Összegzés
Egy személyes írás arról, miért lett az identitásom része Magyarország elhagyása, és hogyan hat rám a megosztottság, kívülről nézve.
Az én identitásomnak már része az, hogy elhagytam Magyarországot.
Vannak dolgok, amiket az ember egyszer kimond. És onnantól már nem tud visszamenni.
Magyar ember vagyok, mindig magyar leszek. Magyarul gondolkodom, a magyar népzenét szeretem, de már nem élek a hazámban.
Egy évvel ezelőtt írtam meg “A döntés” című bejegyzésem. Ebben szerepelt egy felsorolás az alapkövekről, amiket a döntésem alá tettem. A 10. pontban azt mondtam ki, hogy nem szeretem ezt az országot.
A véletlen játéka – vicceltem, biztosan nem az! -, hogy pontosan egy évvel az említett írás megszületése után került kezembe Vujity Tvrtko egy írása.
Ez az írás egy háromszöget zár be az életemben.
Az első sarok
2024.10.16.
Pontosan két hónappal “A döntés” megírása előtt láttam életemben először Vujity Tvrtkot személyesen az egyik előadásán.
Nagyon tetszett a stílusa, a profizmusa. Sok felismerést hozott. De akkor még nem gondoltam, hogy az egyik gondolata milyen meghatározó lesz az én életemben.
Tvrtko elmondta, hogy miért nem tud magyarként Magyarországon élni. Elmondta, mi teszi lehetetlenné ezt.
Az elmúlt egy évben többen megkérdezték, miért nem szeretem a szülőhazámat. Ekkor mindig Tvrtko gondolatát vettem elő. Az a baj ezzel az országgal, hogy ha nem ilyen vagy (itt felemelte az egyik kezét), akkor olyan vagy (itt pedig a másikat is felemelte).
Ez pontosan azt jelenti, amit ebben az országban olyan sokan nem szeretünk. Megosztottak vagyunk. Ha nem szereted a pártot, akkor ellenség vagy. Nincs középút. Az ország fekete és fehér. A két oldal nem tud értelmes, érvekkel alátámasztott vitákban, beszélgetésekben előre haladni.
Ez meghatározza a közhangulatot. Véleményem szerint politikai és társadalmi szinten totális depresszióban szenved a hazám. És ezt a gondolatomat sem kifejteni, sem megmagyarázni nem akarom, mert lehet, hogy szakmailag helytelen, de a lényeg azt hiszem kisejlik belőle.
Volt olyan beszélgetésben részem, ahol – kívülállók – arról akartak meggyőzni, hogy ez igen is egy jó ország. Erre minden esetben az volt az egyetlen érvem, hogy ott élőként ezt nem tudom elfogadni.
Nem szeretem ezt az országot, mert nem tudunk együtt gondolkodni, sokszor még a legalapvetőbb kérdésekben sem.
A fenti véleményemet csak azért teszem közzé, hogy érthető legyen, miért mondom azt, hogy az identitásom része az, hogy elhagytam az országot. Sem vitát nem akarok indítani, sem ellenérveket nem szeretnék fogadni. Ez rólam szól.
Ha te szereted ezt az országot, én tiszteletben tartom a véleményedet és örülök az érzésednek.
A második sarok
2024.12.16
Megírtam a bejegyzésem.
Ezzel internalizáltam Tvrtko véleményét.
A döntésemben súlya volt a maghalott és megértett szavaknak.
A harmadik sarok
2025.12.22
Elém került Tvrtko egy írása, amit a forrás megjelölésével együtt változatlan formában a bejegyzés részévé teszek.
Nem akartam karácsony előtt megírni ezt a posztot. Mégis csak egy szent ünnepről van szó.
De most itt az ideje, mert – sajnos – minden szavával egyet értek. Ezen kívül Tvrtko sokkal jobb író, mint én, ezért most hagyom, hogy az ő szavai mondják el az én gondolataimat is.
Békés, boldog gyűlölködés…😭🎄😭
Erős a cím, vállalom. Ezzel szeretném felhívni a figyelmet valamire, amit nagyon hamar Ti is láthattok majd a saját szemetekkel, s amit már most is érezhettek a saját bőrötökön! Hosszú évek tapasztalatából írom mindezt, s félek, idén sem lesz ez másként…
Két és fél hónapot töltöttem a hazámban, amely számomra a világ legszebb országa. Jobban szeretem Magyarországot, mint Hawaii-t, egész Amerikát, jobban, mint a világ bármely más pontját. A népét pedig a világ egyik, ha nem éppen a legtehetségesebb népének tartom.
Egy fantasztikus ország csodálatos népe, amelyet folyamatosan mérgeznek. Méghozzá indulatokkal, megannyi feszültséggel, borzalmassá silányított közbeszéddel. S kik irányítják a közbeszédet? Nos, a választott népképviselők, vagyis a politikusok! Azok, akiket a nép fizet, azokat, akik ebből a pénzből akár békét, nyugalmat és szeretetet is áraszthatnának.
Döntse el mindenki: ezt teszik-e…
Írásom alappontja az, ami most következik majd. Nem jósolok, ahogy jeleztem, tudom, mondom és írom, hogy mi jön, Ti pedig ellenőrizhetitek a szavaimat, soraimat: a politikusok közösségimédia-felületeit napokon belül elárasztják majd a cuki fotókkal kísért „Istentől megáldott, békés, boldog Karácsonyt kívánok!”- üzenetek, hogy utána folytatódjon ugyan az, ami eddig is volt: az ellenfelek becsmérlése, szidása, lejáratása! Őszinte ez így? Rendben van ez így? A választ adja meg mindenki saját magának…
Egyetlen megjegyzésem most ide kívánkozik: tisztelet a kivételeknek!!! Azoknak, akiknek a hangja alig hallatszik a nagy zajban!
Döbbenetes volt Magyarországon megtapasztalnom, hogyan örülnek egyesek mások kudarcának, sikertelenségének, bukásának. Messze nem csak a tömeges hozzászólásokban, hanem szerkesztett cikkekben, műsorokban, sok pénzért gyártott tartalmakban örvendeztek „újságírók”, „véleményvezérek” és politikusok annak, hogy „Hatalmasat éget X.Y.!”, „Páros lábban szállt bele Y.Z. valakibe”, „Csúfos kudarc lett X.Y. gyűlése”, „Porig alázta Y.Z.-t a magyar politikus…”
Nem voltam rest, megnéztem egy-két magyar népképviselő közösségi oldalát: van közöttük olyan, aki ebben a hónapban egyetlen szót sem írt a saját terveiről, politikai ígéreteiről, társadalmi közjót szolgáló vállalásairól vagy az eredményeiről; viszont több tucatnyi bejegyzésében, sok pénzért gyártott videóiban szidta, gyalázta, becsmérelte az ellenfelét (esetében inkább: ellenségét). Naiv persze a kérdés: szeretnék az emberek erre fizetni az adójukat? Ismételten kérdezem: jól van ez így?
Jogos a kérdés: van nekem ebbe beleszólásom úgy, hogy évek óta a világ végén élek, ezeket a sorokat például Panamavárosból írom?!
A válaszom: részben a fentiek miatt költöztem el abból az országból, amelyet a világon a legjobban szeretek! Másrészt: amíg magyar adófizető (is) vagyok, addig jogosultnak érzem magam arra, hogy kifejtsem a véleményemet arról, hogy mire költik az én adómat (is). Nem mellesleg: bejártam a világ több, mint felét. Vannak talán olyanok, akik kíváncsiak a még szélesebb látókörre, tapasztalatokra, vagy éppen az Aloha békéjére és nyugalmára. Aloha ugyanis nem csak egy köszöntés. Jelentése: Isten lehelete…
Istenem, mire lenne képes az országom és népem, ha a gyűlöletre költött pénzt, arra pazarolt időt, s az abban felemésztett idegrendszert alkotásra és gyarapításra fordítanák az emberek és a társadalom irányítói…?! Költői a kérdés, nem fogjuk megtudni a választ. Ellenben nézhetjük tovább a durva beszólásoknak tapsoló, más megalázásán örvendő, egyesek kudarcáért szorító politikusaink és egyes honfitársaink „boldog” örömét: „Hurrá, valakinek nem sikerült…”
Persze, hogy fontos az utak építése, kátyúk betömése, a fizetések megadása, ám mintha teljesen megfeledkeztünk volna a béke gyógyító erejéről. Meg a gyűlölet romboló hatásáról. És a politikusok azt is “sikeresen” elérték, hogy teljesen megfeldkezzünk róla: egy demokratikus választás elvileg arról szól, hogy a pártok közzéteszik a programjaikat, a választók meg eldöntik, hogy azok alapján kit választanak…
S, hogy mi a végeredmény: ma már újságíró gyaláz újságírót, színész színészt, énekes énekest. Komplett szerkesztőségek jöttek létre mások lejáratására. Szakmák, társaságok, barátságok és családok mennek rá arra, hogy ki melyik politikai erő szimpatizánsa… Sokak szemében ma már nem az a fontos, hogy ki milyen díjat kap, hanem, hogy kitől veszi azt át. De mit ér egy választási győzelem akkor, amikor sorra törnek szét a családok vasárnapi ebédlőasztalai?!
Pár éve egy sokgyermekes politikus kómába esett a koronavírus-járvány idején, s riasztó volt olvasni a TÖMEGES kommenteket, hogy hányan is reménykedtek állapotának még rosszabbra fordulásában; másik politikusunk halálakor pedig mennyien fejezték ki örömüket, hiszen „Eggyel kevesebb van belőlük…”
A sort folytathatnám napestig, nem teszem. Így vagy úgy: ha egy pohár tiszta vízbe egyetlen cseppnyi mérget csöppentenek, az egész pohár tartalma mérgezett lesz. Márpedig az a méreg jelenleg folyamatosan csöpög. Hogy aztán most majd pár napig olvashassuk az „Áldott, békés ünnepeket és boldog új évet kívánok!”-bejegyzéseket. Utána meg…?! Majd meglátjátok! Bár ne lenne igazam…
Barátsággal: Vujity Tvrtko
Utóirat: Szokásom szerint a bejegyzésemben nem említettem egyetlen pártot vagy politikusnevet sem. Kérlek, Ti se tegyétek, össztársadalmi jelenségről írtam!
forrás: Facebook
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás