Vasárnap elmentem egy thai box (Muay Thai) mérkőzésre. Még soha életemben nem láttam küzdősportot élőben. Nagyon örülök, hogy ez volt az első ilyen élményem: ebben a bejegyzésben elmesélem, miért gondolom ezt így.
A saját történetem elmesélése előtt hadd tegyek egy kis kitérőt, hogy bemutassam, mi is ez a sport!
Muay Thai
A thai box nem csak egy harcművészet. Thaiföldön ez kultúra, identitás és mindennapi élet. Ha úgy tetszik, olyan, mint egy tánc és egy csata összeolvadása. A mozdulatok ritmusosak, szinte táncszerűek, de közben minden egyes ütés mögött évtizedes hagyomány, fegyelem és brutális erő van.
A nyolc végtag művészete: így is hívják. Mert itt nem csak a kezed dolgozik:
- kéz,
- láb,
- térd,
- könyök.
Ez a négy páros testrész adja a “nyolc végtagot”. A könyök például kisebb, mint egy ököl, de sokkal élesebb – amikor élőben látod vagy érzed, azonnal megérted, miért rettegett fegyver.
És az egésznek van egy szertartásos, tisztelettel teli oldala is.
Mielőtt a bunyó elkezdődik, a harcosok megcsinálják a Wai Kru-t, ami egyfajta tánc, tisztelgés a mesterük, a családjuk és a tradíció előtt. Látod rajtuk, hogy ez nekik nem csak sport: ez vallás.
Mit ad a Muay Thai egy “mezei halandónak”?
Baromi jó állóképességet. Erőt. Fegyelmet. És valami furcsa, magabiztos csendet belül.
Thaiföldre rengeteg nyugati jön edzeni: van, aki fogyás miatt, van, aki azért, mert szeretné végre érezni, hogy irányítja a testét. Van, aki önbizalomért. Meg olyan is, aki csak kíváncsi az egész hangulatára.
A legszebb benne mégis az, hogy emberközeli
Az edzők itt nem sztárok, nem celebek. Mosolyognak, viccelődnek, mindenkit segítenek, még akkor is, ha épp kettészakadsz a padlón egy-egy kör után. A thai kultúra kedvessége még ebben a “kemény” sportban is átjön.
Amikor a zene elkezd lüktetni, a ring már nem csak ring…
Az estében volt valami egészen különös: mielőtt bárki megmozdulna a ringben, a levegő már tele volt egy ritmussal, ami lassan-lassan beszivárgott a bőröm alá. Először nem is tudtam megmondani, hogy honnan jött, csak azt vettem észre, hogy valami furcsa, idegen, mégis ismerősen lüktető dallam tölti be a termet.
A sarama zene nem csak háttérhang. Ez a Muay Thai pulzusa.
Először a pi szólal meg – egy thai oboaféle. Kicsit panaszos, kicsit sírós hangja van, mintha egy öreg mesélő sóhajtana bele a ring fölé. A dallam mindig élő, mindig más, mintha a zenész ott helyben próbálná megfejteni, mi jár a két harcos fejében.
Aztán jönnek a klong khaek dobjai. Két hosszú, hengeres dob, amiket kézzel ütnek. A ritmus először visszafogott, mintha csupán lélegezne. Aztán – ahogy a harcosok közelednek egymáshoz – felpörög. A dob nem csak kísér: irányít. Olyan, mintha minden ütés és rúgás mögött ott lenne a dobos szívdobbanása.
És mindezt ott kíséri a háttérben a ching, az apró cinpár. Ugyanaz a monoton, tiszta ritmus, ami egész végig ott fut, mint valami spirituális metronóm. Ha becsuknád a szemed, akkor is pontosan tudnád, hogy hol tart a meccs.
A három hangszer együtt olyan, mintha egy ősi törzs rituális zenéjét hallgatnád – csak épp fények között, modern csarnokban, turistákkal és helyiekkel .
És a legfurcsább, hogy amint a küzdelem véget ér, és a zene elhallgat, valami hiányérzeted támad.
Mintha a csend túl nagy lenne.
Mintha a ring is veszített volna valamit a varázsából.
A Muay Thai zene nélkül olyan, mintha csak két ember verekedne. A Muay Thai zenével viszont egy szertartás.
Hogyan láttam én a Muay Thait?
Elsőnek érkeztem meg a csarnokba, ahol egyből a nekem fenntartott székhez vezettek. Mivel a terem teljesen üres volt, könnyen körül tudtam nézni úgy, hogy ezzel nem zavartam senkit. Megnéztem a ringet és a küzdő szőnyeget, a felszereléseket és bírói székeket is közelről.
A mérkőzés a meghírdetett időponthoz képest fél órával később kezdődött, így majdnem egy órát üldögéltem és vártam a kezdést. Lassan telt az idő, de nem bántam. Volt a helynek valami különös atmoszférája, amit szívesen éreztem magam körül.
A mérkőzés valóban azzal a bizonyos tánccal kezdődött, amit Wai Kru-nak hívnak. Egy harcos lány adta elő. Minden mozdulatban éreztem a tradíciót. Nagyon szeretem, hogy itt a meghajlásban látom, hogy nem egy rutin mozdulat, hanem az igazi tisztelet jelenik meg benne. A harcos lány mozdulatai hol kecsesek, hol igazi harcos mozdulatai voltak. Lenyűgözött az előadása…
A harcosok a saját zenéjük dübörgő hangjaitól kísérve, térdig érő műfüstben jelentek meg a hátulról megvilágított ajtóban. Némelyik bevonulás nagyon méltóságteljes volt.
A harcok európai szabályok és ázsiai rituálék alapján zajlottak. A férfi harcok 5, a női küzdelmek 4 menetesek voltak. A bírók határozottan felügyelték a mérkőzéseket. A ring mind a négy oldalán ült egy-egy bíró, akik a küzdelem végén leadták a szavazatukat a ringben lévő társuknak, aki azonnal eredményt is hirdetett.
Számomra az kissé furcsa volt, hogy az eredmény kihirdetése után a vesztes harcos azonnal el is hagyta a küzdőteret.
A bevonulás és a harcosok levonulása között jött az élmény. Ami számomra elsősorban nem a küzdelem volt, hanem a szertartások sora.
A küzdelmekről nem sok mindent tudok írni. Talán csak annyit, hogy voltak benne olyan kemény pillanatok, amit még nézni is fájdalmas volt. Egy-egy rosszul sikerült mozdulat után a “bántó” ellenfél aggódva fordult harcostársa felé. Sokszor éreztem, hogy ebben a harcban nem agresszió lapul, hanem tisztelet. Tisztelet a másik harcosnak, akit csak legyőzni akarok, nem elpusztítani…
Sokan minden menet végén összeölelkeztek és mosolyogva szóltak egymáshoz. Páran csak a meccs végén köszöntek egymásnak, de ez úgy láttam, egyetlen esetben sem maradt el.
KO nem volt.
Ha a küzdelemről nem is, a látott hagyományokról többet tudok mesélni.
Először is a harcosok lassan, átszellemülten végig járták a ringet. Jobb kézzel a felső kötelet fogva haladtak sarokról-sarokra. Minden sarokban megálltak hogy tiszteletet adjanak azoknak, akik fontossá tették az életükben ezt a pillanatot. A mesternek, a családnak, a vallásnak, a ring szellemének és a sport történelmének.
A ring négy sarka a világ négy irányát is jelképezi. A harcos a teljes kör alatt megköszöni a múltat, tiszteletet ad a jelennek, és engedélyt kér a jövő küzdelméhez.
A Wai Kru befejezése után a ring két ellentétes sarkában elfoglalják helyüket a harcosok. A küzdelem fontos kelléke egy kör alakú, két szék nagyságú, kb. 5 cm oldalfal magasságú fém kádacska. A harcosra a mérkőzés előtt és annak szüneteiben rengeteg vizet öntenek, ez a kád fogja fel azt a vizet. Minden menet végén azonnal odateszik a segédek, a menet kezdete előtt kiöntik a vizet, félre teszik a kádat és felmossák a ringet.
A mester megmossa a tanítványa haját, vagy vizet fröcsköl az arcába és a mellére. A legtöbben hajat mostak. Szertartásosan megitatja egy korty vízzel a harcost, aki eztán beáll a ring közepére. Köszönti az ellenfelét, majd megkezdődik a harc.
A menetek végét követő szünetben a harcos leül és azonnal elkezdik fürdetni. Maszírozni és nyújtani. Közben pedig természetesen folyamatosan beszélnek hozzá az edzők és a segédedzők.
A bíró minden újabb menet előtt megtörli a harcos kesztyűjét és felsőtestét. Azt gondolom, hogy ez is a tradíció része.
Ahogy már mondtam, a harc közben a harcosok figyelnek egymásra, egymásra tudnak mosolyogni, elnézést tudnak kérni, látható, hogy aggódni is tudnak egymásért.
A semmihez nem hasonlító zene közben folyamatosanlüktet, a pi hangszer tényleg mintha hipnotizált volna. Hihetetlen hangulatot éreztem magamban.
A legkedvesebb élményemet, emlékemet csak a második harc végén vettem észre. Gondolom, egyfajta záró elemként a mester a harc végén is megitatja a tanítványát, ahogy tette azt a küzdelem előtt. Ezután a mester a másik harcost is ugyanúgy megitatja. Ez a fajta tisztelet még most is meleg borzongást kelt bennem…
Sokkal többet kaptam, mint sejtettem
Egy harcos estét mentem megnézni, gondolva, hogy jót fogok szórakozni. Ennél az egyszerű élménynél megint sokkal többet kaptam! A tisztelet olyan koncentrált formában jelent meg számomra az este folyamán, hogy a mérkőzés után egy darabig csak csendben üldögéltem az utcán. És arról gondolkoztam, hogy milyen szép lenne, ha ez a tisztelet mindannyiunk mindennapjait átjárná…
Szeretnék ilyen harcos lenni. Nem a harc miatt!
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás
Nagyon szertem én is ezt a sportot, én is azt tapasztaltam, hogy amikor thai harcosok kűzdenek, „nemesebb” a harc,és a feltörekvő kínai harcosok, már nem ennyire emberiek, sokkal inkább véresek.
Ismét veled voltam, köszönöm!
Apa