Hat napja újra motorra ültem – először Balin. Csakhogy most nem én fogtam a kormányt. Csak kapaszkodtam hátul, és rábíztam magam egy teljesen ismeretlen sofőrre. Már az első száz méteren éreztem, hogy ez az út nemcsak a szigeten visz majd előre, hanem valami egészen új élmény felé is.
A Grabbel hívtam a motortaxit, mert azt hittem, ez a legtisztább és legegyszerűbb megoldás. Nos… azon a napon ez az elmélet elég látványosan megdőlt.
A Koh Samui-i őrült forgalom nyugodt nyári séta az itteni őrült forgalomhoz képest!
Egy egyirányú utcában élek. Amióta itt lakom, folyamatosan újítják: most épp szegélyt építenek, hajnalban pedig titokban térköveznek is. Az úttest elég keskeny – tapasztalataim szerint egy autó számára kényelmes, de semmivel sem több.
Így az is nehezen elképzelhető, hogy motorral meg lehet előzni egy autót. De – hidd el – meg lehet. Olyat is láttam már, hogy két oldalról egyszerre próbálják meg.
Már az is intő jel volt, hogy maga a sofőr kérdezte meg, szükségem van-e bukósisakra. Megfontolandó kérdés, de én nem haboztam: felcsattintottam. Az utazás során többször is elgondolkodtam rajta, mennyit segít majd rajtam, ha a motor hátuljáról a hátamra esem… de ezt most hagyjuk.
Már az indulás pillanatában rá kellett jönnöm, hogy ebben a forgalomban a „közel van” definíciója átíródik. Majdnem a kezdő lendülettel beleszálltunk az előttünk álló autóba. Persze lehet, hogy ezt csak én éltem meg így. De nem viccelek, amikor azt mondom: a motor kereke és az autó lökhárítója között legfeljebb egy centi lehetett.
A forgalom nagyon intenzív itt. Azt hiszem, jó döntés volt, hogy első alkalommal nem én vezetek, hanem egy motortaxis mögött tapasztalom meg ezt az élményt. Annyiért, amennyibe az oda-vissza út került, egy napra bérelhettem volna saját motort is. De ez majd a következő alkalom lesz.
Én végig élveztem az utat, de közben rengetegszer jutott eszembe, hogy ez a közlekedési forma nem való mindenkinek. Kell hozzá egy kis aggódást félretevő belenyugvás, hogy az életem egy ismeretlen emberre bízom, aki – ki tudja, milyen rutinból – vezet át a káoszon.
Néha úgy lódult meg a motor, hogy ha nem kapaszkodom, az indulás lendülete simán ott hagy.
Volt olyan kanyar, ahol tíz motort számoltam meg magunk előtt. A sofőr pedig gyorsítani kezdett. Nekem meg az járt a fejemben: „Itt normális ember nem előz.”
Mi igen.
Az, hogy a főúton többször is gyorsan vissza kellett húzódnunk a saját sávunkba egy záróvonalas előzés után, itt szerintem alap.
A közlekedési szabályok alapjait is nélkülöző, bevágós elénk kanyarodások valószínűleg csak azért tűnnek természetesnek, mert folyamatosan ébren tartják a reflexeket.
Volt olyan, hogy a nem szegélyezett úttestről lementünk a köves, gödrös útpadkára előzni, majd a lépcsőt az utolsó pillanatban kikerülve erőlködtük vissza magunkat az útra.
Közben ránk is esteledett, ami újabb figyelemjátékot hozott: sok motoros nem használ lámpát. Vagy csak nem jó a lámpája. Amikor ők jönnek szembe, máris megérkezik a következő szint ebben a közlekedési mókában.
Azt gondolom, kell lélekjelenlét a sofőrnek és az utasnak is. A sofőr valószínűleg szeretne élve eljuttatni a célhoz – ez teljes összhangban van az én célommal. Nekem viszont azért kell a lélekjelenlét, mert bár ugyanolyan tehetetlen vagyok, mint egy autóban, itt sokkal közvetlenebbül érzem az esetleges hibázás következményeit.
Az út – annak ellenére, hogy csak tíz kilométert tettünk meg – majdnem 45 percig tartott. Fárasztó lehetett a sofőrnek. Abból gondolom, hogy nekem is az volt, pedig csak ültem.
Mindezek ellenére élveztem az utazást. Ugyanúgy, mint amikor néhány hete én vezettem.
Most először volt a fejemen olyan sisak, aminek plexi arcvédője is van. Kipróbáltam, tetszett is. De azért a friss levegő sokkal jobb, mint a műanyag alatt érlelt változata.
A bér
Induláskor a sofőr azt mondta, hogy majd adjak neki szép borravalót. Nem volt ez furcsa számomra, mert olvastam róla, hogy itt elvárják a fizetés kiegészítését. Átlagos 7%-al érdemes erre számolni.
Szerintem azért sietett, mert gondolta, akkor nagyobb lesz a borravaló. Én – őszintén – egy szóval sem biztattam arra, hogy siessen. 45 perccel a programom előtt indultunk, s úgy számoltam, hogy a program előtt még lesz kb. fél órám sétálni. Ezt a távolság alapján képzeltem el természetesen.
A forgalom aztán úgy alakította az elképzelést, hogy éppen a meghirdetett időpontban értem a helyszínre. Mi lett volna, ha nem siet a sofőr?…
Megérkezés előtt aztán szépen keretbe foglalódott az utazásunk, mert a jóember ismét felszólított, hogy majd adjak neki szép borravalót.
De ez azért némi fejtörést okozott nekem. Az utazás 48.000 rúpia volt. Ez nincs 1.000 forint. Én az utazás közben előkészítettem 13.000 rúpiát, ami ugyan több mint 25%, de értékében csak 260 forint. Kicsit én is viccesnek tartottam, hogy azt a 3.000 rúpiát adom vissza, amit a mosodás ember adott vissza nekem a mosás után, úgy, hogy 5 percig keresték a házban ezt a hatalmas összeget.
A sofőr is viccesnek találhatta az összeget, mert kiröhögött, de aztán azt mondta, hogy rendben van.
Mi lenne a helyes eljárás? Duplázzam meg a fuvar költségét azzal, hogy értelmezhető összeget adok? Nem tudom… Remélem, majd megoldódik ez a kérdés…
Hazafelé
A vacsora egy külvárosi részen volt, egy kalandos burkolatú útszakasz mögött. Értsd ezt úgy, hogy volt egy Hold béli szakasz, amin átkelve egy kicsit a tengeren éreztem magam, annyira hullámos volt.
A vacsora után hívtam egy motortaxit. 3 percen belül itt lesz jelzéssel meg is kaptam a visszajelzést, majd láttam is, hogy közeledik a motor, már csak pár utcányira van.
Aztán rögtön jött a jelzés, hogy a sofőr lemondta a fuvart. Nyilván nem akart hullámozni… Üzenetet kaptam, hogy járhatatlan útszakasz miatt kissé beljebb tudnak felvenni.
Így kigyalogoltam az adott útszakaszról. Közben persze vagy 10 taxis ajánlotta fel a szolgálatait, de én a korábbi tapasztalataim alapján ragaszkodtam a Grabhez.
Egy kis bolt előtt álltam meg és hívtam a harmadik járművet. Két perc múlva meg is jött. Ez a sofőr már az utazás végét sem várta meg és kiröhögött. Ugyanis 4 perccel előtte ő is kiabált nekem, hogy elvisz, de én elutasítottam. Erre – hivatalosan – mégis ő vitt el.
Az igazság az, hogy ezen együtt nevettünk. Mondtam neki, hogy túl sok az átverés, ezért én csak az alkalmazáson keresztül rendelt járművel utazom.
Hazafelé természetesen kisebb volt a forgalom, már nem volt annyi izgalom.
Mikor megálltunk, érezhető volt a várakozás!
Sok választásom már nem volt. 20.000 rúpia volt a nálam lévő legkisebb pénz, ez 400 forint. Ennyi borravalót adtam, de ez már közelít az 50%-hoz.
Nehéz dió ez a borravaló!
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás