Szombat van, újra vonaton ülök. Az előző bejegyzés óta eszembe jutott pár dolog, amit még megírhattam volna a walesi tartózkodásommal kapcsolatban, szóval, itt vagyok, egy újabb bejegyzés írása közben.
A pénteki nap vége
A pénteki napon elmentünk a tengerszemhez. Nagyon szép környéken volt és pont útba esett az étterem felé, amiben az utolsó vacsorára szánt időt el akartuk tölteni. Látszik a helyen, hogy sokan járnak ide. Velünk együtt mások is voltak itt, akár még a vízben is. De volt, aki csak feküdt a fűben és élvezte a semmittevést. Mi csak megnéztük a helyet, aztán mentünk tovább. az étterembe.
Az elmúlt napokban sok helyen voltam autóval, aminek azon az oldalán ültem, ahol az én megszokásom szerint a kormány szokott lenni. Nagyon furcsa érzés, hogy itt az útnak a másik oldalán vezetnek, mint ahol én az egész eddigi életemben megszoktam. Furcsa például az, hogy a tükörben nem azt látom, amit látnom kellene. A körforgalmak még napok után is nehezen értelmezhetőek számomra. Illetve a kanyarodások egy másik útra. Pár nap után már némileg ismerős a helyzet, de azt gondolom, kell egyfajta gyakorlás, hogy az ember erre e a rendszerre át tudjon állni. Arról már nem is beszélve, hogy az utak rendkívül szűkek, és nagyon sok helyen beláthatatlanok az utak. A barátaim elmondása szerint ezt még megtetézi az, hogy sok olyan ember vezet, aki kevés rutinnal bír, lehet, hogy például egy tolatás gondot tud okozni. És, ha ez nem lenne elegendő, Abertilleryben és a környező településeken rendkívül meredek utcák találhatóak. Ezek alapján azt gondolom, hogy kezdő bal oldalas vezetőként igazi kihívást jelenteni itt az autó vezetés. Tavaly voltam a lányaimmal Londonban, akkor szóba került az autó bérlés. Így utólag is azt gondolom, hogy jó döntés volt akkor nem megtenni ezt.
Mindenesetre nem én vezettem, így nem volt gond az úton. Egy kicsit sétáltunk az étterembe érkezés előtt. Nagyon hangulatosak a walesi települések. Az étterem meg tipikusan olyan volt, amilyeneket az Angliában játszódó filmekben lehet látni. Angliában már általános gyakorlat, hogy egy étteremben online rendel mindenki. Az asztalokon ott van az étterem rendelési rendszeréhez vezető QR kód, amivel az asztal száma alapján tudjuk megrendelni az ételeket, ezzel akár rendelési kedvezményeket is azonnal igénybe tudunk venni.
Sikerült valami eszméletlen finom kaját rendelni. Az előételekkel együtt egy nagyon tartalmas vacsorát fogyasztottunk el. A sok élményt a barátom még egy shake bevitelével kívánta fokozni. Én egy zöld smoothie-t kértem. Ezt az első ízlelésnél azonnal éreztem, hogy nem kellett megbánnom. Életem legfinomabb smothie-ja volt ez. Volt benne spenót, uborka, menta, banán, gyömbér és ananászlé. Ha ilyet látok ezután bárhol, biztosan inni fogok belőle.
A másik kulináris élmény, amivel itt találkoztam először az az ecetes sós csipsz. Most, a vonaton ülve is vettem egy ilyet. Ez is valami különleges íz élményt ad, amit otthon még csak nem is láttam. Szóval, annak ellenére, hogy “A gasztroforradalom kimaradt belőlem”, tudom élvezni ezeket a különleges élményeket. A tartalmas vacsora után még ettünk egy kiváló fagyit, amit egy Ukrán hölgy készít a saját üzletében a városban. Ezt is kár lett volna kihagyni.
A péntek hátralévő része pihenéssel telt el. Volt alapja annak, hogy az éjjel szépeket álmodtam.
Szombat
Lassan kezdem megszokni, hogy óra nélkül ébredek. Arról nem is beszélve, hogy az angol elektromos aljzatok nem a nálunk megszokottak. Így a barátomék házában a töltőmet bedugni csak a nappaliban volt lehetőségem, azaz a telefonom napok óta nem ott pihen éjszaka, ahol én. Így aztán gond nélkül tudtam megvalósítani azt, hogy nem nyomkodok telefon elalvás előtt. Bár az én szobámban volt ébresztő óra, eszembe sem jutott használni. Így mindig pont időben ébredtem fel.
Miután mindannyian felébredtünk, megbeszéltük az utolsó nap tervét. Egy utolsó reggeli, egy bristoli múzeum meglátogatása és a búcsú volt hátra.
A tipikus angol reggelit a Wetherspoon üzletlánc egyik éttermében ettük meg. Ettem már angol reggelit sokszor, például tavaly Londonban, meg a Nomad Cruise fedélzetén is több alkalommal. Ebben az a jó, hogy nincs benne semmi meglepetés. Ennek ellenére itt sikerült a meglepetés is, mert a barátaim kértek nekem egy véres hurkát is, amit itt nem rizzsel, hanem – ha jól emlékszem – árpával készítenek el. Ezen kívül kipróbáltam pár szószt is a reggeli mellé, azaz összességében mégis csak sikerült ismeretlen és jó ízeket is megtapasztalnom.
Az elmúlt másfél évben most voltam másodszor Angliában és csak ma találkoztam először az angol esővel. Hiába hallom tehát azt, hogy itt mindig esik. Én nem ezt tapasztaltam. A mai eső sem okozott semmi problémát, tulajdonképpen csak finoman szemerkélt. Meg amúgy is autóba ültünk és mentünk el együtt Bristolba.
Bristol Aerospace
Erről a múzeumról ezt olvastam el előzetesen:
Valóban kár lett volna kihagyni ezt a kiállítást. Lenyűgőző volt látni a repülés történetét egy olyan helyen, aminek a repüléssel ennyire egybefonódott a sorsa. Volt lehetőségem arra, hogy új történeti érdekességeket tanuljak meg. Felpróbálhattam a korabeli repülős ruhát. Meghallgattam egy propaganda beszédet, amiből megértettem, hogy milyen fontos munkát tudok végezni a repülőgép iparban, ha történetese a második világháborúra készülünk. A Concorde pedig valóban lenyűgöző repülőgép.Látogasson el az Aerospace Bristolba, és utazzon át a repülés több mint egy évszázados történelmén, felfedezve a repülőgépeket, helikoptereket, motorokat, űrtechnológiát és sok mást!
Lehetősége lesz arra, hogy felszálljon a világ leggyorsabb utasszállító repülőgépére, a Concorde Alpha Foxtrotra, az utolsó valaha épített szuperszonikus repülőgépre, és repüljön! Pillantson be a pilótafülkébe, és sétáljon végig az utastéren, hogy megtapasztalja, hogyan utaztak stílusosan a Concorde utasai.
Az Aerospace Bristol szórakoztató családi napot kínál minden korosztály számára interaktív kiállításokkal, egy lenyűgöző audiovizuális show-val, amelyet az ikonikus Concorde külsejére vetítenek. Ne hagyja ki!
Innen nem volt messze a vasútállomás, ahonnan a már megismert úton juthattam vissza Londonba. Itt búcsúztam el a barátaimtól azzal, hogy teljesen véletlenül másfél hét múlva Magyarországon újra fogunk találkozni.
Egyenes út Londonba
Lehetett volna egyenes is! De végül nem lett…
Bristolban ugyanis rossz vonatra szálltam fel. Az történt, hogy pont odaérkeztem a megfelelő vágányhoz, mikor megjött a vonat. Mondták ugyan, hogy hová megy, de ez helyismeret hiányában olyan, mintha nem is mondtak volna semmit. Felszálltam rá. Aztán mivel azonnal elindult, kellett pár perc, mire rájöttem, hogy ez az indulás túl korán volt.
Ekkor kiderült, hogy ezzel a vonattal nem jutok el Paddingtonba, helyette Cheltenhamben tudok leszállni, fél óra múlva.
A kalauzt azonnal megkerestem, rendkívül segítő kész volt. Segített kitalálni, hogy mi a teendőm. Le kell majd szállnom Cheltenhamben, onnan el fogok tudni jutni Paddingtonba. Az idő síkot is láttam már ekkor.
Azt gondolom, hogy megvan az esélyem arra, hogy életemben először lekéssem a repülőgépemet. Ha minden jól megy, 19:15-re a Luthon Airport Parkwayen leszek, onnan még rövid idő alatt át kell jutnom a repülőtérre, ahol meg kell csinálnom a security belépést és a fényképes azonosítást. A repülőgépre 19:45-ig van időm feljutni, szóval, az időm eléggé ki van centizve.
Cheltenhamben megkerestem az információs pultot, ahol elmagyaráztam azt, hogy mi történt velem. Olcsó vigasz volt az, hogy ami velem történt, az gyakran megtörténik még a helyiekkel is. Minden esetre nagyon segítőkészek és megértőek voltak a hölgyek. Szinte fogták a kezem, megbeszéltük, mennyi idő múlva találkozzunk, mert sajnos a következő vonat indulásáig még el kellett töltenem némi tétlen időt. Mintha a repülő várna rám… Az idő múltával aztán együtt megkerestük a vonat menedzserét, aki megértően fogadta a problémámat és biztosított arról, hogy nyugodtan felszállhatok a vonatra. Most itt ülök, és várom, hogy megérkezzünk Paddingtonba.
Abba most nem akarok belegondolni, hogy mi lesz, ha lekésem a repülőt. Ha így alakul, a B tervet majd ott kell kidolgoznom. Ez – úgy gondolom – egy jó gyakorlat élőben arra, hogy mi várhat rám az elkövetkezendő utazásaim során. Nincs benne, feszültség és aggodalom, valahogy biztosan visszajutok Magyarországra. Még akkor is, ha esetleg nem szeretnék.
Elértem -e a repülőt?
Ilyen kérdés után már remélem, mindenki azon izgul, hogy sikerült -e végül elérni a hazafelé tartó járatot, vagy nem.
Nem akarom senki idegrendszerét az élettel össze nem egyeztethető módon megtépázni, így elárulom, hogy ezeket a vonaton elkezdett írást itt, a repülőn ülve fejezem be. Nem sokon múlott, de végül sikerült elszalasztanom a lekésés élményének megszerzését.
Paddingtonba időben érkezett meg a vonat. Érdekes érzés volt életemben másodszor megérkezni egy vasútállomásra, ahol így már pontosan tudtam, hogy merre kell szaladnom. Szó szerint szaladnom, mert tudtam, hogy a mostani játékban valószínűleg perceken múlik minden. Hibázni sem akartam, ezért ahogy megláttam egy alkalmazottat, máris útba igazítást kértem. Szerencsém volt, most is bebizonyosodott, hogy a bajban közel a segítség, ezzel együtt az is, hogy ebben az országban tényleg kedvesek az emberek. Mikor elárultam a srácnak, akit megszólítottam, hogy nagyon sietek, egy másik metró vonalra hívta fel a figyelmemet, amin gyorsabban elérem a következő állomást.
A metrózás után egy hosszú vonat úr várt rám. Eléggé lassúnak éreztem a vonat haladását ahhoz, hogy érezzem, tényleg perceken fog múlni a végén a siker kérdése. A vonaton volt időm megpihenni és látni a külvárosi élet színes forgatagát. Mindenféle embereket volt lehetőségem megfigyelni, s élveztem is az utazást.
Örömmel tapasztaltam magamon azt, hogy a nyugalmamat végig sikerült megőriznem. Nem volt bennem feszültség azzal kapcsolatban, hogy esetleg lekésem a repülőt. Nem járt az agyam azon, hogy mit fogok csinálni a repülőtéren, ha ott kell majd maradnom. Egyáltalán nem örültem volna annak, ha még egy jegyet kellene vennem, de emiatt sem volt bennem egy pillanatra sem aggodalom. Tényleg csak az járt a fejemben, hogy ha lekésem a gépet, akkor majd egy kis szusszanás után keersek megoldást. De addig nincsen teendőm.
Szóval a vonat elég lassan haladt. De azért látható közelségbe került a repülőtér. A vonal utolsó előtti állomása volt a Luton Airport Parkway, amit már ismertem, az utolsó állomása meg Luton. Ezt látva kicsit örültem, hogy egyenesen a reptérre mehetek, de a rutin már működött bennem. A ChatGPT segítségével megtudtam, hogy a Luton végállomás nem azonos a Luton repülőtérrel. Így a vonat út utolsó negyed órájában úgy döntöttem, hogy előre megveszem a DART vonalra a jegyemet, hogy ezzel is időt spóroljak a leszállás után. Jó döntés volt ez, úgy érzem, mert elég sokat kellett nyomkodnom a telefonom, mire ezt a feladatot megoldottam. Egy feleslegesen letöltött alkalmazás használata után végül online sikerült megvennem a jegyet. Ezzel felkészültnek éreztem magam az utolsó rohanásra.
Majdnem sikerült elvéreznem a vonatról leszállva. Angliában nem nagyon lehet bliccelni a vasúton és a Metrón. Az állomásra befelé és kifelé is a jegy használatával lehet be és kijutni. Azaz, ha trükközni szeretne az ember, nem elég, hogy feljut a vonatra, kifelé még megütheti a bokáját azzal, hogy nem tudja kinyitni a kaput. A biztonsági ellenőrök pedig minden kapunál ott vannak. Természetesen nem csak őrködnek, hanem segítenek is. Szóval, Luton Airport Parkwayen majdnem nem tudtam keresztül jutni, mert ott már a DART jegyet akartam használni a kapu nyitásához, pedig annál a kapunál még a vonat jegyre volt szükség. 30 méter múlva, a következő kapunál pedig már a DART jegyre.
Innentől már tényleg a szerencsén múlt a sorsom. A DART vonat éppen ott állt, ahogy beugrottam rá, már indult is. A repülőtéren szerencse volt, hogy ismertem a járást. Ahogy megérkezett a vonat, még 12 percem volt a repülőm kapujának bezárásáig. Itt azért már elkönyveltem, hogy sikerült lekésnem a gépet, de azért nem adtam fel. Küzdeni akartam.
A repülőtéren szerencsére minden jól ki van táblázva. Így mikor a vonattól futva beestem az ajtón, egyből láttam, merre van a security ellenőrzés. És alig voltak ott. Így lihegve, de egy percen belül már dobáltam a cuccaimat az ellenőrző ládába. Valamiért a sors itt még türelmet akart nekem tanítani, mert kiszedtek a scanner mögül és mindenféle pózokban kellett élő szobrot játszanom, hogy a biztonsági őr körbe tudjon tapogatni és kézi scannerrel mérni. Ilyenkor tudom, hogy nincs értelme hisztizni, hogy én sietek. Tudomásul vettem, hogy fogy az időm. És láss csodát, egyszer csak intettek, hogy enyém a pálya. Az övemet már nem volt időm vissza venni, így olyan módon kellett rohannom tovább, hogy az egyik kezemmel folyamatosan huzogattam felfelé a nadrágomat futás közben. Írtó jó móka volt. És állati nagy mákom volt, mert bár már ki volt írva a gépemhez, hogy “utolsó felszólítás” állapotban van a kapum, ezzel együtt az is világossá vált, hogy nem a repülőtér túlsó felén van. Viszonylag közel volt, de ahhoz hogy elérjem, mindenféle duty shopokon kellett keresztül sprintelnem, aztán üres folyosókon izgulnom azon, hogy egyetlen kanyart se rontsak el. A kapu 19:45-ig volt nyitva. Így, mikor 19:42-kor a célegyenesbe fordultam és megláttam, hogy még van két ember a kapunál, már felcsillant a remény. Ők is látták, hogy futok és mosolyogva vártak. Így 2 perccel a kapu zárása előtt eljutott a fülemig a mosolyogva mondott mondtat: “megcsináltad!”
Semmit nem kellett várnom ahhoz, hogy a gépre kerüljek. Izzadva mint egy ló végre nyugodtan le tudtam ülni.
A felszállás után aludtam egyet, s jól eső érzésekkel tele fejezem be ezt az írást. Nagyon jó volt Walsben lenni, szuper élmény volt a barátaimmal tölteni az időmet. Megint rengeteg pozitív energiát gyűjtöttem magamba, s elégedetten érkezem majd haza. Éjfélkor már az autómban fogok ülni és mosolyogva gondolok vissza a mai napra.