22:00 fekvés, 5:00 kelés.
Ez számomra valóban egészen szokatlan dolog volt.
Az ágy nagyon kemény volt, így eleve arra számítottam, hogy el sem fogok tudni aludni.
Szerencsére tévedtem! Felébredtem párszor és szorgosan cserélgettem a két meggyötört oldalamat, de ezt leszámítva teljesen békésen telt az éj.
Az öt órai kelés azért javasolt, hogy legyen időnk a saját fejlődésünkre. Egy gyorsa mosakodás után meditációval kezdtem a napot. Mondjuk, hogy “bemelegítettem.”
Reggeli rizs felajánlás
Ez volt az első teljes napom első hivatalos programja. Ez egy másik fajta hagyományos szertartás, mint az előző bejegyzésben bemutatott ebéd felajánlás.
Itt a terem szélein, a teremből kifelé nézve térdelünk, miután magunkhoz vettünk egy kis tányérra rakott kis adag rizst. A hangsúly itt nem véletlenül van a “kis” szón mind a két esetben.
A tányéron lévő kevés rizst egy kiskanállal négy egyenlő részre osztjuk. Aztán a négy szerzetes egymás után odalép mindannyiunkhoz. Mindannyian a fejünk fölé emelve ajánljuk fel a rizst, aztán a kiskanállal beletesszük az egyik pici adag rizst a szerzetes étel gyűjtő edényébe.
A szerzetes így mindenkitől, 130-150 embertől kap egy kiskanál rizst.
Mikor vége a szertartásnak, egy kis beszédet követően mi is enni térünk. A reggeli tányér kisebb, mint az ebédre kapott. Ennek nyilván jelentése van.
Az ételhez jutás számunkra a következő képen történik.
Van egy hosszú férfi és egy hosszú női asztal sor egymás mellett, a terem közepén. Mi férfiak a férfi asztal két oldalához állunk sorba, a nők pedig ugyanígy kettő sort alakítanak ki az ő asztaluknál.
Az asztalon a rizs az első. Mindenki szed magának. Aztán feltét. Fűszerek, erősítők. És az asztal végén talán valami más is, főleg az ebéd alkalmával. Kis gyümölcs, kis édesség, valami kis csipsz. De ez mindig kis mennyiségben van. Ha az elsők többet szednek, mint illene, a többieknek nem marad. Nem mindenki érzi ennek az étel elvételnek az ízét, maradjunk ennyiben.
Két étkezés után egyenlőre még úgy érzem, hogy tudnék vegetáriánus lenni. Mielőtt elhagytam Magyarországot volt is olyan tervem, hogy próbaképpen pár hónapig kipróbálom. Lehet, hogy eljött az idő. 10 napig nincs választásom, utána meglátjuk.
A reggeli sétáló meditáció
Ez kicsit rövidebb séta, mint a napközbeni, nem is megy fel az erdőbe, csak lent a templom nagy területén megyünk körbe. Szóval, rövidebb, de lassabb is. 1,3 km-t gyalogoltunk 45 perc alatt.
Már az első alkalommal is beláttam, hogy ez nem egy teljesítménytúra, de végül is, nem is ezért jöttem.
A sétáló meditáció után ülő meditációt is gyakoroltunk. Majd fekvőt is.
Sok instrukció nem hangzik el a meditáció gyakorlatával kapcsolatban. Így kaptam választ arra, hogy az oktatások vajon hogyan zajlanak, ha az emberek minden nap jönnek és mennek. Hát, így!
Itt nem meditációs oktatást kapunk, hanem lehetőséget a napi több órányi meditációra.
Tulajdonképpen fél munkanapnyi időt minden nap meditációs gyakorlással töltünk. A szorgalmasabbak reggel, délben és este is ráhúznak.
Én inkább írtam ma a szabad időmben.
Az első itteni felismerésem
Néztem a társaimat nap közben. Szépen lassan megformálódott bennem egy gondolat.
A legtöbben itt magunkban vagyunk. Sokan a csend vágyását jelezzük is a kis kitűzőnkkel. Mondhatnám úgy, hogy is, hogy nem egy kommunikatív hely ez. Nincs sok kapcsolódás.
És alig van mosoly.
A sok mosolytalan embert látva kicsit otthon éreztem magam. Mármint a rosszabb értelemben.
Rendben van, hogy itt komoly (lelki) munka folyik. Nem kell óraszámra kacarászni, meg mosolyogni egész nap. (Mondjuk nekem még itt is megy, de mindegy!)
Na, de amikor az udvarias előreengedés megint nem kap reakciót. Amikor a szívre tett kezű néma köszöntés vak tekintetre lel, és amikor a másik szem tükrét kereső szemem sötétséget érez, akkor megkérdezem magamtól: Miért?
Nem lehet önfejlődni mosollyal az arcunkon? Ki mondta ezt? Ki hitette el ezekkel az emberekkel, hogy a meditációhoz méltóság kell? Hányszor éreztem tavaly ezt az egyik meditációs tanfolyamon.
A többség annyira néma, hogy minden jelzés nélkül ül le veled szemben. Nem kíván még jelzéssel sem jó étvágyat, és nem kíváncsi a te jókivánságodra sem.
Később a konyhában tapasztaltam reggelente azt, hogy aki bejön a társaknak nem, csak a szakácsnak és a segédjének köszön. A legalapvetőbb udvariassági gesztusokat is mellőzi a legtöbb ember.
Ha valaki véletlenül rám mosolygott, vagy vissza mosolygott, ott éreztem, hogy rokon lelkek vagyunk.
Én ugyanis itt is elég gyakran követtem el az indokolatlan mosolygást. Ami miatt Balin többször megállítottak az utcán, vagy amiről már sokan megjegyezték, hogy “bár tudnám, hogyan csinálod.”
Ráébredtem arra, hogy az itt jelenlévők többsége valószínűleg megoldást keres itt.
Ne ítélj most meg túl hamar engem ezért a megállapítésért. Mindjárt írom a bizonyítékot, amit nem sokkal az előző megállapítás leírása után kaptam meg.
Visszatérve az előző mondathoz. Azt éreztem, hogy a többség a titok miatt van itt. Hogyan kell boldognak lenni?
És ezzel együtt fogalmazódott meg bennem, hogy a többség nem fog itt közelebb jutni ehhez a titokhoz. Nem azért, mert a titok nem létezik.
Hanem azért, mert rossz helyen keresik.
Itt nem módszereket fogunk kapni. Mert tulajdonképpen nincs meditációs oktatás. Nincsenek leckék Buddháról. Nincsenek nagyon nagy dharma beszédek és magyarázatok.
Az egyetlen dolog, amit itt kapunk, a lehetőség arra, hogy jobban oda tudjunk figyelni magunkra.
Hogy jobban rálássunk a minden kérdés, válasz, titok őrére: saját magunkra.
Számomra tulajdonképpen az első napon világossá vált, hogy az internet nélküliséget még az ajtóban sem ajánlotta senki.
Ahogy körülnézek, a legtöbb ember kezében, vagy előtte most is ott van a telefon. Láttam nap közben laptopon dolgozó embert.
Az ötödik szobatársunk hajnalig Youtube videókat nézett.
Biztosan van, aki komolyan veszi a külvilág kizárását, de úgy látom, nem vagyunk sokan.
Én magam miatt, saját elhatározásból kapcsoltam ki a netet. Egy percig sem inogtam meg, hogy ezt fogom tenni. Ahogy a recepcióra léptem, kikapcsoltam a telefonom.
Előre tudtam, hogy ilyen lehetőségem, mint amiben most vagyok, nem sokszor van az életemben. 100% figyelem. Most először.
Emberek! A tovább lépésnek ára van. Itt ezt ki fizeti meg?…
Azt hiszem, a társaság nagyobbik fele nem fedezi fel ezt a lehetőséget.
A mai dharma beszéd
A három féle meditációs gyakorlat után egy dharma beszéd következett. A szerzetes azt mondta, hogy ma három témára gondolt, de nem tudta eldönteni, melyik legyen, így szavazzunk.
A következő három témát hozta fel, és ezzel együtt a bizonyítékot arra, hogy az előbbi megállapításom helyes volt. Elég gyors és szinkronizált összhang ez a megállapításom és a bizonyíték között.
A témák:
- A buddhizmus: kb. hárman tettük fel a kezünket.
- Meditáció: ha jól láttam, senki nem jelentkezett.
- Jótanácsok az élethez: kb. 150 kéz lendült a magasba.
Számomra ez a “jó tanácsok az életre” blokk vicces volt. Szinte minden jótanácsott többször hallottam már, ilyen, vagy olyan formában.
Biztos vagyok benne, hogy a többség is hallotta már a nagyját. Csak valamiért nem vált tudássá.
Az első jótanácsot tartottam a legjobbnak és legigazabbnak.
Találd meg, mi fontos neked,
Eddig mindig kiemelt ez a mondat. A következő részt már senki nem szereti
és a többi felesleges dolgot engedd el!
Szerintem ez a titok egyébként: A felesleget le kell tenni. Az emberek viszont nem szeretik eldobálni azt, amit már megszereztek…
Volt egy érdekes mondat, ami különös mosolyra késztetett.
Nem az a szegény, akinek kevese van, hanem az, aki többre vágyik.
Azért mosolyogtam, mert én ezt a mondatot pont tegnap hallottam először életemben. Vagyis olvastam. Seneca levelei között.
Buddhizmus és sztoicizmus…
A szívem egészével szurkolok, hogy minél több olyan társm legyen itt, aki pár nap után gazdagabban megy el, mint jött.
Nekem erre a bizonyíték a mosoly lesz.
Én mindenesetre most is mosolygok, mikor ezeket írom.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás