161. | Két keréken, éjjel és nappal

Egy héttel ezelőtt harmadszor – egy darabig utoljára – béreltem motort, itt Koh Samuin.

Szép szombati nap volt, mert az esős évszak láthatóan elfelejtette a kötelességét, és már napok óta ragyogott az ég. Mivel vasárnap estére programom volt, későn és nagyjából hét kilométerre innen, úgy döntöttem, már előző nap kibérelem a motort, ami majd elkísér.

Szombat: Kína és a Hold napja

A szombati csavargásomnak nem volt különösebb célja: egyszerűen még egy utolsót szerettem volna tekeregni, mielőtt eljövök erről a szigetről. A piros motor vitt amerre kedve volt, én pedig hagytam, hogy vigyen.

Így találtam rá egy kínai templomra.

Ez a templom egy nyüzsgő településrészen volt, mindenféle üzletekkel körülvéve. Mégis meghitt és békés volt. Egy lélek sem volt ott rajtam kívül a templom területén. A napsütésben, az területet körülvevő fák ölelésébe bújt területen kedvem lett volna lefeküdni valamelyik fa alá és egyszerűen csak nézegetni az eget.

Ezt persze nem tettem meg, mert talán valaki kihívta volna miattam a mentőt. Így egyszerűen csak élveztem azt a tíz percet, amíg ott pihentem meg.

Aztán továbbmentem. Két óra céltalan kóborlás után hazajöttem, elintéztem pár dolgot, majd késő este újra útnak indultam.

Éjszaka is szép az ég

Az éjszakai motorozásnak egészen más atmoszférája van: hűvösebb a levegő, halkabb a sziget, a motor zúgása szinte meditatív.

Újabb hosszú utat tettem meg a távolabbi helyeket is bejárva. Voltam a már ismerős Wat Sila Ngu templomnál, amiről többször is említést tettem, pl. “Az első hosszú gyaloglásom a trópusokon” című bejegyzésben.

Készítettem pár videót, többnyire használhatatlanokat, mert a telefontartó jobban élvezte a rázkódást, mint a stabil képet. Az első felvétel jó lett, azt még kézben tartottam – de aztán inkább a biztonságot választottam.

A Hold aznap is elvarázsolt. Remélem, a képek valamennyit visszaadnak abból, amit ott, azon az éjjelen átéltem.

Vasárnap: Nyitott csapok a vízesésnél

Másnap a Na Muang Waterfall 1-hez indultam, amiről írtam a “Best of Samui és a száraz vízesések” írásomban.

Bíztam benne, hogy ezúttal végre lesz víz. És volt. Bőven. A vízesés életre kelt, zúgott, hullott, mozgott, és tele volt emberekkel. Furcsa módon ez most egyáltalán nem zavart. A sok örömteli hang csak még élőbbé tette a helyet.

Egy kedves vegyes családdal is összefutottam és váltottunk pár mondatot: európai apa, thai anya, és két mosolygós kislány, akik az anyjuk kérésére Wai-t küldtek nekem. Ahogy ott álltak, eszembe jutottak a lányaim tizenöt évvel ezelőttről. A szívemet melengető emlékek keveredtek a trópusi nap melegével.

Felmásztam a jól ismert sziklához, lefotóztam a vízesést, majd a víz közvetlen közelében találtam egy csendes helyet, és meditáltam. A zubogó víz ritmusa tökéletes háttér volt. Aztán leültem, csak néztem a hulló vizet, az eleganciáját, a könnyedségét. Mindenki öröme, aki körülöttem volt, valahogy rám is átragadt.

Amikor páran beugrottak a vízesés alatti kis medencébe, nem gondolkodtam sokat. Követtem őket. A víz hűvös volt, élénkítő, és a zubogó alá úszni olyan érzés volt, mintha egy pillanatra a világom súlytalan lenne.

Megszólított a tenger

Továbbindultam, és egy olyan úton, ahol már sokszor jártam, egyszer csak megláttam egy hatalmas kínai szobrot. Nem is értem, eddig hogy nem vettem észre. Guan Yu monumentális alakja állt előttem. Elolvastam a fekete márványtáblát – thaiul, kínaiul, angolul. Méltóságteljes hely volt.

Szerettem volna felmenni a felső részhez is, de rövid nadrágban nem lett volna helyénvaló. Lehet, hogy felengedtek volna, de a gondolat gyorsan elszállt. Jobb érzés volt így távozni: megadni a tiszteletet a helynek és az emléknek.

Ahogy elfordultam, észrevettem az út túloldalán egy kis, csendes öblöt. Úgy döntöttem, ott iszom meg a délutáni jeges kávémat, aztán megyek haza dolgozni. De máshogy alakult. A kávé fölött egyszer csak megszólalt bennem egy hang: “Nem mehetsz el erről a szigetről anélkül, hogy megfürödtél volna a tengerben. Fürödj itt!”

Egy perccel később már a vízben voltam. A tenger meleg volt, puha, simogató. Felfeküdtem a víz tetejére, és hagytam, hogy a szél és a hullámok vigyenek amerre akarnak. Teljes szabadság: szó szerint.

A búcsú két napja

Ez a két nap valahogy mindent magában hordozott, amit ez a sziget nekem adott. A fényt és a sötétet, a zajt és a csendet, a zúgó vizet és a tenger nyugalmát. Nem unom leírni: minden percét élveztem. Hálás vagyok, hogy ilyen napokat kapok.

A vasárnapom ezzel még nem ért véget. De az már a következő bejegyzés története lesz…