Összegzés
Megérkeztem. Nem egy helyre, hanem egy állapotba. Most nem sietek tovább. Itt vagyok, mozgásban, mégis nyugalomban. Ez most elég.
Semper in motu. Mindig mozgásban.
Megint eljött az utazás napja.
Ezt a részét is szeretem az életemnek.
A tavaly – milyen furcsa, nemrég még nem kellett ez az időhatározó – Milánóban megízlelt élményt szinte már várom ezeken a napokon.
Varázslatos a repülőtéren írni, és a laptop mellé készített jegeskávét iszogatni.
Természetesen, mikor megkezdtem ezt a napot már tisztában voltam vele, hogy ez csak egy szelete az utazásnak.
Hiszen ma 3.600 km és 6,5 órányi repülés várt rám.
A denpasari repülőtéren
Hajnalban csomagoltam össze a dolgaimat. 7:40 körül hagytam el a 6 hétig otthont adó szobámat. A szállásadómtól nem tudtam elbúcsúzni, mert még nem volt nyitva a recepció.
Egy utolsó Bali sétát terveztem, de az eső durván közbeszólt. Azzal, hogy nagyon durván esett. Így kénytelen voltam egy taxit hívni.
Mivel hajnalban mind a három mai repülőre el tudtam végezni az online bejelentkezést, itt szinte semmi dolgom nem akadat. Simán átjöttem a biztonsági ellenőrzésen és egy Starbucks-ban ülök.
Eddig írtam meg a bejegyzésem, mikor észrevettem, hogy a poharamra valaki filccel az a következőt jegyezte fel: biztonságos repülést!
Még az utolsó denpasari pillanataimban is meg tudnak lepni a helyiek a kedvességükkel. Megkérdeztem az egyik pultos lányt, hogy ki írta fel a poharamra ezt az üzenetet. Történesen ő volt az. Így vissza is tudtam adni a kedvességét azzal, hogy mosolyogva köszöntem meg neki ezt a kedvességet.
Egy darabig ez lesz az utolsó kedves pillanat Balin.
Most elbattyogok a repülömhöz és egy óra múlva felszállok.
Ahogy leültem a gépen, meditáltam egyet, majd azonnal elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy a gép elemelkedik a földtől, de két perc múlva már újra aludtam.
Arra ébredtem fel, hogy a gép kerekei földet érnek.
Teljesen izgalom – és ébrenlét – nélküli volt az utazás.
A surabayai repülőtéren
Valahogy minden annyira simán megy, hogy egy órával a második gépem felszállása előtt egy kicsit aggódom, hogy a végén még nem lesz miről írnom.
Ez a repülőtér még Indonéziában van, ide belföldi járattal érkeztem. Innen azonban már nemzetközi járattal folytatom tovább az utam.
Ehhez a leszállási repülőtérről taxival át kellett mennem ez indulási repülőtérre.
Ott még megpróbáltak lehúzni valami termékbemutatóval, de a hatalmas rutinommal elhárítottam a próbálkozást.
Most itt ülök a megfelelő kapu előtt és várom, hogy leteljen az egy óra, amikor majd felszáll a gépem.
Közben egy időzónát átléptem, így egy pillanatra meg is zavarodtam, mert a laptopom más időt mutat, mint a telefonom és az órám.
A következő utazásomnál már meg fogom nézni, hogy pontosan hol váltok időzónát, csak a félreértések elkerülése végett.
Most egy 4+ órás repülés vár rám, remélem, ezen a gépem már fogok tudni olvasni is. LOL.
Felszállás előtt még ért egy kedves élmény. Egy fiatal srác jött oda hozzám, elmondta, hogy turistákkal készít felmérést Indonéziával kapcsolatban. Megkérdezte, lenne -e 5 percem egy interjúra.
Interjúra? Mama! Megint megcsapott a névtelen hírnév csábító illata.
Kértem, hogy üljön le mellém, majd nekiláttunk a kérdés-felelet játéknak. Rengeteg mindent kérdezett az itt tartózkodásommal kapcsolatban. A kérdések egy része arra vonatkozott, hogy milyennek találtam az itteni emberekkel való érintkezést, és hogyan éreztem magam.
A válaszaim közben többször kifejezte a háláját és örömét, mert sokat használtam a “tisztelet”, “tiszteletteljes”, “hála”, “őszinte” és “mosolygós” szavakat.
Az interjú névtelen volt. No, egyébként ennyit a világhírnévről! De a srác szerette volna a névtelen pillanatot emlékezetessé tenni, ezért megkért, hogy készíthessen velem egy szelfit. Ezt örömmel tettük meg mind a ketten.
Egy darabig ez lesz az utolsó kedves pillanat Indonéziában.
Volt azért esemény, csak nem az utazással kapcsolatban. A telefonomon bekapcsolva a netet láttam, hogy a tegnap lefoglalt és kifizetett szállásomat a bérbeadó visszajelzésének hiánya miatt törölte a rendszer.
Így itt maradtam szállás nélkül. Szerencsére, mire a repülőről leszálltam, már a másodiknak lefoglalt és kifizetett szállás tulajdonosával beszéltük meg a részleteket.
Az első szállás árát 7 héten belül utalják vissza.
A bangkoki repülőtéren
Felkészülten érkeztem.
Volt készen Digitális belépőkártyám az országba. Volt előkészített internetem. Volt nálam thai baht készpénzben.
Az internet azonnal feléledt, ahogy egy másik országban. Bár nem zöld/piros kapun kellett átmennem, majdnem simán átengedtek az első ellenőrzésen. Valamiért elvitték az útlevelem és maguk között beszélgettek róla a tisztviselők, de végül úgy döntöttek: mehetek.
Az újabb útlevél ellenőrzésen a vámos hölgy megkérdezte, hogy meddig maradok az országban és a legjobb tudásom szerint feleltem neki: maximum 2 hónapig.
Mind a három repülőm késett egyébként az eredeti tervhez képest, de ezt leszámítva minden simán ment.
Sehol nem éreztem megterhelőnek a várakozást.
Befejeztem kettő, folyamatban lévő két könyvem olvasását, elkezdtem egy újat és be is fejeztem és még arra is maradt időm, hogy a következőből elolvassak pár fejezetet.
Úgy gondolom, hasznosan töltöttem el az utazás alatt rendelkezésemre álló időt.
Chiang Mai
Egy óra késéssel érkeztem meg ide.
Telihold volt. Chiang Mai egy nagy lapos város.
Ennek a kettő hozzávalónak a segítségével csodálatos látványt varázsolt nekem az este.
Ahogy ereszkedtünk a város felé, lélegzet visszafojtva bámultam ki az ablakon. A telihold világította meg a látható tájat. Ebben a fényben kanyarogtak a város kivilágított útjai és település részei.
Figyeltem a különböző színeket. Az erősebb narancsos, a melegebb sárga színeket. Ahogy az épületek egyre apróbb részletekkel váltak megfigyelhetőbbé, megjelent az opálos kék is, ez az egész várost egy kitűnően megtervezett modell várossá alakította.
Megjelentek a hatalmas hirdetőtáblák villódzó fényei, jól láthatóvá váltak a teljes épületek falaira vetített mozgóképek.
Ám az igazi csodát a mozdulatlan vizeken megjelenő aranyló holdfény jelentette nekem. Lenyűgöző volt, ahogy a holdfényben megmutatták magukat a folyókanyarulatok, tavak és mezőgazdasági területek vizei.
Páratlan élmény volt ebben a változatos fény előadásban megérkezni a városba.
Haza érkezni.
Hiszen én Ázsiát először Thaiföldön tapasztaltam meg, és most újra itt vagyok.
Egy megmagyarázhatatlan boldogság töltött el, mikor elkezdtem gyalogolni a szállásom felé. Ismerős plakátok az utak mentén. Ismerős boltok. Ismerős betűk. Ismerős királynő. Ismerős szavak.
Gyalog mentem el a szobámba. 5 km volt a távolság.
Ahogy gyalogoltam, azon gondolkodtam, hogy mennyire szeretek egy ismeretlen várost először birtokba venni a gyaloglással. Ez egy tánc első lépése. Én kíváncsi vagyok, a város meg engedi, hogy megpillantsam a részleteit.
És most egy ismerős ismeretlennel táncoltam, fülig érő szájjal.
Ennyire voltam boldog, hogy megérkeztem ide:
Megint megérkeztem. Egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy kár volt elmenni.
Ám ahhoz, hogy megérkezzek valahová, máshonnan el kell mennem.
Semper in motu. Mindig mozgásban.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás