A nap értékelése: 10/10
Azért, ha a Nomad Cruis-ról meséltem mostanában, majdnem mindenkinek csillogott a szeme. Mindenki látja a kalandot és a szép pillanatokat az utazásban. Eddig kettő bejegyzést készítettem a Hajó úttal kapcsolatban (“Nomad Cruise 14 – hajókázom egyet”, “Közeleg a 14. Nomad Cruise”), de a témával kapcsolatos bejegyzések most meg fognak szaporodni. Itt nézheted meg, hogy hány ilyen bejegyzés létezik:
https://online-dentist.hu/hu/tag/nomad-cruise/
Eddig 10 bejegyzést írtam a hajóútról, És ez a bejegyzés már csak közvetve kapcsolódik az utazáshoz, hiszen ezen a napon már tényleg a szárazföldön aludtam. De valahogy még nyilván Nomad Cruisernek érzem magam.
Nem keltem túl korán ezen a napon. A szoba, ahol laktam egy érdekes példája az elérhető, de azért hosszú távon alkalmatlan helyiségnek. Ez egy pince szoba volt, az ablaka az utcán járókelők térd magasságában volt, a szobán belülről meg elérhetetlen magasságban. Így kinyitni nem lehetett, másik meg nem volt. A szobában volt klíma, ez legalább megforgatta a levegőt, mert enélkül eléggé nehéz lett volna az egész nap ott ülni és létezni. Ez ülés lett volna másodsorban a legnehezebb dolog, mert nem volt a szobában sem szék, sem asztal, csak egy az IKEÁ-ból jól ismert dohányzóasztal. Mindezen nehezítő körülmények ellenére ezen a délelőttön befejeztem pár bejegyzésemet és végre posztolni is tudtam őket, mert volt net.
Ez a szállás két kilométer távolságban volt a város központjától. Írás után elmentem sétára a városba. Meghatározhatatlan időre terveztem, nem volt célom, de egy program ötlete tegnap befészkelte magát az agyamba. Így elmentem a szobámtól nem messze lévő Elektromos Mama tetováló szalonba és elmondtam a nekem ajtót nyitó srácnak, hogy mit szeretnék.
Testemen a jel
Tegnap megláttam ezt a tetováló szalont és azonnal megszületett bennem egy jelkép. Egy alfa jelet képzeltem el a csuklómon. Az alfa a görög ABC első betűje. Így arra gondoltam, hogy jól jönne egy emlékeztető arra, hogy az új életem első lépéseit már megtettem, de ne legyek elbizakodott, mert még nagyon sok lépés van hátra. Ezek csak az első lépések. Így aztán megegyeztünk az én emlékeztető jelképem megszületésének részleteit illetően. Kérdezte, hogy holnap tudnék -e jönni, mire elmondtam neki, hogy ez az utolsó napon Athénban. Így valamit szervezkedtek és pár órával későbbre kaptam időpontot.
Remélem, hogy harminc éven belül az alfa mellé oda tud majd kerülni a béta is, jelezve, hogy haladok az úton. Nem tudom, milyen hosszú az út, de lehet, hogy az utolsó napomon majd egy olyan papot hivatok, aki tetoválni is tud, hogy felkerüljön az omega is a bőrömre.
Ebéd
Úgy volt, hogy a korábbi szobatársammal töltjük az ebédidőt, de elérhetetlenné vált szombaton, és még hétfőn sem tudok róla semmit. Remélem, nincs vele semmi probléma. Egy családi problémába beavatott, így csak abban bízom, hogy emiatt tűnt el a térképről.
Nekem minden esetre nem volt okom akkor és ott aggódni, hogy egy európai nagyvárosban egyedül kell ebédelnem, mert egyrészt nem vagyok egy aggódó fajta, másrészt, már volt ilyenben részem, nem is olyan régen.
A második megnézett étterem étlapja megfogott. Egyértelmű, hogy a tradicionális muszaka volt az egyik választásom, de kértem még egy kis tenger gyümölcseit is, már csak a mediterrán jelenlét miatt. A tegnapi kellemetlen felfedezés hatása alatt voltam még, így a sört mellőztem, de a Mojitót nem. A Mojitó a hajón sokkal jobb volt, mint itt a városban. Több esélyt adtam estig annak, hogy ez a véleményem megváltozzon, de nem sikerült. Itt – ha jól láttam – Limoncellót használnak a Mojitóba, ami valami olyan dolog a szememben, mintha valaki pörkölt kockát használna a tábortűznél rotyogó pörkölt elkészítéséhez.
Egyedül üldögéltem és már ettem – miközben egy még Magyarországon megkezdett filmet néztem -, mikor a pincérnő jelezte, hogy valaki integet nekem a szomszédos asztaloktól. Az az ausztrál pszichológus nő volt, akivel még Palermóban jártuk az utcákat négyen. Szóltam neki, hogy üljön mellém, együk meg együtt az ebédünket. Így is lett. Közben a 65 éves hölggyel megbeszéltük, hogy ha Ausztráliába fogok menni, majd segít nekem a beutazásnál. Ámen.
Az együtt töltött ebéd után mentünk a dolgunkra. Ami ugye számomra – de azt gondolom számára is – annyit jelentett abban a pillanatban, hogy csavargunk tovább. Nem mentem messzire, mert miközben ettem, az egyik varázslatos hölgy írta a közös csoportba, hogy pont a közelemben fognak ebédelni. Így elmentem oda, hogy igyak a társasággal egy kávét.
Az interjúk
Könnyen megtaláltam a társaságot, volt, aki még evett, de a többség már végzett. Rendeltem magamnak egy kávét és csatlakoztam hozzájuk. Az asztalnál ülők többségével már beszélgettem, de ha ez nem így lett volna, az sem okozott volna gondot. Lassan azonban elment mindenki a maga dolgára, hárman maradtunk még beszélgetni.
Hirtelen a hölgy, aki ott maradt és az előbb – nem véletlenül – varázslatosnak írtam le, egy 5-10 percnyi beszélgetés után hirtelen azt mondta, hogy készítene velem egy interjút, ha nem bánom. Ekkora nagy pillanatot nem lehet kihagyni. Mi lett volna az oka annak, hogy bánjam ezt a dolgot? Pillanatok alatt készített egy kis nyelet a nála lévő mikrofonnak és máris készen állt a technika.
Így a következő percekben egy nagyon kellemes élményben volt részem. Izgalmas volt ötletszerűen, őszintén válaszolni a feltett kérdésekre. Jó érzés volt, hogy eközben is csak magamat kellett adni. A végén én is kérdezhettem. Az érdekelt, hogy hogyan jutott eszébe a hölgynek az interjú ötlete. Azt mondta, hogy szereti az önálló gondolatokkal rendelkező őszinte és érdekes embereket meginterjúvolni. Remélem, látni fogom a végeredményt.
Volt ott egy másik srác is, így voltunk jelen az asztalnál három nemzetség tagjai, egy lengyel, egy amerikai és egy magyar. Ha már a mikrofon kézben volt, a varázslónő készített egy második interjút is, én pedig a háttérből néztem ezt. A végén csak annyit tudtam mondani, hogy magával ragadó volt nézni ezt az egészet. És mennyi ilyen pillanatunk volt a sok nap alatt…
A hölggyel ketten járkáltunk céltalanul a városban. Vagyis, célunk volt, inkább azt mondom, hogy iránytalanul bandukoltunk. Jókat beszélgettünk és olyan utcákon járkáltunk, amiket én is ismertem, mert tavaly kétszer is itt voltam Athénban, ő meg itt élt kapcsolatban valakivel. A csavargás közben belebotlottunk egy német srácba, akit egyikünk sem látott a hajón, de a pólója alapján felismertük. Kis beszélgetés után ős is csatlakozott hozzánk, és még egy jó 45 percen keresztül együtt mászkáltunk. Ez egy kis ízelítő abból, hogy hogyan is telt szinte minden perc az elmúlt napokból.
Elektromos mama
Sophie volt a hölgy, aki végül elkészítette a jelet a bőrömön. Az előkészítő munkákat már ebszélgetve csinálta meg. Megbeszéltük az alfa jel irányát, helyét, méretét, a színén jó darabig agyaltunk, de végül minden részlet tiszta volt. Maga a tetoválás mindössze csak kb. 5 percig tartott. Igen, fájt. De ez a fájdalom nem igazán tud bántani, szóval, miközben zümmögött a gép, tovább beszélgettünk.
A végeredménnyel nagyon elégedett vagyok. Pont így képzeltem el. Pár napig óvnom kell, remélem, meg tudom oldani. Csütörtökön már lekerülhet róla a fedés. Elküldtem a friss képet a csuklómról a lányaimnak. Mind a kettő azonnal írt, hogy laza a dolog, s meséljem el a jelentését. Elmeséltem nekik, hogy mit jelképez számomra ez a varrás.
Az utolsó buli
Hazamentem, kicsit pihentem, zuhanyozni is szerettem volna, de ez friss tetoválás miatt nem volt megoldható. Így egy kis alvás után megnéztem a leveleimet. Elég sok van olyankor, mikor nem tudom egész nap rendezgetni őket.
Úgy döntöttem, hogy mielőtt a buli meghirdetett helyére megyek, még eszek egyet. A lakásom melletti sarkon, kb. 30 méterre az ablakomtól láttam egy cégért délelőtt. Oda mentem be. Egy kis udvar volt, ahol egy varászlatos kinti étterem volt berendezve. És olyan illatok szálltak a levegőben, hogy azonnal meghoztam a döntést, hogy itt fogok enni. Egyedül voltam az egész udvaron. A tulajdonos nem igazán beszélt angolul. De azt el tudtam neki mondani, hogy nagyon finom illatok szállnak a levegőben és én abból kérek, aminek az illatát érzem. Így is lett. Amit ettem, az valószínűleg papoutsákia volt. Hangulatos vacsorám volt, az biztos.
A bulira sok ember eljött a hajóról. Gyanítom, hogy majdnem mindenki, aki még Athénban volt. Azt hiszem, hogy ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Sok beszélgetés, sok alkohol, kevesebb tánc. Az előzetesen egyeztetett bár mellé lassan elfoglalta a társaság a szomszédos bár területét is, sőt, mi páran jó sokáig a szomszédos hotel asztalait használtuk a beszélgetéseinkhez. Hiába, a digitális nomádok meghódították a világot. Vagy – ma este – legalábbis Athént.
Három óra alatt értem haza. Már nagyon hiányzott a zuhany, így megtettem. Újra ragasztottam a test jelemet. Összepakoltam a cuccaimat, arra az esetre, ha reggel elaludnék. Aztán gyorsan lefeküdtem és aludtam közel 2,5 órát.
A hazaút
Egy magyar sráccal az utolsó hajón töltött este kiderítettük, hogy ugyanazzal a repülővel megyünk. Még aznap este bejelentkeztem a repülőre, így tudtam mellé foglalni egy ülést. Ezek után egyértelmű volt, hogy együtt is megyünk ki a repülőtérre. Az utat ő szervezte. A költségeket megosztottuk.
Jól osztottuk be az időnket a reptéren, mert fel tudtuk adni a csomagomat, volt időnk enni, a biztonsági ellenőrzés után. A repülést viszont az egymás mellé szóló üléseinken szépen végig aludtuk. Hiába, mind a kettőnknek kevés volt az a pár óra alvás.
Magyarországon
A magyar sráccal együtt szálltunk le a gépről, aztán mindenki ment a maga dolgára. Az elmúlt napokban elég sok ölelést kaptam. Most ettől a társaságtól ez volt az utolsó.
Felhívtam a parkoló céget, hogy tudassam velük, megjöttem és készen állok, hogy elvigyenek az autómhoz. 20 perc türelmet kértek. Gondoltam, addig iszom egy kávét, ezt valahogy sokszor kihagytam az elmúlt 10 napban.
No, a reptéri kávézóban azonnal megéreztem, hogy ott vagyok, ahonnan menni szeretnék. A kávézóban kettő nő dolgozott. Az egyiknek az arcán nagyjából az alábbi üzenet volt leolvasható: “már megint vasárnap van, faszom bele, hogy rohadjon meg ez a rabszolga élet, ez a kretén is kávét akar, ahelyett, hogy otthon maradt volna.” Vele nyilván nem sok teendőm volt, ő csak a kávékat készítette. A másik nővel volt minimális kommunikáció, kétszer elmondva, hogy mit is kérek, mert elsőre nem ment át. Nagy rámfigyelés, szemkontaktus, vagy mosoly elképzelhetetlennek tűnt. Persze, lehet mondani, hogy miért sír a szám, nem haveri körbe jöttem, csak egy kávézóba. Ez igaz! Azonban az elmúlt 10 napban olyan jó volt érezni, hogy minden második helyen megkérdezték, hogy hogy vagyok. Mosolyogva. A szemembe nézve. Örültek, mikor vissza kérdeztem. A Mojitó mellé kaptam egy pohár vizet, pedig nem is kértem. Aztán nevetett velem a pultos, alig 12 órával ezelőtt, mikor az elém rakott pattogatott kukoricára mutatva röhögve mondtam neki, hogy soha nem fogok lefogyni, ha tömi a fejem. Itt visszhangzik a fejemben Josua, a Fülöp-szigetekről származó bárpultos “Isztván!” köszönése és a széles, kedves mosolya…
Ha a fogadtatás nem is volt forró, a kávé igen. Sosem értem, hogy miért kell egy 90 fokos folyadékot papírpohárba tenni. Gyakorlatilag ölni lehetne vele. Éppen meg tudtam inni fél óra alatt. Ennyit kellett várnom a fuvaromra. A fiatal srác elnézést kért a késésért. Mondtam neki, hogy egyáltalán nem probléma, mert sehová nem sietek. Ezen – mint általában mindenki -, egy kicsit csodálkozott. Elmondtam neki, miért nem. Aztán a mosolygás mentes kávézót, meg, hogy mit érzek az országunk hangulatával kapcsolatban, és miért megyek el innen. Hirtelen nagyon csendes lett. S azt mondta nekem, hogy “ember, a hideg kiráz attól, amit mondasz! Itt tényleg ilyen búval baszott mindenki.” Sajnálom, hogy ilyen dolgokról kell beszélnem itthon. Sokkal jobban érezném magam, ha azt tudnám mesélni, hogy “képzeld, Josua olyan kedvesen adta mindig a mojitót, de a mosolya nem versenyezhet a kávézóban előbb meglátott magyar kislánnyal…” Ha így lenne, talán nem mennék el innen…
Még egy benzinkúton megálltam hazafelé. Egy kis dinnyét vettem, meg egy mentés, citromos vizet, igazi növényekkel. Még akartam érezni az elmúlt napok ízét. A pultos lány itt sem volt kedves. Legalábbis az előttem álló nővel. Velem egy kicsit megerőltette magát, de meg azért nem szakadt. Próbáltam az érzéseimmel küzdeni, hogy ne legyek vele ellenséges. Gondoltam, hoztam haza valamit magammal a nagy útról, tehát, meg akartam tőle kérdezni, hogy van. S közben nem aggódni azon, hogy “mi a f…sz közöd van hozzá köcsög?” kérdéssel fog válaszolni. De nézve az arcát, a kisugárzását, a mozdulatait, elment tőle a kedvem, hogy kedves legyek… Megkérdezte, hogy “kártyával?”. Már jó ideje nem várok egész mondatos kérdéseket, tőszavakból is értjük, mit akar a másik. A kártya olvasó a keze előtt volt. Ha – előzékenyen – 25 centit előbbre tolja, vagy ne adj Isten, kézbe veszi és elém teszi, akkor nem kell a pultra hasalva erőlködnöm, hogy ki tudjam fizetni a számlám. De nem volt előzékeny. Nem baj, biztosan segíteni akart, gondolhatta, hogy rám fér a nyújtás a hosszú vezetés után.
A nehéz hangulat után hazaérkeztem. 1 óra körül. Elmeséltem szüleimnek, meg a kisebb öcsémnek a legemlékezetesebb kalandjaimat, majd elmentem a barátaimhoz 4-re egy társasjátékozós délutánra, estére. Hazafelé még benéztem az egyik barátomhoz. Így a két kevésbé vidám hely után délután és este elég sok mosolyt tudtam még begyűjteni.