116. | Az első érzések

Furcsa gondolat jutott eszembe, mikor arra gondolatam, hogy az első megszületett érzésekről írok. Mennyire ellentmondásos az, hogy első érzések, mert tulajdonképpen annyi mindent éreztem már életemben, hogy amire azt gondolom, hogy első, az már valószínűleg réges-régen nem az első.

Ennek a bejegyzésnek az adja az apropóját, hogy ma elmentem a közeli bevásárló-buli-szórakozó negyedbe. Nappal mentem, annak ellenére, hogy a látogatásra nyilván minden fórum az estét javasolja. Én mégis nap közben mentem, mert elsősorban a helyre voltam kíváncsi és nem a sok emberre. Leültem egy kávézó mellett egy utcai padra és fél órán át csak arra figyeltem, hogy milyen érzések és gondolatok kavarognak bennem. Közben természetese nézegettem az embereket is. A növényeket. A háttérben hullámzó óceánt, a hajókat és a felhőket.

Budapest

Az új érzések talán ott kezdődtek el. Kisebb öcsém vitt fel a korai induláshoz. Ez már magában új érzés volt. Idén negyedszer mentem a Liszt Ferenc repülőtérre, de először úgy, hogy nem a saját autómmal mentem. Öcsém ismeri a búcsúzkodással kapcsolatos gondolataimat, nem is kerítettünk nagy feneket a dolognak, de azért érezhető volt, hogy valamiféle érzés mindkettőnkben van az elutazással kapcsolatban. Ő ezt végül is úgy fogalmazta meg egyszerűen, hogy “azért hiányozni fog a hülye fejed!” És azt hiszem, ebben benne volt az, aminek benne kellett lenni. Elmondta még, hogy jó volt, hogy náluk éltem az elmúlt 9 hónapban. Én azt gondolom, hogy azon kívül, hogy valóban jó volt, nagyon hálás vagyok nekik, hogy ez így lehetett. Megöleltük egymást, és az első furcsa érzés akkor kerített hatalmába, mikor egy dudálással és egy utolsó intéssel elváltunk egymástól. Onnantól kezdve nincsenek ismerős arcok. Mert bár – bizonyos barátaim állandó csodálkozására – mindenhol felbukkannak olyan emberek, akik az én ismerőseim, 4 napja ez nem fordult elő. És ha nincsenek nagyon nagy véletlenek, egy darabig még nem is lesz ilyen.

Isztambul

Isztambulig az utazás olyan volt, mint akármelyik eddigi repülésem. Végtére is még nem hagytam el Európát. A Boszporusz európai felén voltam, és a repülőtérről ki sem tettem a lábam.

Nagyon sok ember volt a repülőtéren, főleg az útlevél ellenőrzés környékén. Itt még egyáltalán nem éreztem azt, amire vágyom. Az emberekből itt még hiányzott a kedvesség. Elvétve tapasztaltam ezt, de nem olyan mértékben, mint ahogy más országokban találkoztam ezzel az érzéssel.

Néha, ha szemetet látok, lehajolok érte és elviszem a kukáig. Itt is megláttam egy szemetet és mivel fel akartam venni, megkaptam a jutalmamat. Egy 5 Lírás papírpénz volt. (5 TRY = 40 HUF.) Ez jó érzést keltett bennem.

Arról meg hosszan írtam, hogy “Az első hosszú repülésem” majdnem kudarcba fulladt, így minden bosszúság ellenére hatalmas öröm volt, hogy mégis elértem a repülőt.

Itt már megfordult a fejemben, hogy érezhetném magam akár elveszettnek is, de akárhogy kerestem is erre jeleket, nem találtam. Összességében tehát könnyű és felszabadult érzésekkel hagytam el Európát.

Bangkok

Amikor kiderült, hogy intézni kell egy hivatalos dolgot (Thailand Digital Arrival Card), kicsit elfogott egy kényelmetlen érzés. Ezt a formulát már kitöltöttem – eredménytelenül. A repülőgép felszállási ideje közeledett. S csak egy kedves hivatalnok segítségével tudtam kitölteni az igénylő “nyomtatványt”. Tényleg megírom majd utólag ennek a történetét, a lényeg annyi, hogy ezekben a percekben azért izgultam, hogy mi lesz, ha egyszerűen nem engednek be az országba. Vagyis, mivel már ott voltam, még cikibb, ha visszaküldenek oda, ahonnan jöttem.

Szerencsére ez csak pillanatnyi rossz érzés volt, mert valahogy azt éreztem, hogy a tervem nem bukhat el itt. Nem állhat az utamba egy nyavalyás dokumentum. Ennek az országnak is éreznie kell, hogy jó lesz neki, ha itt leszek. Bíztam a teremtő erőben és abban, hogy általában szerencsésen oldom meg az ilyen helyzeteket.

Miután belekerült a pecsét az útlevelembe, megszállt a nyugalom. Már a csomag scannelés sem hozott lázba. Mivel elkészült egy útipatikám, hoztam magammal egy tonna gyógyszert. Ezt egy videó szerint nem szeretik. Ahogy a powerbankot sem. Meg a körömvágó ollót. A három scannelés egyikén sem akadtam fel ezzel. Mint ahogy azzal sem, hogy a hátizsákom súlya talán nem, de a fizikai méretei nagyobbak voltak, mint a megengedett.

Szóval a Bangkokkal kapcsolatos érzéseim a szerencse érzése köré gyülekeztek.

Ezt aztán megkoronázta az, hogy a buszon, ami a repülőhöz vitt, találtam egy egy Bathos pénzérmét. (1 THB = 11 HUF.)

Ennek kapcsán egy érdekes kitérő:

Thaiföldön nagyon szigorúan tisztelik a királyt, és mivel a pénzeken (bankjegyeken, érméken) a király portréja szerepel, ezért tiszteletlenségnek számít a pénz meggyalázása – például ha rálépsz, összegyűröd, vagy akár szándékosan a földre dobod.

Ez jogilag is problémás lehet:

• A thai büntetőtörvénykönyv 112-es paragrafusa (a híres „lèse-majesté” törvény) kimondja, hogy a király megsértése börtönbüntetést is vonhat maga után.
• Bár a turistákat általában nem viszik börtönbe egy véletlenért, de komoly bajba kerülhetsz, ha nyilvánosan vagy szándékosan teszed.
• A helyiek is nagyon érzékenyek erre, ezért ha például gurulna el egy érméd, soha ne állítsd meg lábbal – inkább hajolj le érte.

Koh Samui

Amikor megpillantottam a levegőből a szigetet, kerestem magamban az értést, hogy itthon vagyok -e, vagy sem!? Nem voltak bennem ilyen érzések. Kíváncsiság talán, de nagyon kis mértékben. Nincs semmi elvárásom a szigettel kapcsolatban, így a kíváncsiság inkább praktikus érzésként van bennem, mint pozitív, vagy negatív elvárásként.

A taxis hölgy kedvessége volt az első, ami megragadott. Ahogy mondta, hogy legyünk barátok. Megérdeztem, elmesélte, miért taxizik. Adott egy névjegykártyát, hogy hívjam, bármikor, ha szükségem van segítségre.

A házigazdám is egy kedves francia srác. Jól esett az a kedvesség, hogy egy nagy kulacs behűtött ásványvizet helyezett el a szobámban. Vele azóta is jókat beszélgetünk.

Az eddigi sétáim alatt sok mosolygós emberrel találkoztam. Sok tekintettel, odafordulással, ráköszönéssel, rámosolygással. A köszönés jól ismert módját az első pillanattól én is használom, és remélem, hogy érzik rajtam, hogy őszintén adom. Én pedig biztos vagyok benne, hogy őszintén kapom.

Itt a visszautasítás is barátságos. Kb. 30 masszázs szalonba invitáltak már, de egy köszönéssel elutasítom. Az utcákat járva folyamatosan az jár a fejemben, hogy én nem turistának jöttem ide, hanem élni akarok itt.

A környékemen élő emberekkel is köszöntünk már egymásnak. Volt köztük európai és thaiföldi is. Ezt falusi emberként egyébként otthon természetesnek veszem. Jó érzés, hogy ha észrevétlen akarok maradni, megtehetem, de ha egy pillanatra egy akarok lenni egy másik emberrel, akkor erre természetes nyitottság van az itteni emberekben. Ez egy nagyon jó első tapasztalás, első érzés.

Ma, ahogy a külföldiek által frekventált “Fisherman’s Village”-ben üldögéltem, hallgattam az egyik étteremből kihallatszó zenét és figyeltem az érzéseimre, megjött az az érzés, hogy itthon vagyok. Egyenlőre nem tudom megmondani miért. Azt sem, hogy mi ennek az apropója. Talán csak ezért, mert erre vágytam. Talán azért, mert tényleg van valami a levegőben. Vagy az óceán közelsége? Esetleg a tengeri levegő? Tényleg nem tudom, és merem mondani, hogy most nem is érdekel.