Amikor – több mint egy hete – megérkeztem Laoszba, az apróságokon kívül nem sok mindent vettem észre, ami más mint Thaiföldön.
Azonban egy hét alatt volt időm jobban megismerni az országot. A környezetről már írtam pár szót, most az emberekkel kapcsolatos gondolataimat osztom meg.
A felnőttek
Egy hét elteltével már látom, hogy itt másképpen élnek az emberek, mint Thaiföldön.
Itt sokkal kevesebb emberrel tudok jártamban-keltemben szemvillanásnyi kapcsolatot kialakítani. Sokkal kevesebben néznek rám, és még kevesebben viszonozzák a mosolyomat, mint Thaiföldön. És sokan azok közül akik rám néznek egyáltalán nem fejeznek ki érzelmeket, vagy nem viszonozzák a mosolyomat.
Ezt – egyenlőre – annak tudom be, hogy itt talán több az emberek gondja. Talán a szegényesebb környezet, a több gond az oka? Ezt nyilván nem tudtam még kideríteni, de ha adódik rá lehetőségem, majd beszélgetek erről a helyiekkel.
A kommunikáció!
Érezhetően északabbra vagyok. Itt nagyon kevesen beszélnek angolul, és az ő nagyobb részük is csak pár szót tud.
Ha kávét akarok inni, már jó ideje nem feszítem túl a húrt az angol tudásom bizonygatásával. Egyszerűen kell csinálni, ez a kulcs. Amikor elmondom, hogy “Coffee Americano ice, no sugar”, akkor azért mindig bízom benne, hogy sikerül a terv. A kedvenc éttermemben – mert már van ilyen – mégis kétszer előfordult már, hogy a fenti rendelés után kaptam egy nagy bögre forró hosszú kávét, mellé egy hatalmas bögre cukorral.
Ezen a helyen egyetlen nő van, aki tökéletesen beszél angolul. Most már tőle rendelem a kávét, mellesleg már tudja is, hogy mit iszom. Ma derült ki, hogy nem idevaló…
A születésnapomon házigazdájáról is kiderült a beszélgetés közben, hogy thaiföldi.
Arra gondolok ezek alapján, hogy nagyon idegen vagyok a helyieknek. Nemcsak egy turista a sok közül, de még olyan valaki, akinek nem csak a viselkedését, de a nyelvét sem értik.
Nagy a távolság köztünk. Ezen most a mosolyom sem hatol át.
Az öregek, főleg az öreg nénik majdnem mindig viszonozzák a mosolyomat, ha köszönök is egyben. A nyelvükön elhangzó köszönést ők is értékelik!
Az idősebb generáció tagjai között van még egy réteg, ami némi kíváncsisággal és kisebb közvetlenséggel fordul felém. A tinédzser fiúk talán még nem keményedtek bele abba, amibe a szüleik már lehetnek, így felőlük többször érzek nyitottságot, mint a szüleik felől.
A gyerekek
No, ők viszont teljesen más kategóriába tartoznak – ha lehet ezt egyáltalán kategorizálni -, mint a thai gyerekek.
Egy hét alatt rengeteg szuper élményt okoztak nekem a fiatal gyerekek.
Tegnap egy kisfiút láttam horgászni az út mellett. Egy kis hal volt a botja végén. Én kíváncsian néztem, és azon gondolkodtam, hogy ezt vajon most fogta, vagy éppen most tűzte fel, hogy ragadozó halat fogjon vele. A választ ő adta meg. Széles mosollyal rám mosolygott és büszkén mutatta, hogy ezt most fogta. 100 foggal viszonoztam a mosolyát és felemelt hüvelykujjal mutattam neki, hogy szép fogás.
Ma az út mellett üldögéltem, mikor egy gyönyörű kislány – az anyukája mögött ült féloldalasan a motor hátulján – hatalmas mosollyal elkezdett nekem integetni. Olyan bájos volt, hogy ha lett volna bármi gondom, teljesen biztosan messzire űzte volna az összeset.
Volt, hogy a gyerekek csapatokban mentek előttem. Nevetgélve pillantgattak rám hátra a válluk felett. Kicsit neki is iramodtak, ahogy közeledtem felük. Aztán egy kanyarban eltűntek, de mikor én is a kanyarba értem, akkor tisztes távolból néztek. Mikor pedig elkezdtem nekik integetni, többen is széles mosollyal integettek vissza.
Ha többen vannak – úgy tapasztalom – mindig vagányabbak. Egyik nap jöttek egy kicsit utánam, aztán ki merték mondani, hogy “hello”. És olyan boldognak tűntek, mikor hangosan mondtam nekik én is ezt.
Volt, hogy egy udvarból egy kislány bizalmatlanul nézett rám. Látva ezt a félszegséget, meghajoltam előtte és adtam neki egy wait. Azonnal elkezdett mosolyogni és viszonozta a meghajlásom. Boldoggá tett, hogy fel tudtam oldani a bizalmatlanságát.
A településen van egy buddhista szerzetesi iskola. Így napjában többször látok párban járkáló szerzetes gyerekeket. Szoktam nekik köszönni, a szerzeteseknek kijáró köszönéssel. A szerzeteseknek szavak nélkül, meghajolva és wait mutatva köszönünk. Ők ezt nem viszonozzák, de ez a kultúra része, senki nem is számít rá.
De olyan nagy élmény volt, mikor láttam az egyik fiú szemében a hitetlenséget és a büszkeséget is egyszerre. Hiába, ő is gyerek volt és még nem kész szerzetes. Ez így volt rendjén!
Sok példát tudnák még mondani, mert a gyerekek tényleg sokkal közvetlenebbek.
Ma az egyik barátomnak erről meséltem. És egyet tudok érteni a gondolatával, mintha a sajátom lenne.
Azt kérdezte tőlem, hogy “nem lehet, hogy a saját gyerekkorodat látod?”
Azt hiszem, ez lehet a titok nyitja. Szocialista országban éltem gyerekkoromban. Internet, számítógép és telefon nélkül. Nem volt, ami elvonja a figyelmünket a való világról. Ez most nem nosztalgia, vagy kesergés részemről, egyszerűen ez a tény. Másképpen éltünk.
Játszottunk azzal, amink volt. Meg amit mellé találtunk. Vagy “szereztünk”. Soha nem felejtem el, hogy egy földbe ásott kilométerkőből terveztem megépíteni az első űrhajómat. Egyébként, még nem vagyok ezzel elkésve. Lehet, hogy holnap nekilátok. Nem messze tőlem a főúton van egy szép példány.
Szóval, más figyelemmel voltunk a világra. Így az emberekre is.
Lehet, hogy ezek a gyerekek még nyitottabbak és ezért tudok velük kapcsolódni, ezért okoznak nekem annyi örömöt.
És lehet, hogy valóban nem csak a szocializmusba tértem vissza, hanem a gyerekkoromba is.
Egy picit. Egy kis időre.
50 évesen újra a gyerekkoromban…
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás