Egyre többször jut eszembe, hogy nemsokára búcsúzni kell. 87 napnál áll a számláló, azaz ilyen távolságra van az indulás tervezett dátuma. Néha már felbukkan az új életem horizontján a kérdés, hogy hogyan készülök fel arra, hogy hosszabb időre elhagyom a családomat és a barátaimat.
Az otthonról a mostanában kicsit más formában gondolkodom, mint korábban. Több alkalommal írtam az otthon fogalmának velem való kapcsolódásáról. A lényeg az, hogy arra már rájöttem, hogy az otthon a tudatban lakozik, lásd az “Otthon, édes otthon” című bejegyzésemet. Ettől függetlenül a fizikai otthonom most Bábolnán van, a fiatalabb öcséméknél, akinek és családjának rendkívül hálás vagyok ezért. Az más kérdés, hogy egy hete megjelent két családtagnak számító kutya is az udvarban, akik közül az egyik mindenkivel jóban van már az elmúlt évek sok találkozása után. Kivéve velem. Így most az otthonomban idegen lettem egy kutyának, aki állandóan megugat engem. Ilyen sem fordult még elő velem soha! Úgy vélem, hogy mire ez a kutya megbarátkozik velem, pont eltelik a 87 nap.
A család és a barátok más dolog, sokkal könnyebben lehet értelmezni a kapcsolatokat, mert ott nincs ez a definíciós táncikálás, mint az otthon esetében. A család és a barát sokkal könnyeben értelmezhető számomra, mint az otthon. Hiába, a család az család.
A búcsú nem a vég
Ha úgy veszem, hamarosan valaminek vége lesz. Hiszen, itt hagyom az eddigi életemet. Ha így gondolkodom, akkor valami most kezdődik majd el, hiszen, most indulok egy új életbe. Ha más szemszögből nézem a dolgot, semmi nem változik. Egyszerűen csak élem tovább az életemet. Folytatódik az út. Ezért azt gondolom, ha az egyik oldalról tekintek arra, ami felé haladok, nincs szükség búcsúzásra. Ha máshonnan pillantok rá, akkor meg van.
Igazából a kapcsolattartás módja fog megváltozni. Nem véletlen, hogy a következő bejegyzésem erről fog szólni. Azokat a kapcsolatokat, amiket ma is ápolok, a továbbiakban is szeretném gondozni. Akkor, miért is lenne szükség nagy búcsúkra.
Emlékeim a búcsúzással kapcsolatban
Ahogy ezt az írást átgondoltam, három búcsú emléke rémlett fel bennem. A könnyebben emészthető a két komoly párkapcsolatom végei. Az elsőnél nem volt búcsú, sem kézfogás, egyszerűen csak elkezdett tombolni a szar cunami. A másodiknál volt egy nem őszinte, búcsúnak mesélt képkeretezős maszatolás. A búcsú hiánya is egyfajta elköszönés. Jobban értettem belőle, hogy ezek a kapcsolatok a szemétdombra kívánkoztak.
Ami igazán érdekes emlék az a nagyapámtól való búcsúzásom. Tulajdonképpen 1994-ben azt írtam neki, amit most is leírni készülök. Van, ami úgy néz ki, nem változik bennem. Milyen meglepő! (Ez irónia volt!)
A nagyszüleimmel éltem középiskolás koromban. Hárman, majd az utolsó két évben ketten éltünk ott. Nagyapámmal egy idő után ketten vittük a házat. Majd a főiskola miatt visszatértem a szülői házba. Nem akartam nagyapámtól érzelmes búcsút venni, mikor eljött a költözésem napja. Összepakoltam és elhagytam a házat. Apu kérdezte, hogy nem várjuk -e meg az öreget, de én nem akartam. Írtam neki egy levelet. Ennek, ha jól emlékszem, az volt a lényege, hogy szerintem semmi nem változik meg, csak mostantól máshol élek majd. Ezért nem akartam búcsúzkodást, mert semmi végletes változás nem volt a fejemben.
Készülés a búcsúra
Van, amikor kell a búcsú. Amikor tudjuk, hogy többé nem találkozunk. Akkor talán van értelme. De valószínűleg ritka az a pillanat, mikor egy kapcsolatomról tudom, hogy “ez a valami volt az utolsó”… Az utolsó ölelés, az utolsó csók, az utolsó elköszönés, az utolsó túra… Ha valakit a halálos ágyán látogatnék meg, biztosan másképp gondolnék az “utolsó”-ra. Hány ilyen utolsón vagyok már túl… Hány vár még rám? Izgalmasan fanyar az élet íze néha. Talán ezért lenne fontos, hogy minden napon legyen olyan dolog, amit csak az utolsó napon tennénk meg, ha tudnánk, hogy az az utolsó. Szeretem azt a kifejezést, hogy “mintha soha nem lenne holnap.” Én például szeretek nevetni. Egy nehéz napon is. Ki tudja, hogy holnap nevethetek -e még.
A lényeg, hogy ha előre látható “utolsó” közeleg, akkor érdemes készülni a búcsúra. Partyt tart az ember, beszédet mond, átéli a közös pillanatokat stb. Én úgy gondolom, hogy most az életem csak egyszerűen megy tovább, semelyik kapcsolatomban nem látok végletes lezárást. Ezért úgy gondolom, nincs szükség búcsú vacsira, búcsú bulira. Nem kell a tűzijáték. Nem háborúba indulok a világ másik felére, ahonnan ki tudja, hogy hazajövök -e valaha.
A jelen helyzetben rám váró elköszönések inkább az átment része, mint valaminek a vége. Valamilyen formában sokakkal itt maradok.
Mitől kell búcsúzni?
Emberektől, eddig ez volt az írás központjában. Helyektől, terektől. Szokásoktól, rutinoktól. A helyekkel kapcsolatos gondolkodásomról már írtam, többek között “A döntés” című írásomban. Azóta a helyekkel kapcsolatos gondolkodásom nem változott. Szeretem ennek az országnak a helyeit. Mára már kialakult az a helyzet, hogy számtalan emlékem van, szinte minden részéből az országnak. Sok helyen több emberhez is köt az emlék. Itt voltam vele. Ott ettünk akkor, erre sétáltunk együtt. Nagyon jó a hely memóriám, így szinte azonnal megszólítanak az emlékek. Rengeteg ilyen hely van. Utak. Városok. Erdők. A közelmúltban gondoltam arra, hogy talán jobb is a teljesen idegen világ. Tiszta lap. Tabula rasa. Csend a fejemben és a lelkemben.
Ettől függetlenül úgy gondolom, nincs hely, amitől búcsúznom kellene. Egyszerűen most itt hagyok sok teret. Az eddigiektől sem búcsúztam el soha. Az egyetlen kivétel, amire emlékszem a családi házunk volt. Ott elbúcsúztam, mert akkor úgy gondoltam, hogy többé nem találkozunk. Erről már írtam korábban a “Minimalista életet élek” című bejegyzésben.
Szokásoktól, rutinoktól sem fogok nagyon elköszönni. Mások jönnek azok helyébe, amiket elhagyok. Nem járok majd be munkahelyre. Helyette leülök otthon egy asztalhoz. Vagy a digitális nomádok kedvenc fotós témája alapján a tengerpartra viszem a laptopom és a munka mellett egész nap azon imádkozom majd, hogy ne menjen bele homok, tengervíz és ne égesse szét a nap. Itt kissé egészségtelenül táplálkozom. Ott másként fogok. Itthon vezetek autót, ott majd többet gyakorlok. Az autómtól amúgy is elbúcsúztam már. Érdekes, nyilvánvaló, hogy az eladás után nem találkozunk többé, szóval, helyén való volt ez a cselekedet.
Úgy érzem, nem kell búcsúzkodnom senkitől. Egyetlen rosszul lezárt kapcsolatom van, akitől gondolkodtam, hogy búcsút veszek. De, mivel ő sem vett tőlem emberi búcsút, ezt most én is kihagyom.
Mindenkinek köszönöm, hogy itt volt, van és lesz az életemben. Itt lesztek akkor is, ha nem leszek közel! És természetesen tartjuk a kapcsolatot és időnként találkozni is fogunk!
És most eszmélek rá, hogy mégis csak elbúcsúztam. Ez az írás lett a búcsúm…