Összefoglaló
Az AI azt mondta, ezt könnyebb lesz olvasni.
Egy fél órával ezelőtt azzal a gondolattal ébredtem fel, hogy megkértem a ChatGPT-t arra, hogy a tegnapi írásomat fogalmazza át érthetőbbé. Ő ezzel a feladattal fél percen belül végzett. Én körülbelül tízszer annyi időt vesztegettem el azzal, hogy a bejegyzés képét megszerkesztem. A blog történetében először lesz olyan bejegyzés, aminek az angol verziója másik képet tartalmaz. Illetve, azt is el kell mondanom, hogy a kép átszerkesztését is rábíztam az AI-ra, de semmilyen használható eredményt nem produkált.
Annak eldöntését, hogy olvashatóbb lett -e a szöveg rád bízom. Nekem az a véleményem, hogy igen, ezzel azt is be kell vallanom, hogy a szoftver szebben fogalmazott, mint én – az én véleményem szerint. De a képet akkor is én oldottam meg!
Aggodalomra azért nem adok okot. A továbbiakban is én fogom írni a bejegyzéseket, nem bízom ezt a szoftverre!
Az AI által átfogalmazott verzió
Ez a negyvenedik bejegyzésem a blogon. Eredetileg más témáról szerettem volna írni, de az a gondolat, ami napok óta foglalkoztat, most végre írásba kívánkozik. Nem ellenkezem, hagyom, hogy formát öltsön.
Napokkal ezelőtt tettem fel magamnak a kérdést: mit keresek az életemben? A válasz, ami eszembe jutott: valamit, ami elveszett. Vagy valamit, ami sosem volt az enyém. Az utóbbi gondolat ragadott meg igazán. Talán mindig is hiányzott valami az életemből?
Nehezen megválaszolható kérdés. Ha magam sem tudom a választ, mástól sem várhatok segítséget. Sokszor éreztem már, hogy közel vagyok… de mihez is? Nem a megoldáshoz, nem egy konkrét válaszhoz, hanem valami megfoghatatlan jóhoz, egy forráshoz, amit sokan keresnek. Mégis, a leginkább az frusztrált, hogy képtelen vagyok megfogalmazni, mit is keresek.
Szepes Mária A vörös oroszlán című könyve nagy hatással volt rám. Az alkímia történetén és a keleti filozófián túl egy fontos gondolatot is magában rejtett: ha a végső választ keresük, sosem érünk célba. Minden válasz újabb kérdéseket szül, s ha túl messzire merészkedünk a kérdések erdejébe, elveszíthetjük magunkat.
Láttam már embereket, akik megtalálták a „válaszukat”. Hirdették, képviselték, de valójában sosem elégítette ki őket. Nem tudtak megpihenni, mert még mindig voltak kérdéseik. Vajon lehet-e az ember annyira öntelt, hogy azt higgye, mindent tud? Kevés olyan embert ismerek, aki a megismerés útján igazán messzire jutott, főleg ha azt mondom: a tudás egyenlő a boldogsággal.
Biztosan tudom, hogy a saját utamnak még csak az elején járok. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, már messzire jutottam, de az élet mindig alázatra intett.
Mit is keresek tehát? Azt hiszem, önmagamat. Szókratész híres mondása – Ismerd meg önmagad – iránytűm lett. Az elmúlt hónapokban tudatosult bennem, hogy életem célja önmagam megismerése. Nem valamit keresek, ami elveszett. Valamit keresek, ami sosem volt az enyém.
Nem véletlen, hogy most jutottam el ehhez a felismeréshez. Az előző 39 bejegyzés talán már sugallta, hogy komoly változáson megyek keresztül. Egy trauma után keresem az utamat, mentorokat találtam, relaxációs módszereket próbálok ki, meditálok, és hamarosan újra elkezdek sportolni. Thaiföldre költözésemig szeretném, ha a meditáció és a mozgás a mindennapjaim része lenne. Ez már nem csupán terv, hanem elhatározás.
Nem hiszem, hogy abszolút igazságok léteznek a világban. A valóság túl komplex ahhoz, hogy egyetlen válasz elég legyen. Ahogy Douglas Adams zseniális könyve is sugallja, a világ megfejtése nem mindenki számára ugyanaz. Ha még nem olvastad Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvét, szívből ajánlom: gazdagabb leszel, ha megérted a lényegét.
A vége felé közeledve megfogalmazhatom: közel érzem magam ahhoz, amit keresek, de még nem tudom, mi az. Talán sosem érem el, de biztosan ezen az úton fogok haladni. Ha mégis eljutok hozzá, és lesz mellettem valaki, majd szólok.
Nem vagyok versenyző típus. Nem bánt, hogy lehet, sosem érem el a célom. Az út a fontos. Nem hiszem, hogy nincs vesztenivalóm, de azt tudom, hogy az új életem kialakításával csak nyerhetek. Már az is ajándék, hogy dolgozhatok az álmomért.
Sokan bátornak tartanak, de inkább szerencsésnek érzem magam. Talán most már érthető, miért.