Ez az írás is abba a témakörbe tartozik, amiket érdemes az indulás előtt elővenni. Afféle válogass magadnak kidolgozása egy témának. Ahogy a magyarországi időm vége felé közeledek (59 nap van hátra), érdekesnek tartom az összefoglalásokat megírni. Döntsd el magad, hogy az “utolsó órák” témakörében mire van szükséged! Megvannak a saját válaszaim az itt felvetett gondolataimra, mutatom őket. Ebből kiderül, hogy az ötletbörzémen megjelenő gondolatok mennyire vonatkoznak rám.
Annyi érdekessége van ennek a bejegyzésnek, hogy amikor elkezdtem írni, 59 nap volt hátra. Ma már csak 43. Az eltelt időben jó sok dolog történt.
Utolsó dolgok – amit még szeretnék megtenni itthon!?
Több írásomban gondolkodtam már a búcsúzásról, a legemlékezetesebbek számomra a “Pillangó vagy főnix – visszapillantás I.” és “A búcsúzás művészete” című bejegyzések. Van bennem az az erős megélés, hogy senki nem halt meg, illetve csak egy térbeli áthelyeződésről van szó egy egyszerű ember életében. Szóval, nem kell nagy feneket keríteni annak, hogy augusztus 22-én elrepülök.
Mégis, egyre többet kapom az olyan üzeneteket, mint például ez a tegnapi, amit egy velem egykorú barátom, egyben tanárom küldött nekem: “Nagyon szurkolok, hogy jól alakuljon az életed!” A főnököm kérdezte a múlt héten, hogy legyen -e, lesz -e búcsúm a munkahelyemen. Ne legyen, nem lesz. Ezekből az üzenetekből látszik, hogy a búcsú kettős dolog. Lehet, hogy én nem fogok, nem akarok búcsúzni, de mások el akarnak tőlem köszönni. Meglátjuk, mit hoz a holnap…
Szertartásos elengedés – levelek, búcsúk, fotók, kedvenc helyek
Miért fontos, hogy ne csak szervezzem az utamat és pakoljak, hanem megéljem az utolsó heteket itthon? Fontos ez egyáltalán? Számomra azt hiszem, nem fontos ez. “A félelmeimről – Simon Sinek” című bejegyzésben írtam ezeket a sorokat:
Nem is olyan régen egy társaságban mondtam azt, hogy ha tudnám azt, hogy 3 hónapom van hátra a mai naptól, akkor én ebben a 3 hónapban semmit sem szeretnék másképpen csinálni, mint ahogy eddig tettem. Nem indulnék el azonnal világ körüli útra, nem fizetnék be űrutazásra (na jó, talán). Ugyanúgy élnék, mint eddig. Aztán – mivel a főnököm is ott volt – egy mondatot azért hozzá tettem ehhez, felé fordulva: Na jó, dolgozni nem járnék be abban a három hónapban.
Úgy gondolom, – ha szerencsém van – a gondolkodásom ezen része nem fog megváltozni. Azért fogalmazok így, mert megvan bennem folyamatosan az érzés, hogy jó életem van, nem kell megbánnom semmit. Ha nem bánom semminek a megtörténtét, vagy meg nem történtét, akkor nem kell félnem attól, hogy valami kimaradt. Vagyis, tudom a fenti mondatoknak megfelelően élni az életemet: ha jön a vég, nem kell megváltoztatni semmit. Ez az oka annak, hogy azt remélem, hogy ezt a gondolkodást nem változtatja meg semmi. Mert akkor már jelen lenne az elvesztés fájdalma, a kimaradt és hirtelen pótolni kell dolgok sora.
A sok gondolatnak az a vége, hogy ha nincs mit változtatni az életemen, akkor nem is kell szertartásosan elhagyni a színpadot. Legalábbis bennem ez így van megírva. Most. Lehet, hogy máskor akartam, és lehet, hogy máshol szükségem lesz a búcsúra.
Az, hogy élem a pillanataimat itt, vagy akárhol máshol, remélem, megvan bennem. Az utóbbi hónapokban fejlődtem ebben, de igazából évekkel ezelőtt felismertem ezt és folyamatosan dolgozom magamon. Bennem tehát nincsenek utolsó hetek, nincsenek különösebben megélendő pillanatok. Élek és haladok előre. Anyu nagyon sokszor kérdezte már meg a szülinapomon, hogy “milyen érzés?”. Mindig azt mondtam neki, hogy semmi különös, olyan, mint tegnap volt. Mennyire érdekes az, hogy ezeknek a soroknak a leírása döbbent rá arra, hogy anyu mindig így kérdezte, szó szerint “milyen érzés?”. De, a mondatnak soha nem volt tárgya? Ha a mondatot átalakítom arra, hogy “Milyen érzések vannak benned a szülinapodon?”, akkor megállapíthatom, hogy én erre a kérdésre válaszoltam, hogy “semmi különös.” Ha viszont a kérdést oda alakítom, hogy “Milyen érzés a születésnapodon létezni?”, akkor meg erre válaszoltam azt, hogy olyan, mint tegnap volt.
Milyen érzés most itthon lenni úgy, hogy tudom: egy darabig ez lesz „az utoljára”? A fenti okok miatt számomra nem ez az izgalmas kérdés. Ennek a jelentősége szinte semmi számomra. Az otthon számomra különleges téma, ahogy azt “A gyökereim” és az “Otthon, édes otthon” című bejegyzéseimben írtam. Sokkal izgalmasabb a kapcsolataim itthon hagyása. De a digitális kommunikáció segítségével ez az itt hagyás sokkal kevésbé fájdalmas, mintha tényleg úgy kellene itt hagynom mindenkit, hogy nem tudnánk a kapcsolatot ápolni és életben tartani. Az, hogy nem leszek itt egy darabig egyben annyit is jelent számomra, hogy máshol leszek. Remélhetőleg más, izgalmas, szép helyeken.
A cél nem a lezárás, hanem a méltó elköszönés. Ma például “Az én barátom, Pista” volt itt nálam. Mikor elindult haza, azt mondta, hogy egy kicsit elkeserítette, hogy “Megvettem a repülőjegyem.” Remélte, hogy lesz valami, ami majd mégis csak itt tart. Mielőtt beült az autójába, azt mondta, nem búcsúzik el. Mert nem tudja, hogy látjuk -e még egymást mielőtt elmegyek, de biztos benne, hogy találkozunk még. Úgy gondolom, pont ez a lényeg… Ő hasonlóan gondolkodik mint én: nem kell nagy búcsú, látjuk még egymást.
Utolsó dolgok listája
Elgondolkodtam azon, hogy milyen utolsó dolgok történhetnének meg, akár velem is. Kértem az AI segítségét is- Több dolog is felmerült, így megpróbáltam csoportosítani a lehetséges tetteket. Utána pedig kicsit interjú szerűen választ adni a felvetett kérdésekre.
Kapcsolódás
- Egy utolsó, hosszú beszélgetés a legjobb baráttal – személyesen, nem chaten
- Családi vacsora a megszokott helyen
- Egy utolsó séta a szülővárosod kedvenc utcáján
Minden nap beszélek valakivel. Ma például csak délután és este öt ember keresett meg. Itt volt nálam a barátom, élménybeszámolóért. Illetve egy jó beszélgetésért. Egymás társaságáért. Egy másik barátomhoz én mentem el. A fenti okok miatt. Mikor hazaértem, keresett egy új barát, akit a Nomad Cruise előtt, még Marseille-ben ismertem. Fél órát cseteltünk. Ahogy befejeztük, jelentkezett egy régi kollégám. Aztán egy másik barátom, már nagyon későn. Nekem szinte minden napom ilyen, főleg mostanában. Nincsen legjobb barátom. Legjobb barátaim vannak, illetve nagyon jó barátaim. Sosem fogom tudni, hogy melyikükkel melyik lesz az utolsó olyan beszélgetés, amikor még ebben az országban élek. És nincs is szükségem erre a tudásra.
Ugyanez az igazság a családi vacsorákkal, illetve, ebédekkel. Az egyik az utolsó lesz az itthoni életemben. Talán abból az egy szempontból lehet más, hogy ha tudom, melyik lesz az, akkor teljes figyelmet adok neki – mert tudom, hogy utoljára történik. Ennél viszont sokkal egyszerűbb megoldás lehet, hogy mindegyiknek teljes figyelmet adok.
Az utolsó sétát én biztosan nem erőltetem. Nekem túl szentimentálisnak tűnik. Szentimentális ember vagyok, de az élet más területeit tüntetem ki a figyelmemmel már jó rég óta.
Helyek
- Látogatás a kedvenc kávézóban, padon, könyvesboltban
- Egy éjszakai séta a városban – csak magadnak
- Felmenni arra a helyre, ahol döntöttél az indulásról
Ezek a kérdések számomra nem fontosak. Úgy érzem, nincsenek kedvenc helyeim. Vannak kedves helyek az életemben, de ezek inkább azért kedvesek, mert valaki emlékével kötnek össze, tehát nem a helyet, hanem a valakivel ott töltött pillanatot emlékezem meg általában. Természetesen az a valaki lehetek én is! Nyilván van jó pár hely, ahol egyedül voltam, ezeknél magamhoz kapcsolódóm.
Sétálni szoktam, mindenféle szándék nélkül, csak a sétálás öröméért. Nem fogok a búcsúzás miatt sétálni.
A döntésemet annál az asztalnál hoztam meg, ahol most is ülök. Legalábbis a külsőségeket tekintve. Ha őszintébb akarok lenni magammal, akkor a döntés belül született meg, ott meg általában jelen vagyok.
Az utolsó óráimat nem fogom tehát helyhez kötni. Te hogy cselekednél ebben a helyzetben?
Szertartások
- Elültetni egy növényt (vagy átadni valakinek)
- Levél írása a „régi önmagamnak”
- Fotóalbum készítése – nem a netre, hanem magadnak
Voltak szertartások az életemben. Említettem már ezen a blogon, “A döntés” című írásomban, hogy “A telkemen állt pár fa, mindet én ültettem. Mindegyiktől elbúcsúztam szóval és egy érintéssel.” Ez egy ösztönös szertartás volt akkor. Voltam már temetésen. Születésnapon. Templomban. Esküvőn. Volt részem ilyesmiben iskolák befejezésén. Általában szerettem ezeket a szertartásokat.
Most úgy érzem, nincs szükségem ilyesmire. A saját lakásomban nem voltam hónapok óta. Ha menni fogok még, akkor annak más oka lesz, mint a búcsú.
A levél írása a régi önmagamnak érdekes gondolat. Az “Úton a tudatalattim felé” bejegyzésben írtam a “Rövid Transzformációs Terápiáról.” Ott találkoztam a gyerek önmagammal. Azon, hogy a korábbi önmagamnak írjak levelet, el fogok gondolkodni. Mivel azonban önazonos módon, békével gondolok a korábbi tetteimre és történetekre, ezzel együtt már meg is bocsátottam magamnak azt, amiért haragudhatnék a korábbi önmagamra, nem érzem a saját utamon fontosnak ezt az üzenetet. Tényleg el fogok azonban gondolkodni ezen, s ha egyetlen indokot is találok, amiért ez nekem érdekes lehet, meg fogom tenni.
Ami nem látványos, mégis fontos
- Elpakolni a régi naplókat, tárgyakat – és eldönteni, mit viszel „lélekben”
- Közös csend valakivel, akivel nem is kell beszélni
A lakásomban – amit egyébként már nem tekintek a saját lakásomnak – minden úgy van, ahogy tavaly nyáron eljöttem onnan. A dolgaim elpakolása a lányomra vár. Nyilván a szükséges pillanatban meg fog történni. Ahol most élek, nincsen sok tárgyam. Nincs mit nagyon pakolnom. Ennek az új életnek egyébként azt gondolom, ez az egyik sarokköve.
A közös csend, és általában a csend…
Én elég nehezen tartom, aki ismer, az ezt pontosan tudja. Vannak helyzetek, amikor ez szükséges, akkor természetesen jobban igyekszem. Amúgy, be nem áll a szám.
Akivel hallgatni kellett csendben, azzal már hallgattunk együtt. Vannak olyan pillanatok az életemben – különösen az utóbbi hetekben -, amikor adott pillanatban nem találok szavakat. De akkor ez pontosan így van jól!
Amit nem akarok megbánni, hogy kihagytam
- Kifejezni a szeretetet – még akkor is, ha csak egy ölelés formájában
- Megköszönni azoknak, akik segítettek idáig eljutni
- Azt mondani: „Fontos vagy nekem” – ott, ahol eddig halogattad
Ezeket a gondolatokat sem kötöm össze azzal, hogy most útra kelek. A “Több fontos visszajelzés” című írásomban bemutatott túrán a barátommal érintőlegesen és nagyon kevés szóval beszéltünk arról, hogy ki tudja meddig ez volt az utolsó közös túránk. Mindketten tudtuk és éreztük ezt, és amikor kettőnk között megjelent ennek a ténynek az érzése, mind a ketten tudtuk, hogy most ott van. Mégsem kellett beszélni erről, pont azért mert az érzés ott volt.
Remélem, másokkal is így vagyok. Amit és amikor ki kellett mondani, az már – akár többször is – ki lett mondva. A hála kifejezése nem idegen tőlem, és – talán már mindannyian érezzük, olyan sokszor kerülgetem ezt a témát – számomra (már) nem kell a pátosz köntösébe öltöztetni. Egy ideje nem vagyok már ezen a téren halogató.
Ezek a pontok tehát számomra nem fontosak. De, ha mégis kimaradt volna valami, ám legyen:
Kedves kapcsoltaimba tartozó mindenki! Szeretlek titeket és fontosak vagytok számomra és tudom, hogy ti is szerettek és fontos vagyok nektek! Hálás vagyok nektek, hogy az életem részei vagytok!
Egy érdekes záró gondolat
Valahonnan Őrzök egy idézetet. Nem tudom, ki mondta, azt sem, hogy igazi idézet -e, vagy valaki csak úgy megírta. Nálam idézetté válik, egy ismeretlen szerző által.
A búcsú nem azt jelenti, hogy nem lesz többé. Hanem azt, hogy most teljes figyelmet adok neki – mert tudom, hogy utoljára történik.
Ezzel egyet tudok érteni. Végig ezt a kérdést kerülgettem. Minden van, ami körülvesz. Egyenlőre nem fenyeget a veszély, hogy már nem lesz. Távolságok, formák, gyakoriságok, amplitúdók stb. változnak, de minden lesz, illetve lehet még.
A figyelmemet oda fogom tenni a dolgok mellé a továbbiakban is.