olyan csemegét, amit amúgy nem eszegetek. Mikor pár évvel később eljött a “Hogyan tegyünk mindent tönkre” című előadás premierje, majdnem ugyanazon az úton indultam el, aminek annak előtte pár évvel. De, tudtam magam figyelmeztetni arra, hogy ha még egyszer lecsúszok a depresszióig, többet valószínűleg nem állok fel. És akkor azt mondtam magamban, hogy neked rendben kell lenned. Mert ha te nem vagy rendben, nem lesznek rendben a gyerekeid sem.
Vagyis, valahogy ösztönösen már akkor éreztem, hogy kell egy fajta erő legyen bennem, ha másért nem, azért, hogy apaként működhessek. És, hogy mások is számítanak rám.
Most ezeket leírva, azt hiszem, akkor lettem volna igazán önző, ha akkor hagyom magam depresszióba csúszni…
Három
A húgommal beszélgettünk ma. És mikor ezt az írást említettem neki, azt mondta, hogy merjem használni az önző szót, mert nem feltétlenül jelent az rosszat. Merjek végre önző lenni és végre a saját életemmel foglalkozni.
Igaza van! A bátorságomhoz tartozzon hozzá az is, hogy lehetek önző és a saját életemben néha igen is csinálhatok olyan dolgokat, amik csak velem foglalkoznak és nem másra viszik a fókuszt. Szeretlek hugi, köszönöm!
Vive la liberté!