Összegzés
Kajakkal átevezni egy másik szigetre, felborulni, elveszíteni egy bankkártyát, majd megtalálni magam. Gili még adott egy utolsó ajándékot.
A Gilin töltött utolsó napról már nem terveztem írni, mert nem számítottam különösebb élményekre.
Természetesen – és az én boldogságomra – az életem gyakran felülírja a terveimet. Így történt ez az utolsó 24 órában is.
Az előző, “Gili: hello 2026!” írásomban megfogalmazott tervem a következő volt: “Megvárom a délutánt, és elmegyek fürdeni az Indiai-óceánba.”
Ennek az elképzelésnek megfelelően a nyakamba vettem a települést. Azt gondoltam, hogy sétálok egy nagyot és pár helyen megállok fürdeni.
Tengeri felfedező lettem: az első hódítás
Ám séta közben egyszer csak megláttam valami érdekeset. Nem messze tőlem egy pár éppen akkor ült be egy kajakba. Azonnal eszembe jutott, hogy még Koh Samuin terveztem egy tengeri kajakozást, de aztán ez kimaradt az ott töltött időből.
Pont egy kajak, paddle bérlő asztal előtt álltam meg. Azonnal cselekedtem és megkötöttük az üzletet. Két órára kibéreltem egy egyszemélyes kajakot.
Azt már megszoktam, hogy itt másképp működnek az élet biztonságát óvó szabályok. Miután kifizettem a kajakot, a tulaj rámutatott egy piros kajakra a parton: “az lesz a tiéd.” Megkérdezte, hogy csináltam -e már ilyet. Igen, válaszoltam és nem akartam belemerülni, hogy csak Magyarországon és csak folyókon, tengeren még soha.
“Jó utat!” Ennyivel túl is voltunk beszélgetésen és a felkészülésen. Én azért még megkérdeztem, hogy mentőmellényt kapok -e, mire egy másik kézmozdulat és pár szó volt a felelet: ott vannak, ha akarod.
Akartam: szeretek élni!
Felkaptam tehát a mellényt, az evezőt és a kajakot. A gondolat megszületését követő harmadik percben már a kajakban ültem.
Azonnal célba is vettem a közeli Gili Meno szigetét. Kalandra fel!
Talán 30 métert tettem meg, mikor hallottam, hogy utánam kiabál a srác. Visszafordultam, s hallottam, hogy mondja, hogy a part közelében evezgessek. Kicsit elkeseredtem, ez biztosan jó móka, de nem nekem és nem két óra hosszan.
Mondtam neki, hogy én a másik szigetre akarok átevezni. Ja!, akkor menjek átlósan és úgy jó lesz. Hurrá! Megkaptam a kihajózási engedélyem.
A tengeren kajakozni a létezés egy másik dimenziója.
A “lélekvesztő” szó azonnal értelmet nyert, ahogy eltávolodtam a parttól. A víz gyönyörű kék színe ijesztő fekete is egyben. A barátságos hullámok mindegyikében ott az üzenet: bármikor felboríthatlak.
A parttól való távolság növekedésével együtt nőtt bennem az érzés is, hogy egyedül vagyok és fizikai szinten csak magamra számíthatok.
Mégsem éreztem félelmet. Ott volt rajtam a mentőmellény. És mindig van nálam valami, ami ennél sokkal fontosabb. A tudat, hogy a lélek vezet és ezzel együtt az is, hogy tudok magamra vigyázni.
Egyszerűen csak élveztem tehát az újfajta tapasztalat varázsát. A tengervíz ringatott, a fizikai munka és a nap izzasztott, a színek és a levegő lenyűgöztek. A filmekből ismerős élmény elvarázsolt: van annak a látványnak egy mesés bája, ahogy a vízen bukdácsoló hajóról egy közeledő földet nézek.
Ez az élmény itt egy különleges filmélménnyé vált: életem filmjét forgattam, néztem és élveztem.
A kiválasztott partszakaszt kb. 20 perc alatt értem el. Energikusan ugrottam a homokos partra, mert már előtte megfogalmazódott bennem a gondolat.
Felfedező lettem. A saját járművemen értem el egy új szigetet. Először tettem a lábamat egy olyan földterületre, amit én hódítottam meg.
Nem volt nálam zászló, amit ki akartam tűzni. Nem vittem magammal birtoklási vágyat, amit ki kell elégítenem. Azt éreztem, hogy a saját szívem egy újabb darabját hódítottam ott meg.
Egy eddig halkan és forma nélkül őrizgetett vágy ezekben a percekben alakult át elhatározássá. A következő hódításaim egyikét szeretném egy olyan repülővel megtenni, amit én vezetek. Soha nem hagyom abba az álmodást!
Azon a napon az álom az akkori jelenben folytatódott tovább. Visszatértem a saját szigetemre.
Eleveztem a kikötőbe, ahová megérkeztem erre a szigetre, majd a part közelében eveztem. Mikor a vízre szállásom helye mellett haladtam el, láttam, hogy a kajak tulajdonosa széles mosollyal és felfelé mutató hüvelykujjal üdvözöl és ismeri el a teljesítményemet.
Lehet, hogy a fél szemét azért végig rajtam tartotta?
A kikötés előtt még egy új élmény talált meg: beborultam a kajakkal.
A parttól 10-15 méterre a tenger meg akarta mutatni, hogy minden mai napi barátságossága ellenére ő az úr. A beborulás pillanatok alatt zajlott le, és teljes jelenléttel történt. Megkezdődött és én kénytelen voltam tudomásul venni, hogy semmit nem tehetek ellene.
A víz kellemes volt. A mellény biztosan tartott a felszínén. Egyszerűen a hátamra feküdtem és a hajót meg az evezőt tartva kiúsztam a partra.
Nem emlékszem, hogy valaha vízbe borultam volna kajakkal. Kellett már ez a tapasztalat, és tisztában is voltam vele, hogy előbb-utóbb át kell élnem. Úgy érzem ez itt nagyon jó helyen történt.
Az utolsó nap Gili Trawangan szigetén
A partraszállás után megkérdezte a tulajdonos, hogy láttam -e a víz alatti szobrokat.
Természetesen nem láttam, mert nem is tudtam, hogy ott vannak.
Így meg is volt az utolsó napi program.
A másnapi kajak bérlés némi izgalommal kezdődött.
Készpénzre volt szükségem, így a bérlő helytől 10 méterre lévő ATM-ben pénzt vettem fel. Ezzel együtt olyat tettem, amit még soha: ott felejtettem a bankkártyámat az automatában.
Kb. két perc múlva fel is fedeztem ezt a fájdalmas hibát és visszamentem az ATM-hez, ahol már valaki el is foglalta a kis helységet, a kezében egy neon zöld Wise kártyával. Reménykedve kérdeztem meg tőle, hogy esetleg nem az én kártyámat tartja -e a kezében. Nem volt szerencsém.
A kajakozás után visszamentem az ATM melletti “utazási irodába.” Ez tulajdonképpen egy kis bódé, ahol hajó jegyeket lehet venni.
Itt is reménnyel a szívemben kérdeztem meg, hogy nem adta -e oda nekik valaki a bankkártyámat. Rögtön elém toltak egy kb. 3 centi magas bankkártya kupacot, hogy nézzem meg.
A kártya kupac magassága örömmel töltött el. Azt mutatta, hogy nem csak én vagyok olyan béna, hogy elhagyom a bankkártyámat.
Az én Wise zöldségem nem volt ott. Volt viszont egy srác, akivel valahogy elkezdtünk beszélgetni, aztán nagyon hamar előállt az ajánlattal. Ha van kedvem egy nem legális akcióban részt venni, akkor ő tud megoldást.
Ez a gyakorlatban úgy valósult meg, hogy ő telefonált valakinek. A valaki kb. 20 perc múlva megérkezett. Kapott egy csavarhúzót és egy percre bement az ATM-et tároló helységbe. Majd a kezembe adta a kártyámat…
Ez legálisan is megvalósítható folyamat egyébként, csavarhúzó nélkül és 2-3 hét alatt. Nekem most jobban tetszett ez a megoldás.
Az újra nálam lévő kártya segítségével felvettem 300.000 IDR-t (6.000 HUF, 18 USD) és ezzel támogattam a csavarhúzó mesterét.
Szobrok a víz alatt
A víz alatti szobrok eléréséhez újra át kellett eveznem a tengerszoroson. Újra kikötöttem Gili Meno szigetén.
Majd felvettem egy búvár szemüveget és egy hozzá tartozó pipát. Aztán csak követnem kellett az irányt, ahol kb. 6 lehorgonyzott hajó és 50 vízben lubickoló ember mutatta a szobrok helyét.
Vettem ugyan vízhatlan telefon tokot, de abban a napfényben, ami aznap volt egyszerűen használhatatlan. Így saját fényképem nincsen, de azért megmutatom, mit láttam.
Pont így!
Azokkal a kis zebrahalakkal.
Ez az élmény is csodálatos volt.
Lebegtem a víz felszínén.
És egyben a saját álmomban…
A képek fényképezőgép nélkül készültek a jelenben, de a saját hátralévő életem számára.
Egy kis időre egynek éreztem magamat a tengerrel.
Hálás vagyok ezért az egyesülésért.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás