57. | Pillangó vagy főnix – visszapillantás I.

“Tudta, hogy örökre megváltozik az élete…”

Én az a fajta ember vagyok, akit gyomorba kell rúgni ahhoz, hogy előre menjen. Érdekes képet látok magamban ezzel kapcsolatban, mert ha valakit gyomorba rúgnak, akkor fenékre kellene esni, nem előre menetelnie. De hát, ez van.

“A döntés” című írásban is említettem azt a gondolatomat, hogy “Az én utam is kataklizmában kovácsolódott ki. Hiszem, mert tanultam és tapasztaltam is, hogy a fejlődés, az előre lépés legtöbbször kataklizmák eredménye.”

Az elmúlt hónapokban sokszor osztottam meg másokkal azt a véleményemet, hogy erősnek érzem magam. Megkaptam a visszajelzéseimet a bátorságomra és határozottságomra vonatkozóan, amikért nagyon hálás vagyok, de már rendszeresen hozzáteszem, megfizettem az árát annak, hogy az vagyok, aki vagyok.

Az erős vagyok kifejezést úgy értem, hogy olyan erős, mint még sosem voltam, pedig sokszor éreztem már magam elhatározottnak és erősnek. Az elmúlt hónapokban úgy érzem, hogy egy másik vágányon haladok előre az életemben, mint eddig tettem. A sebességem állandó, kivéve azokat a nagyszerű napokat, mikor úgy érzem, hogy egy kis időre felpattanok egy gyorsvonatra, és még szédületesebb sebességgel haladok. Csakis előre.

Pillangó leszek

“Én egy virág vagyok. Írta Troppauer Hümér.” Ez a Rejtő Jenő idézet jutott eszembe, ahogy a pillangóra és magamra gondoltam. És gyorsan hozzá is teszem, hogy józan eszem teljes birtokában írom ezeket a sorokat.

Az elmúlt hetekben gondoltam arra először, hogy most olyan az életem, mint a bábnak, aki arra vár, hogy egy lepke legyen belőle. Nem arról van szó, hogy az átalakulás rondából a széppé történik meg. A báb maga is egy szép teremtmény. A hangsúly az én példámban az átalakulás örömén van. És határozottan ide kívánkozik az is, hogy az eddigi életemet nincs miért megtagadnom és még gondolati szinten sem jelent meg nálam a tagadás.

Úgy érzem, az életem mostanáig a báb alakjában telt. Most olyan ajtók nyílnak ki számomra, ahol két világ ér össze. Arra számítok, hogy az úton, amin éppen vagyok, egyszer csak azt fogom tapasztalni, hogy már vannak szárnyaim és tudok repülni.

Eszembe jutott a főnixes hasonlat is. Ezt aztán el is vetettem. A főnix sajátossága az, hogy a saját hamvaiból támad fel. Én viszont egy cseppet sem érzem úgy, hogy meghaltam. A gyomorba rúgásos példa alapján talán a hátsómra ültem, de semmiképpen sem kerültem oda, hogy az eddigi életemet meg kelljen tagadnom, hamuvá kell égessem, hogy legyen tere az újnak. Ami eddig én voltam, az maradok továbbra is, de úgy érzem, kezdem már más szemmel látni a világot. Kezdem benne magamat olvasni…

A döntések

És ehhez csak egy döntésre volt szükségem.

Az egyik öcsémmel beszélgettünk a hétvégén. Neki foglaltam össze a döntéseimmel kapcsolatos emlékeimet. Arra a megállapításra kellett jutnom, hogy döntést hozni nem egyszerű dolog. Nekem sem, ahogy azt gondolom, másoknak sem. Számtalan döntést hoztam már életemben, de az én életem fő kérdéseit általában nem én döntöttem el. Vagy más hozta meg a megfelelő lépést helyettem.

Furcsán hangzik még saját magam számára is. Az igazság az, hogy az igazán nagy események egy része természetüknél fogva nem is voltak egyedül eldönthetőek. A házasságkötésem, a gyerekvállalás, mint nagy kérdései az életnek értelem szerűen nem szóló játékos hozzáállás alapján valósulnak meg. De például a családi ház település választására csak rábólintottam, a döntést nem én alapoztam meg. Igazából nem volt ellenemre, de nem tudom, mi történt volna, ha nemet mondok. Nem volt miért ellent mondanom ennek a döntésnek, valószínűleg a “jó lesz” állapotban voltam akkor is.

Olyan döntések viszont, amik fontosak voltak és nem én döntöttem azért előfordultak. Például a párkapcsolataim területén. A komoly kapcsolataimban egyszer sem én döntöttem. A munkahelyeimmel kapcsolatban elő fordult, hogy én döntöttem, de mindig elmentem a falig. Olyankor döntöttem úgy, hogy elég lesz, mikor már tényleg réges-régen elég volt.

A lényeg az, hogy ebben a kérdésben is látom a saját felelősségemet. A mostani utamat meghatározó talán döntés az első az életemben, ahol egyedül én határoztam el magamat, nem tettem magam elé semmit és nem a falnál álltam, hogy az utolsó előtti pillanatokban kelljen lépnem.

Élek

Talán ezért nem jó a főnixes hasonlat. Hiszen nem kellett meghalnom, ahhoz, hogy szabad akaratomból induljak el egy ismeretlen úton.

Ezért maradtam végül a pillangónál. Az átalakulás során minden megmarad, ami már amúgy is benne volt, egyszerűen csak egy más formában folytatja tovább a létét. Tudta, hogy örökre megváltozik az élete…

A mai mese

Ennek a bejegyzésnek az írása közben megtörtént az Írás és önismeret tanfolyam negyedik alkalma. Az egyik feladatunk az volt, hogy írjunk mesét a megadott keretek között. A keretek a főhős, helyszín, segítő, ellenség, varázseszköz felsorolásokban voltak elérhetőek. Ha a listákból nem tudtunk választani, lehetett saját gondolatot is használni. Az egyetlen konkrét utasítás az volt, hogy “A jelen helyzetünkről szóljon a mese.”

A szimbólumok nyelvén máshogy jönnek a válaszok, ezt már többször megtapasztaltam. Mivel azonban úgy érzem, hogy eléggé tisztában vagyok a jelen helyzetemmel, nem okozott nehézséget a megadott elemekből válogatnom és megírni a mostani állapotomra hangolódó mesét.

A feladatot számomra az tette igazán érdekessé, hogy a mese elkészítése után beszélgettünk és kaptunk egy kérdéssort. Sokkal izgalmasabb a kérdésekre úgy válaszolni, hogy már készen van a történet. Kicsit mégis úgy éreztem magam, mintha tudtam volna a kérdéseket előre. Ennek az okát pedig abban láttam, hogy érzem, jó helyen vagyok most az életemben és tényleg tisztán látok.

A kérdések ezek voltak:

• Miért ő a főhős?
• Van célja, vagy csak sodródik?
• Maga választott irányt?
• Jó helyen van ott, ahol van? Elvágyódik? Mi húzza a helyszínre?
• Mik kötik meg a főhőst? Vagy a döntéseit?
• Mik az ellenségek? Miért ez a szimbólum? Mi a szerepe?
• Ki vagy mi tud segíteni? A segítő kívül, vagy belül van?

A cím nélküli mese ez lett:

A pásztorfiú végül ott állt a hármas útelágazás közepén. A messzi dél felé elhelyezkedő „Múlt” városának köves útján állt. Ott győzte le a hétfejű sárkányt, onnan indult tovább az Önmagam nevű szépséges királylányka kezéért folytatott hosszú próbatétel folytatásaként. Erőst gondolkodott a pásztorfiú, miközben a hamuba sült pogácsát majszolta, hogy merre van a tovább. Kelet felé a megszokások kényelmét rejtő „Maradjon minden a régiben” országba, vagy a titkokkal teli „Új élet” nevű földrészre menjen, észak felé. Hű segítője, a törpe már tudta a választ a merre kell menni kérdésre, s ezzel a törpe óriássá nőtt azon nyomban.

A pásztorfiú a hamuba sült pogácsa energiáit érezte magában és hét óra, hét perc, hét másodperc gondolkodás után észak felé fordult. Elővette tarisznyájából a hétmérföldes csizmát, ami mindig ott volt, de még sosem bújt bele. Lábára próbálta és együtt kacagott az óriás törpével, hogy mennyire illik a lábára. Boldogan tette a csizma talpát az „Új élet” országútjának füves útjára. Készen állt a következő próbára.