Az első hosszú repülésemről majdnem sikeresen lekéstem. Úgy néz ki, hogy a repülőtéri nadrág lecsúszós távfutás a kedvencem lett. A gond az volt, hogy most több csomag volt nálam, mint a „Wales 2” bejegyzésben leírt önkéntes testmozgás esetében.
A dolog úgy történt, hogy miután megírtam az előző bejegyzést, összekaptam magam és a repülőtér érkezési oldaláról átmentem az indulási oldalra. Ahogy gyűlnek bennem a tapasztalatok, úgy tudom ezeket azonnal megosztani. Miközben a posztot írtam, elfogyott a külföldön (értsd, nem Magyarországon) használható mobil keretem. A legjobb emlékezetem szerint ilyen még soha nem történt velem. Természetesen ennek egy ilyen utazás alatt kell megtörténnie. Elkezdtem használni egy ingyenes wifit. Az írás elkészült magyarul és angolul is a szerkesztő programomban. De a blogra való feltöltéskor megakadt a rendszer. Az első gondolatom az volt, hogy az ingyen wifi megunta a pofámat. Ezért vettem magamnak egy kiegészítő mobil adatjegyet. Ami valamiért azonnal nem hozott online kapcsolatot. Remélem, hogy nem úgy jártam, hogy fizettem egy kiegészítő szolgáltatásért, amit aztán használni sem tudok.
Így menet közben nagyon kellemetlen megtapasztalni azt, hogy a szolgáltató (jelen esetben a Yettel) küldd egy SMS üzenetet arról, hogy megállt a net, de nincs más teendőd, mint kattintani az üzenetben található hivatkozásra. Mivel engem – ó, te kötözködő jószág – zavart az, hogy az üzenetből „véletlenül” az nem derült ki, hogy ez a kattintás mibe fog kerülni, megpróbálok ennek utána járni. Úgy, hogy a telefonon nincs internet, az ingyenes wifi meg éppen kifagyott alólam. Szerencsére a wifi egy le majd felcsatlakozással megjavult. Gondoltam, ezek után az lesz a legegyszerűbb, ha a Yettel chaten megkérdezem ami a szívemet nyomja. No, a chatig eljutnom sem volt egyszerű. Aztán gyanús lett, hogy nem AI chat lesz, amire várok, hanem emberi segítség. Mikor végre eljutottam az ablakig, ahová oda tudtam sóhajtani a kérdésemet, megkaptam a sajnálkozó választ, hogy mindenki nagyon elfoglalt, próbálkozzak később. Ennyi. Remélem ez nem csak egy újabb példa arra, hogy a szolgáltató nem tudja megoldani a használható segítség nyújtás módszerét.
Az egész internet mizériának az a lényege, hogy miután hamar odaértem az indulási oldalra, kellett realizálnom, hogy online kapcsolat nélkül a telefon nem éri el a Google Driveot, ahová nagy gondosan mindig minden utazási dokumentumot lementek. Vagyis net nélkül nem tudom megközelíteni sem a repülőt. Ezután csak a szerencse, a hidegvér és a találékonyság marad az eszközök között. Jó ha tud ezekkel is dolgozni az ember, de én személy szerint jobban szeretek az előre megtervezett és gördülékenyen haladó megoldásokkal dolgozni.
Vissza tudtam kapcsolni a netet. Mint hamarosan kiderült ez nem egy büfé netje volt, hanem a reptéré. Gyorsan lementettem az isztambuli beszálló kártyát. Aztán előre látó módon a bangkokit is. Hiszen ott aztán végképp kérdéses lesz, hogy hogyan lesz online kapcsolatom.
Ugye, milyen érdekes!? Csak egy kicsit kell odébb menni az országtól és máris mennyi érdekes és azonnal megoldandó feladat kerül elő.
Hogy miért is maradtam le majdnem az első hosszú repülésről? Mert béna voltam. Ok, legyek magammal megértőbb és kedvesebb. Tapasztalatlan vagyok. Ez lesz a megfelelő kifejezés! Mert hiába repültem már sokat, mindent még tuti nem láttam.
Az eddigi megismert repülőtereken a következő módon jutottam el az ülésig, amiben átrepülök a felhők felett:
- Megtalálom/tudom, hogy hol az indulási oldal.
- Megkeresem/tudom, hogy hol a biztonsági ellenőrzés.
- Itt a beszálló kártya QR kódját használva belépek a biztonsági kapun.
- Elmegyek a kígyós játék pályán a scannerig, ahol mindent átvilágítanak. Itt fordulnak elő a bónusz körök. Mikor a táskából ki kell venni/nem kell kivenni a laptopot és a tabletet. Mikor le kell venni a cipőt, mert rossz mezőre léptem. Mikor szét tett kézzel kell pantominezni, ha az arcom/viselkedésem/rendszer jelzések alapján terroristának képzelnek.
- Ha túl vagyunk azon hogy nem én vagyok az utasbiztonság legnagyobb ellensége, akkor intenek, hogy mehetek. Akkor egyik táska sem ment B pályára, ahol bizony valamit ki fognak belőle pöckölni a kukába. Akkor elkezdheti az ember vissza teszegetni magára a fémeket, amit a scanner előtt kipakolt egy nagy tálcára. Ilyenkor kerül vissza a csuklóra a karóra, zsebbe az aprópénz, és ha van rá idő, a nadrágba az öv…
- Ilyenkor már bent vagyunk. Itt kell figyelni hogy melyik kapunál lehet beszállni a repülőre. Ha elég korán érkezik az ember, ez az információ még nincs kiírva. Ilyenkor már lehet hibázni. Egy lazábbra vett reggeli például simán eljuttathat oda, hogy mire feleszmélsz, már az utolsó felszólítás piros szöveg is megjelenik a kapu száma mellett.
- Ha megvan a kapu akkor elbattyog oda az ember. Nagyon fontos az, hogy tisztában legyünk azzal, hogy honnan is indulunk. Mert amikor a kapu felé vesszük az irányt, a repülőtér legfontosabb pontját hagyjuk el. A duty free shopot. A parfümök Mekkáját. A fogyasztói társadalom szentéjét. Ez az origo. És a kapuk innen jobbra és balra mindenféle tekervényes folyosók mentén találhatóak meg. Tudni kell, hogy van kapu, ami 2 percre van az origótól, és van olyan, ami akár 15 perc sétára van. Ha futni kell, nem mindegy…
- Végül, ha ott vagy már megfelelő kapunál, akkor még egyszer meg kell mutatni az útleveled és a beszálló kártyát. Plusz itt tudnak még azon kötözködni veled hogy nagy/nehéz valamelyik csomagod.
Ez a folyamat leírás nagyjából igaz az EU-n belül. Mi Schengen miatt ehhez vagyunk hozzászokva. De ha már a UK-be megyek, vagy Bangkokba, a fenti folyamatba be kell szúrni valahová még egy útlevél ellenőrzést is. Mert itt már nem jó a személyi igazolvány, és nem elég, hogy van érvényes repülőjegyed.
Sejtem, hogy már sokáig húztam az időt a folyamatok bemutatásával, így rátérnék a mai napra Isztambulban.
Az indulási oldalon rögtön volt egy poggyász átvilágítás. Ez rögtön a bejárat mögött volt. Itt eszméltem rá, hogy net nélkül nem tudok beszálló kártyát mutatni. És itt ment félre a dolog. Mivel a scanneles megvolt, a boarding pass meg véletlenül megjelent a fejemben, úgy asszociáltam, hogy túl is vagyok a biztonsági ellenőrzésen. Megnéztem a nagy információs táblán, hogy honnan indul a gépem. Ez volt a második hibám. Mert ez a tábla – a megszokottól ellentétben – nem a beszálló kaput mutatta, hanem a check in pontot. Amit én megnéztem, és egyébként a bejelentkezést mindig online végzem el, még otthon.
Elmentem tehát a táblán jelzett helyre, tudomásul vettem, hogy 1550-re kell ott lennem, és leültem egy kávéra. Mikor 1550-kor visszamentem, azonnal éreztem, hogy megint futás lesz. A gépem 1630-kor indul, 40 perc múlva, és ott ahol állok, nincs senki. Már a repülő társaság logója sincs a kijelzőn. És persze itt esett le, hogy onnan ahol állok, maximum egy papír repülőgép fog felszállni. Szóval elszúrtam.
Ráadásul azt sem tudtam, hogy merre kell menni. Mikor megtudtam, nem lettem sokkal boldogabb. Egy rémisztően hosszú sor végén volt az útlevél ellenőrzés. Aztán egy másik rettentően masszív sor végén a biztonsági ellenőrzés. Olyat tettem, amit még életemben soha: elmondtam, hogy kevés az időm és a sorok elejére kéredzkedtem. Ennek ellenére a biztonsági ellenőrzés után már úgy éreztem, nincs időm az övet vissza tenni a nadrágba. Bonyolult és idő igényes folyamat. Elkezdtem tehát a futásom, mert a repülőm száma mellé a 14-es kapu szám mellé már ki volt írva, hogy utolsó felszólítás. A 14 meg elég nagy szám ahhoz, hogy futás esetén fájjon…
A futás abból a szempontból jó, hogy vigasztal a gondolat, hogy legalább pár embernek örömet okozok. Vicces látvány lehet a kétségbe esett arcú reptéri maratonista. Másrészt viszont nagyon kellemetlen, hogy úgy ülök fel a gépre, hogy szakad rólam a víz.
Elértem a gépet, megvolt még a helyem. Boldogság!
A várható repülési idő a gép szerint 9:45.
Az utazás első felét nagyjából az alvással töltöttem. Utána pedig tapasztalatokat gyűjtöttem és írtam ezt a bejegyzést.
Mik a most megszerzett tapasztalataim:
- Egy ilyen gépen sokkal több ember ül, nem közepén közlekedünk, hanem jobb és bal oldalon. Mint a menő repülős filmekben.
- Egy ilyen gépen minden kétszer akkora, mint a fapadoson. Mivel ma először azzal repültem, most meg ezzel, friss élmények alapján látom pl. az ablakok méretét, a szárnyak méretét stb.
- Kétszer is kaptunk rendes, normális meleg ételt, egy-egy komplett étkezést. És innivalót.
- Képes vagyok 8,5 órán át egy helyben ülni, eközben aludni, enni, olvasni és írni. A reggeli 2 órás utazás alatt ki sem kötöttem az övemet. Itt, most először 8,5 óra után történt ez meg. Másodszor meg másfél óra múlva fog, mert akkor szállunk le.
- Ezen a gépen sokkal kedvesebb a személyzet. Itt elhiszem a kedvességet. A fapadoson a legtöbb esetben egy szerepnek érzem.
Nagyon élveztem ezt a repülést. A kényelmével, a természetességével. Életemben először repültem el Afrika felett. Megtapasztaltam a hosszú repülőút néhány aspektusát.
Az előbb egy méterre tőlem egy muszlim ember végezte el az imáját. Sokan és sokfélék vagyunk a repülőn és egyáltalán nem éreztem magam idegenül itt.
Jól sikerült az első randi!