237. | Houayxay (Banhuajszaj)

Vissza a szocializmusba.

Én még éltem ebben a berendezkedésben. Ma a világon 5 hivatalosan is szocialista ország van. Ezek jellemzője az egypártrendszer, plusz a rendszer ideológiai alapja a marxizmus–leninizmus és az állam erős szerepe a gazdaságban. Ezen kívül van 3 másik ország, ami ugyan nem szocialista berendezkedésű, de baloldali vagy “szocialista” politikát hirdetnek benne.

13.288 napja (36,5 év) nem voltam szocialista országban. Természetesen nem ez a legfontosabb jellemzője Laosznak, de a saját történelmem miatt sem mehetek el ezen tény mellett.

Egyszer majd megy simán is

Talán itt van az ideje, hogy leírjam azt, ami nekem már elég régóta világos, de az olvasóim számára nem feltétlenül olyan egyértelmű, mint nekem.

Ezek az úton lépten-nyomon elém kerülő megpróbáltatások egyáltalán nem szegik kedvemet. Végig gondoltam ezeknek a kis plusz feladatoknak az időbeliségét.

Amikor bennük vagyok, kicsit azt hiszem, magasabb a vérnyomásom, de ez talán betudható annak, hogy a “ki tudja, hogy most mi lesz” érzése azért a normál izgalmaknál egy kicsit magasabb hőfokon ég.

Amint kilábalok a kátyúból, már egyáltalán nem érdekel a dolog. A vérnyomásom hamar rendeződik és máris arra koncentrálok, ami körül vesz, illetve a következő lépés.

Mire oda jutok, hogy először elmesélem, vagy leírom az élményt, az egyszerűen már átalakult egy – számomra legalábbis – jó történetté.

Most elmesélem, hogyan érkeztem meg Laoszba, s megszámolom közben az “előre nem ismert” tényezőket.

Busz, busz és busz

A hatos beállóban parkoló busz munkaidőben minden órában indul Laosz felé, 140 BHT a jegy, és a négyes barátság hídhoz megy. Ezt a megelőző nap óta tudtam, így délután 1 óra előtt megjelentem a buszvégállomáson.

A busztól kb. 50 méterre voltam, mikor a sofőr régi ismerősként kezdett nekem integetni. Nem éreztem, de lehet, hogy rám volt írva, hogy Laoszba megyek. Azért tőszavakkal megbeszéltük, hogy jó lesz az irány. “Laosz?” “Áááá.” Ennyi elég.

Már vette is le egy srác a hátizsákot a hátamról és tette fel a busz hátulsó üléseire és intett, hogy üljek le.

Fizetni ki fog?

Van ebben a rendszerben valami, hogy nem kell fizetni, mikor felszállok. Ha az utas érdekeit akarják védeni, akkor talán az az ideológia, hogy csak az vegyen jegyet, aki tényleg utazik. Ugyanis két perccel azután, hogy a busz elindul, a sofőr segédje elkezdi pénz gyűjtő körútját.

Ha a busz érdekei vannak előtérben, akkor el se merem képzelni, mi az ideológia. Már elindultunk, fizess! Ha nem, akkor a városon kívül kidobunk, aztán jöhetsz vissza gyalog.

A busz csak lazán volt megtöltve utasokkal. Örültem, hogy a mellettem lévő ülés üres. Persze, Murphy törvénye mindig működik. Ahogy a busz kikanyarodott a beállóból, láttam, hogy egy férfi lélekszakadva rohan a busz felé. Elérte. Meg a két nő is, akik vele voltak. Így máris ült valaki mellettem.

Az, hogy ezek a buszok menetrend nélkül közlekednek ad egy komoly bizonytalansági faktort az utazásnak. Hiba nézem meg a térképet, hogy hány km vár rám, ezek az infók semmit nem segítenek. Egyrészt nem tudom, hogy hány kitérőt teszünk meg. Lehet, hogy az x az 2x lesz. Másrészt semmit nem jelent, hogy én Európában 2x kilométert mennyi idő alatt te tudok megtenni. Itt a sebesség nem olyan vad, mint amit én is használtam.

Különben is, van annak valami bája, mikor az előttünk kb. 30 km/h-val haladó autót a busz 35 km/h-s őrült tempóban előzi meg.

Mertem remélni, hogy Google Maps által 100 km-nek és 1,5 óra alatt megtehető autó útnak a végére járunk 2 óra alatt.

Tévedtem! 3,5 óra alatt sikerült eljutni Chiang Rai-ból Chiang Khong-ba.

Azt, irányt, hogy merre kell mennem, miután leszállok a buszról csak az mutatja, hogy az előre az az előre. Hamar ott is találtam magam a Thai vám ellenőrzésnél. A hivatalnok megkérdezte, hogy rendben van -e a vízumom. Elképzelni sem tudom miért, mikor ő is megnézte az útlevelemet. Biztosan csapda volt a kérdés, de én megúsztam.

Mentem volna tovább a – reményeim szerint – szabadságot jelentő bal oldal felé, mert ott olyan szépen látszódott az ég. De máris rámszóltak, hogy jobbra lesz az irány, vegyek busz jegyet. Mondtam a hölgynek, hogy én gyalog szeretnék átmenni a hídon, de azt mondta, hogy ez lehetetlen. 30 BHT-ért vettem tehát jegyet.

Egy nagy autóbusz fordulóba érkeztem többed magammal. Mindannyian tanácstalanok voltunk, hogy hogyan tovább. Melyik buszra kell felszállni, az mikor indul. De csak egy volt és azonnal el is kezdték bepakolni a zsákjainkat a busz aljába. A körülmények alapján igazából csak bíztunk benne, hogy ez az a busz, amire jegyet vettünk.

Ez volt az. Talán 1 percet ment a busz és meg is érkeztünk a laoszi oldalra.

Itt sem várt minket sok információ. Egy ember azonnal letámadott, hogy van -e kitűzőm. Fogalmam sincs, miért kérdezte, mire gondolt, de megnyugodott, hogy nincs és nem nyaggatott tovább. Talán egy csoportra várt?

Az egyetlen értelmezhető jel az volt, hogy eVisa jobbra. Úgyhogy elmentem jobbra. Itt már sokan álltak sorban mindenféle nyomtatványokkal.

Nem értettem, hogy nekem miért kell sorban állnom, ha már megvan a vízumom. Szerencsére volt annyi eszem, hogy megkérdeztem, hogy be kell -e állnom a sorba. Nem kellett.

Már láttam is, hogy kis gyaloglás után az 5-ös ellenőrző bódénál kell majd sorban állnom, mert az eVisa oda van irányítva. Persze, az 5-ös bódéban nem volt senki. Igazából csak a 3-asban ült egy hivatalnok.

Sorban álltunk. Az előttem álló lány kiejtette a bűvös e-vízum szót a száján, erre a hivatalnok átült az 5-ös bódéba. Mi meg követtük.

Másodikként hamar sorra kerültem. Elvette az útlevelem, majd megkérdezte, hogy van -e érkezési vízum papírom. Fuck. Persze, hogy nincs, soha nem hallottam róla. Visszaküldött a start mezőre, hogy töltsek ki egy ilyet.

Ez a papír igazából egy sajtcetli. Minden olyan adatot fel kellett rá írnom, ami az útlevelemben és a vízumomon már szerepelt. Miután kitöltöttem, természetesen fogalmam sem volt, hogy mit kell vele csinálni. Tenni vele valamit az első ellenőrző ponton, vagy visszamenni az 5-ös bódéhoz.

Úgyhogy, másodszor is beálltam a sorba a start vonalnál. Szerencsére a hivatalnok, akitől 10 perccel azelőtt kérdeztem, megismert. Mondta, hogy menjek csak az 5-ös bódéhoz.

Ott már csak a hivatalnok volt. Elvette az útlevelem és sajtcetlit. Szigorú volt. Utasításokat adott csak. Ujjlenyomat vétel. Kamerába nézni. 50 BHT. Ezen mondjuk meglepődtem, de itt kérdéseknek nincs helye. Fizettem.

Megjegyzem – mert nem biztos, hogy felfigyel rá az olvasó -, hogy itt már Laoszban voltam és Thai bahttal fizettem. Ezt kérte tőlem az állami alkalmazott. Ez olyan, mintha annak idején a magyar határőr osztrák schillingben kérte volna a díjat. Furcsa.

Majdnem kiértem az új országba. De a kijárat előtt még megállított egy fehér inges ülő alak. Kérte az útlevelem és sajtcetlit. Mintha nem 10 másodperccel ezelőtt hagytam volna el az ellenőrző pontot. Ő 20 thai bahtot kért tőlem. Turista adó. Se nyugta, se semmi, csak egy intés, hogy mehetek, miután fizettem.

Hiába vettem előre eSIM kártyát ebbe az országba, totális internet csend fogadott.

Így persze azt sem tudtam megnézni, hogy mennyit kellene gyalogolni a szállásomig. Szerencsére két fiatal német lány kiszúrt és rögtön megegyeztünk, hogy együtt bérelünk taxit, ami elvisz bennünket a városba.

Így 140 BHT-t fizettem azért, hogy 10-10 perc alatt elérjek a város közepére. Pont annyit, amennyiért a korábban 3,5 órát zötykölődtem.

Szeretem ezeket a számlálókat, mert írás nélkül soha nem jutna eszembe, hogy számolgassam, hogy mennyi apróság ért egy ilyen út alatt.

Szép szám az egy tucat egy sima várostól-városig, keresztül egy országon át útra.

A szállásom megtalálása

Pedig a fekete leves még csak ezután jött.

Ezt a szállást az Agoda alkalmazáson keresztül foglaltam. Ez ugyanaz a márka, mint a Booking, csak sokkal inkább Ázsiára van kitalálva.

A szállás címe…

Mindig ez a baj. Lehetetlen átmásolni a Google Maps-re. Amikor rákerestem a Maps-en a szállás nevére, természetesen semmilyen találat nem jelent meg. Elővettem a visszaigazoló emailt és megnéztem, nincs -e térkép link.

Hallelujah! Volt link. Rákattintva természetesen nem térkép alkalmazás jelent meg, hanem egy weboldalba ágyazott Google térkép, amin nem lehetett navigálni. Gyorsan letöltöttem az Agoda alkalmazást, hátha az okosabban kezeli a címet. Tudniillik átadja egy másik alkalmazásnak, pl. Google Maps-nek. Nem okosabb.

Mint utólag kiderült, a szállásom attól a helytől, ahol a busz kitett 500 méterre van. Ahhoz, hogy ezt kiderítsem másfél órát tekeregtem a környéken. Először az alkalmazás által mutatott térkép alapján kinéztem egy nagyobb pontot és oda indultam el. Ez egy kórház volt, gondoltam ott már megtalálom a szállást magam is.

Természetesen a valóságban egyáltalán nem a kórház közelében van a szállás. Így miután jó pár utcát sétáltam körbe, visszajutottam a főútra, ahonnan indultam. Betájoltam a térkép alapján, hogy hol kell lennie a szállásnak.

És aztán jó fél órát tekeregtem a 100 méteres körzetében. Ez alatt egy tucat embert kérdeztem meg, hogy hol az épület. Még azok sem tudták, akik 200 méterre tőle árultak valamit egy üzletben.

Így jutottam el a Mekong partjára, ahol a harmadik ottani ember szeme felragyogott és megmutatta az irányt. A kertek alatt, a tyúkketrecek tövéében.

Kisebb infarktust kaptam, mikor a hátsó utakról visszajutottam a főútra. Végül az utolsó ember tudta, hogy hová kell mennem, így szerencsésen megérkeztem a szállásomra.

A szállásadó rögtön elkezdett ölelgetni és karolgatta a derekamat. Ezzel csak az az egy gondom volt, hogy ő egy férfi, és ettől elég kényelmetlenül éreztem magam. Mivel ezt még egyszer megtette az este folyamán, kénytelen voltam elhatározni, hogy ha még egyszer ezt teszi, rá kell szólnom. A következő alkalommal innentől kezdve már az első pillanatban szólni fogok, mert ez így van rendjén az én világomban.

Az is furcsa volt, amit mondott. Válasszak magamnak egy szobát. Aztán valamit hadovált a saját szobájáról is. Nagyon remélem, hogy valamit félre értettem. Minden esetre a szobámhoz elkértem a kulcsokat, amiket elsőre nem kaptam meg. És nem csak kulccsal, hanem a retesszel is bezártam magamat éjszakára.

A szobám

Két közepes méretű ágy várt és egy kis éjjeli asztalka. Két kép a falon, meg egy légkondi. Rögtön kértem egy asztalt és egy széket, így a szobám előtt álló kerthelységből behoztunk egy asztalt, meg egy támla nélküli széket.

Azonnal átrendeztem a szobámat. A támlám most a fal, de legalább kényelmesen tudok dolgozni.

Gekkó van, patkány nincs. Pókot találtam, de csak a barátságos kaszás fajtából, szóval, nem kell aggódnom.

Az internet egyébként teljesen rendben működik. Egyetlen furcsaságot vettem észre: ha VPN mögül próbálom megnyitni a Google-t vagy a YouTube-ot, egyszerűen nem hajlandók elindulni. Nem tudom, hogy ez a VPN trükkje, a Google biztonsági rendszere, vagy csak a laoszi internet sajátos humora.

A város

Ma 6 kilométert sétáltam a városnak abban a részében, ahol élek. Gyönyörű hely. De ezzel a sétával el is értem a határokat. Lesznek még utcák és területek, de gyakorlatilag a fő irányokat megismertem. A város ezen része egy hegy és a Mekong medre között fekszik, így eléggé behatárolt, legalábbis az egyik irányba.

Készítettem egy kis átváltó vázlatot a pénzekre, hogy értsem a baht-kip pénzek konverzióját. Így ma már biztosabb kézzel vásároltam, mint tegnap.

Egyszer ettem ma, hosszú hónapok után egy spagettit. Igazán finom volt. És olcsó is. Minden olcsóbb, vagy hasonló árú, mint Thaiföldön.

Az emberek egyáltalán nem különböznek az ottaniaktól. Az utcák képe is csak annyibban, hogy itt azért valamiért szegényesebb minden. És kicsit több a szemét és a rendezetlenség. De számomra ez egyáltalán nem zavaró.

Találtam a séta alatt egy hatalmas piacot. Ismerős zöldségeket láttam, ismerős szagokat éreztem és ismeretlen ételeket is észrevettem.

Itt most egy nap alatt több rendőrt és egyenruhás nőt és férfit láttam egy séta alatt, mint a megelőző hónapokban összesen.

Furcsa volt élőben újra látni a sarló és kalapácsos vörös zászlót.

Ez egy kicsi város(rész). Nagy izgalmak nem várnak itt rám, úgy érzem. Láttam két templomot, amiket a hétvégén meg fogok látogatni.

Találtam egy izgalmas programot, de ezen nagyon el kell gondolkodnom. Ha lesz mit írnom róla, akkor feltétlenül itt lesz a blogon.

A kedvenc részem ebben a városban valószínűleg a Mekong partja lesz. Nem tudom miért, de olyan nosztalgikus érzésem van ezzel a folyóval kapcsolatban, amit tegnap láttam életemben először.

Ezt az érzést biztosan elviszem. Ahogy valószínűleg a Mekong fog engem innen elvinni. De ez is egy másik történet lesz.