175. | Egy csodálatos nap Balin, amikor a mézhez só is jutott

Vannak olyan napok, amikor az élet mindenre rátesz egy lapáttal.

Ilyen volt a szombatom.

Egész napos motoros kirándulást terveztem Balin. Elindultam, megérkeztem – ennyire egyszerű volt a nap váza. Közben pedig rengeteg gyönyörű emléket gyűjtöttem, amelyeket a sors apró fricskákkal, mókás véletlenekkel és érdekes emberek jelenlétével akart igazán elmélyíteni bennem.

Hazafelé már azon gondolkodtam, hogy ebben az írásban vajon számoljam-e majd a kis mikroélményeket. Amikor az utolsót is végigpörgettem magamban, és arra jutottam, hogy egészen szép számmal sorakoznak a tegnapi kalandok naplójában, még nem sejtettem, hogy legalább kettővel tartozik nekem az este.

Pattanjunk motorra, és elmesélem ennek a különös, csodálatos napnak a történetét.

Elindult a nap, ami szinte véget sem ért

Mondhatnám, hogy pénteken éjszaka rosszul aludtam, de ez nem lenne igaz. Nagyon jót aludtam – igaz, összesen csak egy órát. Elég sok olyan éjszakám van, amit nagyon kevés alvással töltök, ilyen volt a péntek is.

Ennek a minimális alvásnak lett a következménye az a döntés, hogy hat órakor felültem a motorra, és az éjszaka összeállított tervvel a telefonomban megkezdtem a szombati kalandomat.

Az első megállóm a 200 méterre található bolt volt. Otthon nem tárolok ételt. És bár hétvégéken általában nem eszem, most úgy döntöttem, hogy egy ilyen napot mégsem éhgyomorral akarok végigcsinálni. Így a bolt előtt ettem egy ezer fokra melegített spagettit. Előrelátóan levettem az aznapra választott fehér pólómat. Sejtettem ugyanis, hogy a nap végére a fehérsége már csak emlék lesz, de azért törekedtem rá, hogy a tisztaság illúziója legalább egy darabig megmaradjon.

A reggeli után felpattantam a motorra. Az itteni robogókon – így az enyémen is – több biztonsági megoldás van, ami például Thaiföldön nem volt. Az egyik kedvencem az, hogy amíg a motor kitámasztója nincs felhajtva, nem lehet elindítani a járgányt. A másik az, hogy miután kiveszem a kulcsot, el lehet takarni a kulcslyukat egy kis fedővel.

Egyszerűen csak elfordítok egy reteszt a kulcs körül, így nem lehet kulcsot bedugni a motorba. A kinyitásához a saját kulcsom alsó felét kell a megfelelő helyre illeszteni és elfordítani, így válik újra használhatóvá a kulcslyuk.

Felpattantam a motorra és nekiálltam kinyitni ezt a kis zárat. Azaz, nyitottam volna, de sehogy nem akart elfordulni. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a kulcsot csak egyféleképpen lehet beleilleszteni a feloldó nyílásba, ami szemüveg nélkül igazi kihívás. LOL.

Szóval vagy egy percig veszettül dolgoztam azon, hogy ezt az egy másodperces műveletet megoldjam, közben pedig azon gondolkodtam, hogy nyilván ez is csak velem történhet meg. A korai időpont és a hűvös levegő ellenére az izzadás már megindult…

Aztán egyszer csak kijött a boltból a boltos srác. Őt is, a kollégáit is ismerem már – végtelenül kedvesek mindannyian. Ennek megfelelően végtelenül kedvesen megkért arra, hogy inkább a saját motorommal próbálkozzak, és legyek szíves az övét békén hagyni.

Ezután már a saját gépemmel minden gond nélkül indultam el.

A benzinkút, ahol a lassulás fénysebességre kapcsolt

Belevetettem magam a forgalomba. Ez már ilyen korai időpontban is izgalmas. Még nem a kihívás kategória, de azért már ilyenkor is megköveteli, hogy fejben totál ott legyek.

Ez a jelenlét tudatos formája: nem ám csak úgy felhőtlen módon élvezzük a száguldozást! Tessék odafigyelni, mert baj lesz. A forgalom többi szereplője folyamatosan teszteli ezt a jelenlétet. A váratlan előzésekkel, nem várt kanyarodásokkal, és semmiből való megjelenésükkel mintha engem akarnának szolgálni: “Itt vagy barátom? Figyelsz? Ne aludj!”

Vigyázó szeretetüktől kísérve érkeztem meg a következő megállómhoz, egy benzinkútra. Majdnem tele volt a tank, de nem akartam kockáztatni, ki tudja, milyen része vár rám ennek a szigetnek. A mai nap 200+ km volt, és ki tudja, ez hol fog váratlanul megnőni.

Hiába, no! Igyekszem előrelátó lenni! Lehet, hogy öregszem? LOL

A benzinkút érdekes képet mutatott. Kettő alkalmazott volt ott, de csak az egyik dolgozott. Egy kútfejnél ő tankolta meg a sorban álló robogókat. A másik csak üldögélt egy kútfej mellett.

Én meg beálltam a sorba, kb. hatan voltak előttem. Pár perc után úgy döntöttem, hogy én most sem sietek. Félre állítottam a motort és megkérdeztem az üldögélő férfit, hogy a bolt nyitva van -e, mert innék egy kávét. Erre azt mondta, hogy ő is inna egyet, de a bolt soha nincs nyitva. Mutatta, hogy az út túloldalán található boltban lehet kávét venni.

Az út túl oldala Balin is csak így leírva könnyű kifejezés. A valóságban oda átjutni komoly kihívás. Ha nem az út másik oldalán születtél és éled le az életed, akkor ez a feladat kb. annyira könnyű, mint átúszni egy gyors folyó másik partjára.

Én mégis belevágtam. A benzinkutas férfi csodálkozva kérdezte, hogy nem is tankolok. Azt hiszem, sikerült eltalálnom Fülig Jimmy eleganciáját, és csak annyit mondtam neki, hogy majd a kávé után.

A folyó – akarom mondani az út – másik partján két bolt egymás mellett. Mondhatnám, hogy a megérzésemre hallgatva választottam közülük. Ám lehet, hogy az egyiken a megérzésénél hívogatóbb volt a hatalmas, zöld és barátságos Cafe Shop feliratú logó. Ide mentem tehát az egyszerű élelmiszerbolt helyett.

Egy aranyos fiatal fiú kezelte a kávés részleget. A helyzetet és a kávé gépet is neki kellett volna, de ezekben még valószínűleg több tapasztalásra van szüksége.

Mikor a benzinkutas tréfásan mondta, hogy ő is inna egy kávét, azonnal elhatároztam, hogy fog is inni egyet. De, ha már neki viszek, a kollégája is megérdemel egyet. Így kértem három kávét.

Ezt kb. ötször beszéltük meg a fiúval. A két eszpresszó és egy hosszú kávé most sok infónak tűnt. Miután többször visszakérdezett, hogy mi kettő, mi egy, összesen akkor három, kezdtem megérezni, hogy ő még nem mestere az angol nyelvnek. Mikor 10 perc után újra megkérdezte, hogy akkor egy kávé lesz – de már ki volt készítve maga elé a három pohár – kicsit elkezdtem aggódni is.

A körülmények sem segítették őt. Valami üveget ki kellett cserélni a pult alatt, valamit el kellett pakolni róla. Kézzel meg kellett írni az eszpresszó feliratot a poharakon, nehogy összekeverjük az Amerikanóval. Jól van na, rend a lelke mindennek!

Kb. 10 percet dolgozott szegény srác a körülmények viharában, amikor (!) megkérdezte, hogy szeretnék -e 10 percet várni, mert a gép még nem melegedett be. Ekkor egy kicsit megijedtem, hogy túra helyett majd kávéra várva telik a napom. És már nem kérdeztem meg tőle azt, amit egy évvel ezelőtt kérdeztem volna: Miért nem azzal kezdte, hogy bekapcsolja a gépet, mert akkor már meleg lenne.

Ehelyett vártam még 10 percet és végül meglett a 3 kávé. Mikor a benzinkutas meglátta, hogy három kávéval érkezem, olyan meglepetés és öröm jelent meg az arcán, ami kárpótolt a 20 perces várakozásért.

A húsz itt duplán jelent meg, mert mire idáig jutottunk, hat helyett már kb. ennyien álltak előttem.

Jót tett helyébe jót várj! Ez itt most valósággá lett, mert a férfi engem soron kívül kiszolgált egy másik kútnál.

Megvolt a reggeli, megvolt a kávé, tele a tank, mehettem tehát az utamra.

Tegenungan Waterfal

A Tegenungan Waterfall volt az első „igazi” megállóm. Ez körülbelül 40 km-re van tőlem, és a Google Maps szerint 40 perc motorral – forgalom nélkül 32. Ez az opció szerintem amúgy csak elméletben létezik.

Az odafelé vezető úton pillantottam meg életemben először egy igazi rizsföldet. Valami megmagyarázhatatlan okból otthonos boldogság töltött el. Annyira szép volt a zöldje. Ehhez az ég megnyugtató kékje hihetetlen keretet adott. A háttérben álló, méltóságteljes pálmafa tette fel az élmény i-jére a pontot.

Egyszerűen csak álltam ott az út szélén és csodáltam a látványt. Nincs oka. Nincs magyarázata. Szeretek Ázsiában élni, és ez a gondolat még ma is boldogsággal tölt el.

A vízeséshez tartozó parkolóban aznap én voltam az első vendég. Barátként üdvözöltek az ott dolgozók.

Az egyikük éppen valamilyen gyümölcsöt szedett az egyik fáról. Megkérdeztem, mi az, így ismerkedtem meg a boni gyümölccsel (magyarul buni gyümölcs, más néven kínai babér). Ettem is belőle, miután megkínáltak. Kicsit savanyú, kicsit édes – olyasmi, mint nálunk a ribizli. Az igazán piros, vörös az ehető, az éretlen színe a zöldes, sárgás.

A kóstoló után elindultam, de rájöttem, hogy nem tudom, merre kell menni. Így tájékozódnom kellett. Ahogy belevágtam ebbe a tevékenységbe, több dolog történt egyszerre. Egyrészt megkérdeztem a férfit, hogy merre van a vízesés, másrészt közben léptem is egyet. Ez a lépés nem lett volna említésre méltó, ha nem fedi vastag moha a lépcsőt.

A moha és a futócipőm nem barátok. Úgyhogy majdnem akkorát estem, hogy ha sikerül, nem kellett volna több bonit leszedni a fáról – minden leesett volna magától a zuhanásom erejétől. Szerencsére ezt sikerült megelőznöm azzal, hogy villámgyorsan elkaptam a korlátot. Amit szintén vastagon borított a mohás trutyi, így esés helyett csak annyi történt, hogy a pólóm fehérsége lett oda.

A Tegenungan Waterfall és annak környezete mesés hely.

Ahogy megpillantottam a völgyet, elállt a lélegzetem. Egy igazán mély völgy tetejére érkeztem. A völgyet a Petanu folyó tölti ki, amely a sziklákkal teli mederben gyors sodrással halad. A két oldalon meredek partok tartják a rengeteg zöld növényt. A völgy felett – nem messze onnan, ahol ez a látvány elém tárult – egy óriási függőhíd ível át a két part között.

És a völgy kezdetén ott van a hatalmas, hangos, elementáris erőt sugárzó vízesés. Ő uralja a teret. A vízesés és a folyó időtlen munkája egy tavat alakított ki a lezúduló víz alatt.

Mindez jól látható a kilátópontból, amit a területre lépve azonnal elérsz. Ha csak innen élvezed a látványt, már megérte ide jönni. Én természetesen közelről is látni akartam mindent.

Elég sokat kell lépcsőzni ahhoz, hogy leereszkedjünk a folyó partjára. Útközben találkoztam egy körülbelül egy méter hosszú szalagos varánusszal. Őt sajnos nem tudtam lefényképezni, mert annyira megijedt tőlem, hogy pillanatok alatt eltűnt a szemem elől, de mutatok róla egy képet, hogy el lehessen képzelni.

A völgyben járva több szabályt is be kell tartani, ezek a biztonságot szolgálják. A kedvencem a figyelmeztető táblán ez volt: „Ne ugorj, nem akarunk több balesetet látni!”

Így én sem ugrottam. Sőt, fürdeni sem lehetett – az esős évszak miatt.

Maradt tehát a nézelődés és a jelenlét. Ami mondjuk nekem mindennél többet ér.

A partra leérkezni önmagában is élmény. Az egész hely úgy van kialakítva, hogy mesebirodalomban éreztem magam. Víz folyik a falakon, van, ahol a lépcsőn is együtt haladhattam vele. A nagy tó és a körülötte kialakított kisebb medencék csábítanak a fürdésre. A vízesés zúgása nem zavaró, inkább kiváló aláfestő zenének tűnik.

Sziklák, szobrok, rengeteg zöld és víz. Itt igazán a természet közelében éreztem magam.

A folyón egy kis, bambuszból épült hídon kelhetünk át. Csúszós, de van kapaszkodó – ami különösen fontos, mert még bennem volt a „majdnem hanyatt estem” élménye.

A túloldalon rengeteg lépcső vezet vissza az eredeti magasságba. Pálmafákkal fedett utak, szinte kézzel fogható páratartalom, minden vizes. Hatalmas élmény, hogy ha nem a lépcsőzéstől, akkor a melegtől és a párától úszom a saját levemben.

A túloldalon egészen közel lehet menni ahhoz a ponthoz, ahol a víz alá veti magát a mélybe. Itt állni, látni és érezni ezt az erőt megint csak hatalmas élmény.

A környezetben egy éttermet is kialakítottak, ami úgy tűnik, már régóta nem üzemel. Van feszített víztükrű medence is – furcsa ezeket elhagyatottan látni.

Ennek megfelelően azonban a béke uralja a helyet. Itt végeztem el az aznapi első meditációmat, előtte és utána pedig jó ideig csak üldögéltem és jelen voltam.

Aztán folytattam az utamat.

Patung Bayi

Sukawatiban, Gianyar megyében áll a Patung Bayi, egy különös baba-szobor. Annyi az idegen szó ebben a mondatban, hogy már ettől is újra egy mesében érzem magam.

Sukawati. Ennek a szónak olyan hangulata van, hogy megjelenik a lelki szemeim előtt Aladdin, Ali Baba és az Ezeregyéjszaka világa.

A patung szó jelentése szobor, a bayi pedig babát jelent. Látható, hogy a névadásnál is az egyszerűségre törekedtek.

A szobor egy hatalmas útkereszteződés kellős közepén áll. Ahogy erről a szoborról olvastam, megint kaptam egy választ egy addig ki nem mondott kérdésemre.

Először is érdekes tény, hogy Balin az útkereszteződéseknek külön jelentőségük van. Ezeket átmeneti tereknek tartják, ahol energiák találkoznak. Egy ilyen helyre gyakran tesznek szobrot, oltárt vagy védelmező figurát.

Ez teljesen igaz. Így megértettem, miért látok már három hete monumentális alkotásokat lépten-nyomon minden útkereszteződésben. A főbb utak találkozásai önmagukban is hatalmasak, és valóban szinte mindenhol ott vannak a szobrok és oltárok. Ezeket szépen karban is tartják. A legtöbbet a kék szín egy speciális árnyalatával és arannyal festik meg. Már volt szerencsém szoborfestést látni az egyik tengerparti sétám alkalmával.

Másrészt – visszatérve a Patung Bayihez – ez a szobor nem vallási alkotás a klasszikus értelemben. Szimbolikus köztéri mű. A baba az élet elejét, a tiszta lapot jelképezi. Azt az állapotot, amikor még nincs múlt, nincs elvárás, nincs megfelelés.

Ezért ott állva kicsit elgondolkodtam azon, hogy nekem ugyan van múltam, és még kevéssé működnek bennem az elvárások, de a megfelelést már elengedtem.

Kíváncsi lennék, te mire gondolnál ott, a szobor előtt állva. Írd meg nekem.

A majmok erdeje

Ez az erdő az ellentétek tökéletes megformálója.

Turista látványosságként tartják számon, de érdemes tudni róla, hogy – bár ezt csak kevesen értik meg – ez a hely nem az.

Ez egy szent erdő, élő hindu templomegyüttes és több száz hosszúfarkú makákó otthona. A majmok szabadon élnek itt. Az ember itt vendég. Ahogy minden erdőben – de ez egy másik történet.

Itt is nagyon komoly szabályok vannak, amelyeket a saját érdekedben be kell tartani. Engem például már a belépéskor megkértek, hogy az ásványvizes palackomat, ami a hátizsákom külső zsebében lapult, legyek szíves betenni a táskába. Nem volt szükség magyarázatra, hogy megértsem, mi ennek az oka.

A makákók nagyon intelligensek, nagyon gyorsak és nagyon kíváncsiak. Azt mondják – nem a majmok –, hogy szeretik a napszemüveget, a telefont, a sapkát, és úgy általában mindent, ami nincs hozzád nőve.

Az elmúlt hetekben találkoztam olyan emberrel is, aki azt mesélte, hogy az egyik látogatása során három majomharapással sebzett embert látott. Ennek oka pedig majdnem teljes bizonyossággal maga az ember volt.

Ezek a majmok nem gonoszak, de nem félnek, nem tisztelik a személyes teret, és pontosan tudják, mit akarnak. Így ez a hely egyszerre cuki és egyáltalán nem cukiság. Inkább tükör: ahogy te viselkedsz, úgy reagálnak az ott lakók.

Ezt azon a napon én is megtapasztaltam.

A hely a természetes profizmus mintapéldája. Kezdve a parkoló közelébe állított forgalomirányítóval, a kényelmes, kártyás rendszerrel működő parkolón át, egészen a profi fogadótérig és a gyönyörű ízléssel kialakított erdei utak és kiegészítők sokaságáig.

A biztonsági ellenőrzés után egy barlangtemplomon keresztül jutunk be a területre. A fényképezés már itt elkezdődik.

Az alagútból újra a napfényre lépve jön a cukiság cunami. Ez az a hely, ahol nem akarsz, de fogsz egy tonna képet és videót készíteni.

Szó szerint a majmok között sétálunk. Ott vannak az úton, a korlátokon, a fákon, a köveken. Azt hiszem, az ő és a látogatók védelme érdekében „térdig álltunk a kukoricában”. Ez szerintem okos megoldás. A majmok falatoznak, és kevésbé érdeklődnek irántunk és a dolgaink iránt.

Esznek, napoznak, verekednek, kurkásszák egymást, fürdenek. Élik az életüket, mi pedig ezt csodálhatjuk meg. Ennyi azt hiszem, elég is.

Néhányan biztosan mást gondolnak. Láttam simogatni akaró kezeket. A kéz tulajdonosát ilyenkor szigorúan figyelmezteti a szinte minden sarkon jelen lévő felügyelők egyike. Láttam kukoricát kínálgató embert is, pedig több helyen ki van írva, hogy ne vedd fel az ételt, és ne te akard etetni az állatokat.

Láttam majmot a nyakán cipelő embert. Készítettem róla egy képet, és közben izgultam, hogy ne ez legyen az a fotó, ami majd az újságban jelenik meg „Szergej, amikor még épségben láttuk” címmel.

A terület hatalmas. Kicsit labirintus-szerű, mert hosszúak és keszekuszák az utak. Sétálhatsz az erdőben, fahidakon, beton utakon. Láthatod a hatalmas és lenyűgöző templomokat. A park egyik fele egy folyóvölgyben zárul, rengeteg helyen meg lehet pihenni.

Nagyon nagy élmény égig érő fák alatt sétálni.

És közben majmok mindenhol. Az egyik rikoltozik, a mellettem álló kicsi a nyakát nyújtogatva kíváncsiskodik, mi a balhé tárgya. Miközben egy kis szökőkutat figyelek, hogy vajon ki merészkedik bele a vízbe, a látómezőmön kívülről egy új szereplő ugrik egy hatalmas hasast. Szinte hallottam, ahogy közben azt ordítja: „Geronimó!”

Aztán eljött az a pillanat, amikor megtapasztaltam, hogy egy majmot is le lehet irányítani… ha kell.

Az erdő egy elhagyatott szegletében pihentem, miután hosszabban beszélgettem két indiai sráccal, akik megszólítottak, és kicseréltük életünk tapasztalatait. A megszólítás alapja egyébként a kezemen lévő tetoválás volt.

A beszélgetés után elindultam kifelé. Az „elhagyatott szeglet” ebben az esetben azt jelentette, hogy rajtam kívül csak a majmok voltak ott. Felügyelő nem.

Az úton sok majom tartózkodott. Nem akartam zavarni őket, ezért az út szélén lépkedtem. Az elképzelésem alapvetően jó volt. Arra azonban nem gondoltam, hogy ezzel akár meg is ijeszthetem őket.

Sajnos pontosan ez történt. A legnagyobb majom megijedt tőlem. Ők azonban nem pityeregnek és nem szaladnak el. Azonnal megmutatta, mekkorák a fogai, és támadó állásba helyezkedett. Szerintem tizedmásodpercek választottak el attól, hogy nekem ugorjon.

A kutyáknál megtanult módon azonnal jeleztem a kezemmel: „öreg, jobb, ha megállsz”. Ez itt hatott, úgyhogy amilyen gyorsan lehetett, oldalra is lépkedtem. Ilyenkor ügyelni kell arra, hogy a távozás ne tűnjön menekülésnek, mert akkor azonnal elveszítheted ezt a játszmát.

Blöfföltem, amikor a kezemmel jeleztem neki, hogy ne közelítsen, mert megbánja. Blöff volt, mert pontosan tudtam: ha közelít, csak én fogok rosszul járni.

Két-három métert tettem meg, de ez még bőven a veszélyzónán belül volt. Egy másik kis haver pedig értésemre adta, hogy még ne örüljek.

Ő valószínűleg azt vette rossz néven, hogy megrémítettem a barátját, ezért ő is nekem akart esni. Itt már a hangomat is felemeltem. Nem úgy, mint a kutyák esetében – az ugyanis azonnal átfutott az agyamon, hogy nem jó ötlet ordítani körülbelül harminc majom társaságában. Az legalább háromszáz karom és minimum százhúsz hatalmas metszőfog.

Azt meg már említettem, hogy nagyon gyorsak is.

Szóval egy olyan, hallható, de mégsem túl erős kiáltással sikerült megállítanom a második majmot is.

A siker ellenére innentől már kicsit más szemmel néztem az út közepén tevékenykedő állatokat.

Ez a szent erdő kiválóan mutatta meg, hogy itt egyszerre van jelen nevetés és feszültség, játék és kontrollvesztés, valamint a kiszolgáltatottsággal ölelkező jelenlét.

Kellett vagy két perc, mire úgy éreztem, megnyugodtam. Rögtön az eset után fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy ha egy harminc centiről rám ugató kutya által generált beszarási faktort X-nek nevezem, akkor a majom esetében ez legalább 5X.

A hely kiválóan mutatta meg azt is, amit a hinduk tartanak róla: az erdő egyensúlyt tart, a majmok védelmezők, és a dzsungel élő tér – nem díszlet.

Hálás vagyok, hogy ezt így élhettem meg.

Tea, kávé és Kopi luwak

A parkolóba visszatérve megszólított egy parkolóőrnek kinéző ember. Nem kapcsolt be a csalódetektorom. Iszonyat profin dolgoznak egyébként a csalók itt is.

Szerencsére az előttem álló események után hálával gondoltam erre az emberre.

Megszólított a jóember, és elkezdtünk beszélgetni. Mondom, nem kapcsolt be a csalódetektor, pedig már számtalan videón láttam, hogy az ártalmatlannak és önzetlennek tűnő beszélgetés után jön majd a csali. Arról nem is beszélve, hogy azt is láttam, sokszor pont az odatartozás illúziójával leplezik az igazi szándékot.

Annyira figyelmes volt az úriember, hogy nem is volt okom gyanakodni. Érdeklődött, honnan vagyok, bemutatkoztunk, kezet fogtunk (mindig ezek a kezdő lépések a csalás esetén!), majd jött a hová megyek kérdés. Elmeséltem neki, mi még a tervem.

Többek között Bali egyik legrégebbi templomát készültem meglátogatni, ami egyébként marha messze volt még. De ő elmondta, hogy a legrégebbi pont itt van a közelben, 10 perc motorral. Megmutatta a címet a telefonján.

Aztán kitértünk a kaja kérdésére. Kérdezte, szeretek-e kávézni, mert ő tudja, hol van a legjobb hely itt a közelben.

Akkor kezdtem el gyanakodni, amikor elkezdett magyarázni, hogy elvezet oda. Meg – tényleg érthetetlen angolsággal – elkezdett magyarázni valamit arról, hogy jó szerencsét jelent pénzt adni a másiknak.

Itt – egy kicsit az érthetetlen angolra rájátszva, egy kis érthetetlenséggel – rövidre zártam a párbeszédünket. Mondtam, hogy én szeretek egyedül motorozni, és el is indultam, de előtte még egyszer megköszöntem neki a tippeket.

Szóval igazából nem tudom, hogy egy csalási kísérletet sikerült jól megoldanom, vagy egyszerűen csak jó infókat kaptam.

Gyorsan hagytam el a helyet, és kicsit arrébb írtam meg az utazós Messenger csoportba a majmos kalandom rövid összefoglalóját. Közben átgondoltam, mit kezdjek a kapott infókkal.

Az első gondolatom az volt, hogy hagyom a francba az ajánlott kávés helyet és a templomot – van nekem saját tervem.

Aztán eszembe jutott, hogy talán most is hagyhatnám a sorsot, hogy vezessen. Megnézem a kávés helyet, és majd résen leszek.

Erős volt a kísértés, hogy tényleg hagyjam a fenébe, mert az oda vezető 10-15 perces úton vagy 10 másik kávézót láttam.

Végül megérkeztem, ahol szinte már vártak. Ez kicsit erősítette a gyanúmat, hogy a parkolós mókus már le is adta a drótot a kávés havernak, hogy elindult a palimadár. De mondom, ott volt bennem, hogy majd résen leszek.

A hely a Ubud Mesari Coffee Luwak volt. A saját mottójuk szerint a legjobb kávéültetvény Bali szívében.

A kávés srác azonnal bevezetett egy Zen kertbe. Annak a helynek varázsa volt, komolyan mondom.

Elmondta, mi lesz a program. Itt voltam résen: mondtam neki, hogy mielőtt ebbe a kalandba belevágunk, fontos kérdésem lenne – mégpedig az, hogy mennyit fizetek mindezért. Amikor kimondta, hogy 50.000 rúpiát (kb. 1.000 Ft, 3 USD), kissé tátva maradt a szám, és mondtam, hogy akkor vágjunk bele.

Leültetett egy padra a kert egyik sarkában, majd kb. 3 perc várakozás után megjelent egy hatalmas tálcával.

A tálcán kilencféle tea és hatféle kávé kóstolója volt – bemelegítésként egy Kopi luwak előtt. A program ilyen egyszerű: megiszod a 15 féle kóstolót, majd leöblíted egy kis Kopi luwakkal.

A Kopi luwak (cibetkávé) egy olyan kávé, amelynek az alapja részben megemésztett kávécseresznye: az ázsiai pálmacibet megeszi, a szemek áthaladnak az emésztőrendszerén, majd összegyűjtik, megtisztítják, és ebből készül a kávé.
Wikipedia

Itt lényegében egy kávékészítési eljárásról van szó, ami miatt sokan a világ egyik legdrágább kávéjaként emlegetik. A fent bemutatott összegek alapján én megúsztam. Vagy hamisított volt. De engem ez igazából nem nagyon érdekelt. Hatalmas élmény volt ez a Zen kertes, Kopi luwakos, kóstolós, egy órás megálló.

Rossz vagyok a mennyiségek becslésében, de a kóstolónak kiöntött italok legalább egy decisek voltak – mondta ezt a magyar pálinkás szemem.

Gyorsan kiszámoltam, hogy akkor lesz egy másfél literes kóstolgatós mennyiség, és mellé egy jó három decis kávé. Azaz majdnem két liter folyadék vár rám, ha megiszom mindet. Az igazság, hogy meg akartam inni. Nem vitt rá a lélek, hogy csak úgy belenyaljak, aztán otthagyjam.

Mikor reggel elindultam, volt egy olyan tervem, hogy ha valahol alkalmas helyet találok, akkor talán alszom egyet a fűben a motor mellett.

Az itt elfogyasztott italok után ezen már nem kellett gondolkodni.

A kilenc tea minta egyike volt csak tisztán tealevél és víz. A másik nyolc mézzel és cukorral volt ízesítve. Miközben kortyolgattam, kicsit elméláztam azon, milyen lehet egy inzulinsokkot átélni.

A teák érdekes módon édesek voltak, de nem túlzóan. Ittam mangót, citromfüvet, pandant, gyömbért, vörös gyömbért (nem is tudtam, hogy ilyen létezik), kurkumát, rózsateát, zöld teát. A zöld tea ráadásul tejszínnel volt tálalva – ezen egy kicsit izgultam.

Kár volt. Mindegyik tea egy külön kirándulás volt az ízek birodalmába.

Nagyon profi a hely: minden íz egy sorrend alapján szerepel a remek kis fa tálcán. Amint felemeltem a poharat, láthatóvá vált az adott ital sorszáma, így máris olvashattam, miért jó ezt az italt fogyasztani.

Én kicsit másképpen csináltam. Felvettem a teát, megszagoltam, megízleltem, és próbáltam kitalálni a két érzés alapján, mi lehet az. Aztán kimondtam a megfejtést. Némelyikről beszélgettünk a sráccal, aki végig ott ült velem. Nem zavart a jelenlétével, viszont mindenre készségesen válaszolt. Jó társaság volt.

A játék meg kiváló. Ízek, gondolatok, előtörő emlékek, csend, az asztal mellett csobogó kis szökőkút zenéje.

A kávék között volt avokádó, vanília, csoki, kókuszos, gyömbéres, és még egy másik, aminek sajnos nem emlékszem a nevére.

Ahogy elkezdtem kortyolgatni őket, először arra gondoltam, hogy ha túlélem az inzulinsokkot, akkor legalább sokáig ébren fogok tudni maradni. A rövid agyalás után viszont átadtam magam a helynek, és figyeltem az ízeket.

A vanília ismerőssége mosolygásra késztetett. A gyömbér erőssége lassulásra. A kakaóbab lágysága a gyerekkoromra.

Mondhatom, hogy ez a hat kávé is elvitt magával egy rövid körre – mégpedig oda, ahová ők akartak vezetni.

Ezek után jött a királynő: Kopi luwak.

Szívesen kihagytam volna, de nem tehetem, nekem is meg kell említenem a Bakancslista című filmet, hiszen abban a filmben sokat tettek azért, hogy ez a kávé ismert legyen. (Lásd „Az én bakancslistám” című bejegyzésemet.) Azaz – természetesen – az itt töltött idő során többször eszembe jutott ez a film.

Számomra a kávé íze nem volt különösebben nagy élmény. Ha elém teszik, de nem mondják meg, mi az, valószínűleg nem gondolok semmi különösre. Ahogy fentebb írtam, az is benne lehet, hogy hamisított volt, de ezt nem hiszem.

Számomra a tudat volt hatalmas, hogy ezt az ikonikus kávét kortyolgatom. Ha zaccot főznek le nekem, és azt adják Kopi luwakként, én akkor is ezt az élményt élném meg, azt hiszem.

Így végül hálás lettem a parkolós fickónak. A kávésnak meg annyira hálás voltam, hogy dupla árat adtam neki.

A három találkozás temploma

Ez volt a másik hely, amit a parkolós ember ajánlott. Mivel a kávés tippje bejött, elmentem ide is. Nem sok veszíteni valóm volt vele, a kávékerttől alig 15 percre volt.

Az már egy másik kérdés, hogy alig találtam oda, így lett vagy 45 perc, mire végül megérkeztem. Mintha a Google Maps is elment volna egy hétvégi nyaralásra.

Egy templomot nem olyan nehéz észrevenni – mondhatja bárki. Korábban én is ezt gondoltam volna. De az igazság az, hogy itt annyi olyan épület van, amiről nem tudom eldönteni, hogy egyszerűen csak egy szoborcsoport kerete, egy családi ház saját szentélye vagy egy templom, hogy semmiben nem lehetek biztos.

Volt már, hogy majdnem bementem valahová, amiről az ajtóban derült ki, hogy emberek élnek ott. A jellegzetes balinéz kapuk és a kerítések magassága nem sok betekintést enged az utcáról.

Szóval próbáltam megtalálni a helyet. Ahogy magyarul mondjuk: keringtem a levegőben, mint a gólyafos. Végül a sokadik „megérkeztünk” jelzés után megálltam, és úgy döntöttem, inkább emberi segítséget kérek.

Egy udvarhoz érkeztem. Itt csengőt eddig csak a hotelben láttam, ahol élek, így egyszerűen csak bekiabáltam. Meg is jelent a tulajdonos, és tökéletes angolsággal rögtön megkérdezte, miben segíthet. A kisfia annyira meglepődött az én megjelenésemen – meg gondolom a fehérségemen –, hogy mondott valami vicces angol szófordulatot, amire már nem emlékszem. Rákacsintottam és visszamondtam neki, amin iszonyatosan nevetni kezdett. Úgy érzem, ez kiváló belépő volt egy család életterébe.

Elmondtam a férfinak, mi a gondom. Azt mondta, a keresett templom ott van a házuk mögött, és elmagyarázta, merre kell megkerülnöm az épületet. Aztán végül arra jutott, hogy ha átmennék vele az udvaron, akkor gyakorlatilag már ott is lennék.

El is indultunk, de pár lépés után megállt. Eszébe jutott – és el is magyarázta –, hogy szári nélkül nem léphetek be a templom területére, így kénytelen leszek mégis kerülni, és valahogy máshogy megoldani ezt a problémát.

A motoromat ott hagytam a háza előtt, és elindultam megkerülni a sarkot. A kötelező kutyatámadás kivédése után ott álltam a Három Találkozás Templomának bejáratánál.

De rajtam kívül senki nem volt ott. Senki nem kínált „szárit”.

Tegnap még nem tudtam, de ma már világos, hogy a ruhadarab, ami végül rám került, nem szári volt. Hanem kamen (vagy sarung), amit egy selendangnak nevezett kendő egészített ki. Ezek viselése kötelező a templomban. Az idegenek gyakran szárinak hívják ezt az öltözetet, amin a helyiek nem akadnak fenn – tudják, mire gondolunk. Így volt ez velem is.

Még egy gondolat a ruhákról. A selendangnak külön jelentése van, ami számomra – különösen most – eléggé fontosnak tűnt. Az alsó, földi és a felső, szellemi világ elválasztását szimbolizálja. A templomban ugyanúgy kötelező viselni, mint a kament.

Beléptem a templom üres területére. Hatalmas tér fogadott. Minden zöld és fekete volt, a növények és a kövek szép harmóniájában.

A hatalmas tér indokolt. A templom neve, a Pura Samuan Tiga három szó összerakásából áll: pura – templom, samuan – találkozás, összegyűlés, tiga – három. Ez a templom történelmileg rendkívül fontos hely Balin. Bali identitásának egyik alapköve. A hagyomány szerint itt tartották azokat az ősi gyűléseket, ahol különböző hindu irányzatok papjai, vallási iskolák és spirituális vonalak három nagy csoportja találkozott, hogy egységesítsék a balinéz hindu hitrendszert.

E tudás és az átélt élményeim alapján írtam azt, hogy hálás vagyok a parkolós embernek.

A templom területe alapján könnyű volt elképzelni, hogy itt egykor rengeteg ember gyűlt össze, és együtt alkottak valami nagyot.

Élmény volt már a külső területen sétálgatni is, de szerettem volna a templom belsejébe is belépni. Csakhogy hiányzott a kamen és a selendang – kódnevén a „szári”.

Egyetlen embercsoportot láttam az egyik távoli sarokban. Kőművesek dolgoztak ott. Odamentem hozzájuk. Az első nem beszélt angolul, de rámutatott arra, aki igen. Elmagyaráztam neki, hogy ruhára lenne szükségem a belépéshez, és nem találok senkit, aki ilyet adna vagy árulna.

Ami ezután történt, még most is meghat. Azt mondta, érti a helyzetet, félbehagyta a munkát, odament az épület sarkához, és előhozta a saját kamenjét és selendangját. Rám adta mindkettőt, és közben biztosított róla, hogy ez nem kerül semmibe.

Ez az önzetlen segítőkészség – azzal a mosollyal, ahogy adta, azzal a figyelemmel, ahogy felöltöztetett – mélyen megérintett. Azt kívánom mindenkinek, hogy ezt minél többször tudja adni, és minél többször élje is meg az életében.

Még így felöltözve is kicsit félve léptem be a templom belső területére. Tudtam, hogy rengeteg szabály van, amit tiszteletteljes emberként nem akarok megszegni. De mivel nem ismerem ezeket, nem voltam benne biztos, hogy a ruházat az единetlen feltétel.

A kapun belépve egy érdekes jelenetet láthattak az öreg falak.

Ahogy beléptem, rögtön szembetaláltam magam vagy húsz szerzetessel. Azonnal meghajoltam, összetett kézzel köszöntöttem őket. A mosolyuk jelezte, hogy jól sikerült a belépésem. Viszonozták a köszönést, de közben éreztem a meglepetésüket is, amikor észrevették, hogy kávézás közben egyszer csak betoppant egy kamenbe öltözött fehér fickó.

Megkérdeztem, megfelelő-e az öltözetem ahhoz, hogy ott legyek, és megnézhetem-e a templomot. Azt mondták, igen, nyugodtan nézzek körül.

Aztán az egyikük a világ legtermészetesebb hangján megkérdezte: Szeretem-e a kávét?

Azt hiszem, látták rajtam, hogy őszintén mosolyodtam el a kérdésre. Visszautasítottam a kínálást, hiszen nem sokkal korábban ittam meg majdnem egy liter kávét. Elmondtam, hogy nagyon szeretem a kávét, de most köszönettel nem kérek, de nagyon hálás vagyok a felajánlásért.

A velem tartó szerzetes – akit valószínűleg azért küldtek, hogy kicsit beszélgessünk – nem beszélt igazán angolul. Így a kávé elfogadása inkább udvariassági gesztus lett volna, de az elutasítás miatt nem maradt el érdemi beszélgetés.

Miután magamra hagyott, kerestem egy helyet, és aznap másodszor meditáltam. Nem volt bennem elvárás, csak adtam egy lehetőséget annak, hogy a hely energiái megérintsenek. Azt érzem, hogy az egész környezet megérintett.

Később, amikor újra találkoztam a szerzetessel, átadtam az adományomat a templomnak. Pont annyit, mint amennyibe a duplán adott kávés kirándulás került.

Egy hátsó ajtón vezetett ki, ami visszavezetett a kőművesekhez. Hálásan megköszöntem a férfinak a segítséget, és visszaadtam neki a ruháit. Úgy éreztem, ezt a pillanatot nem akarom azzal „beszennyezni”, hogy pénzt adok érte. Mást találtam ki.

Reggel vettem a boltban egy helyi süteményt – a nevét nem tudom, de nagyon finom, nem túl édes, mogyorós. Megkérdeztem a férfit, hogy nem sérteném-e meg, ha azt, ami még nálam maradt belőle, hálám jeléül odaadnám.

Mosolyogva fogadta el.

Én pedig mosolyogva hagytam el a templomot.

Aloha Ubud Swing

A következő hely egy kicsit kakukktojás volt. De éppen útba esett, és vissza is vezetett a saját tervemhez.

A nevében benne van a lényege. Ez az a hely, ahol hatalmas, több méter hosszú köteleken lógó hintákról lehet a völgy felett hintázni. Úgy, hogy közben életed fotóját készítik el rólad – és/vagy a párodról.

Népszerűek ezek a hintás helyek. A tengerparton Thaiföldön és itt Indonéziában is megszámlálhatatlanul sok hintát láttam már. Ilyen gigahintát viszont most volt lehetőségem először látni.

Eleve nem terveztem, hogy egy naplementébe hintázó képem legyen. Személy szerint egyedül még romantikusnak sem tartom, így egyszerűen csak látni akartam a helyet. Mint kiderült, érdemes volt bemenni.

Egyrészt a völgy gyönyörű volt. Másrészt a biztonsági őr szóba elegyedett velem, és amikor megtudta, hogy magyar vagyok, nagyon rövid gondolkodás után már mondta is magyarul, hogy „köszönöm”. Végül pedig jó volt látni mások örömét.

A hintázáshoz nem kell többméteres uszállyal rendelkező ruhát magaddal hozni. Itt kölcsön lehet venni, így lesz a kép valóban tökéletes emlék. Három indiai lány éppen a teraszon fotózkodott, majd indultak lefelé a lobogó ruhákban. Az izgatottságukból kicsi rám is ragadt – szívesen megnéztem volna őket, ahogy elkészül életük egyik képe.

De a lépcső alján megállított egy másik biztonsági őr, és megkérdezte, van-e rajtam pecsét. Ekkor döbbentem rá, hogy belépőjegy kell ahhoz, hogy a hinták közelébe jussak. Ennek az ismeretnek a birtokában már tudtam, hogy én ma nem érintek hintát.

A srácot mindenesetre sikerült megnevettetnem azzal, hogy mondtam neki: persze, hogy van pecsétem – és megmutattam a kézfejemen lévő Om szimbólumot. Amikor közelebbről is megnézte, óriásit nevetett. Azt mondta, hogy ha ide nem is, de biztos benne, hogy máshová kiváló belépő ez.

Távozásomkor még odaszóltam az első biztonsági őrnek, hogy “köszönöm”.

Tegallalang Rice Terrace

A saját útvonaltervem következő megállója egy rizsterasz volt.

Mielőtt odaértem volna, elkezdett szemerkélni az eső. Volt egy megérzésem – és ennek alátámasztására ott volt felettem az ég is –, hogy itt zuhé lesz. Azonnal félreálltam egy kis elektronikai üzlet fala mellé.

Hatalmas felhőszakadás indult el. Már attól is bőrig áztam, hogy csak néztem. A falhoz kellett lapulnom, hogy ne érjen a víz. Így álltam vagy tíz kényelmetlen percig, végig az út másik oldalát figyelve, ahol egy kis bolt álldogált. Étellel, itallal, és kényelmesnek tűnő székekkel.

De ebben az esőben megtenni az oda vezető tíz métert…
Ha ehhez hozzászámoljuk azt is, hogy ez megint az út túlsó oldala…

Tíz perc várakozás után már nem tépelődtem. Megvártam azt a pillanatot, amikor egy lendülettel át tudtam jutni a folyamatosan özönlő járművek között, és a szárazságomat feladva átküzdöttem magam a másik partra.

Ettem, amit a bolt adott. Az étel fele junk food volt, a gyümölcs kissé túlérett, a kész étel – véletlenül megint spagetti – olyan dobozban érkezett, amiről nem tudtam eldönteni, hogy újrahasznosított, vagy még nem használt. A víz, amit választottam, édesített volt – a geil fajtából.

No, ha nem is ez volt életem ebédje, azért örömmel folytattam az utamat a rizsföldek felé.

Ez a hely kiválóan alkalmas arra, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk a természethez. Ez már a harmadik völgy volt, amit azon a napon meglátogattam.

Az egyik fele ingyen látogatható – szerencsére a véletlen engem ide vezetett. Ideérve a nap addigi tapasztalatai alapján már megszokottá vált, hogy valahová le kell menni, hogy aztán onnan újra feljöhessek. Így itt is leereszkedtem, és próbáltam rendszert találni a mindenfelé kanyargó utak labirintusában.

Nem nagyon sikerült. Mondhatjuk, hogy az út oda vitt, ahová akart. Volt célom – a völgy másik tetejét szerettem volna elérni –, de nem találtam meg az oda vezető utat. Helyette a saját oldalamon jutottam vissza a felső szintre.

Az utcára kiérve gyorsan átmentem a következő bejárathoz, de ez már a fizetős részleg volt. Itt 200 méteres zipline-t kínáltak, közös hintázást a párommal, levegőbe feszített drótkötélen biciklizést.

Mondtam a pénztáros lánynak, hogy engem igazából az a páros hintázás érdekelne, csak éppen momentán teljesen egyedül vagyok. Erre megkérdezte, hogy akkor mégis mire gondoltam. Talán vele? Kicsit huncut volt a szeme, amikor nevetve ezt kérdezte. Mondtam neki, hogy megfordult a fejemben ez a gondolat, de most inkább kihagyom.

Az már csak az én gondom maradt, hogy a mára tervezett pénzköltési limitem addigra elfogyott.

Mielőtt elhagytam a rizsföldeket, még átgondoltam, hány elem van hátra a mai listámon, és kicsit elmerengtem azon is, hogy ideje lenne hazafelé kormányozni a lovamat.

De még várt rám egy élmény, amit nem akartam kihagyni.

Úgyhogy hazafelé – de még nem haza – indultam tovább.

Gunung Kawi Tampaksiring

A mai napom utolsó állomása nem egy klasszikus „templom” volt, hanem sziklába vájt emlékhely-együttes. A világörökség része – ezt egy, a bejáratnál elhelyezett tábláról tudtam meg.

De a bejárathoz eljutni nem volt egyszerű. Némi alkudozás még kellett hozzá.

Ahogy Tampaksiring falu célegyenest jelentő utcájába befordultam, valaki utánam kiabált. Ezt már megszoktam, úgyhogy most nem akartam ezzel foglalkozni, de a határozottság hegyében azonnal rám is sípolt.

Parkolójegyet kellett vennem. Erre is fel voltam készülve. Ebben az országban már helyiek is mondták, hogy sok helyen kérnek jegyet olyanok, akik – mondjuk úgy – nem erre hivatottak. Felfoghatjuk ezt egy laza jövedelemkiegészítésnek.

Mivel a hölgy 5.000 (200 HUF, 1 USD) rúpiát kért, és még egy tömb jegyet is lobogtatott előttem, nem akartam utána járni, hogy hivatalos alkalmazott-e. Mondtam, hogy rendben van.

Itt jött a keményebb menet. Mert mindjárt elkezdte mutogatni a karjában lévő sok kament, azzal a komoly figyelmeztetéssel, hogy enélkül nem mehetek be. Mondtam, hogy tudom, és akarok is egyet venni. Mennyi az annyi?

Százezer rúpiát (2.000 HUF, 6 USD) mondott. Valamiért azt éreztem, hogy ezzel át vagyok verve. Mondtam neki, hogy ennyiért köszönöm, nem kérem. Majd veszek a bejáratnál, az utca másik végén. Ezen megrémült. Elkezdtünk alkudozni. Miután többször elmondtam, hogy nem veszek tőle ennyiért semmit, végül odaadta 50.000 rúpiáért. Megkötöttük az alkut.

Ezzel persze nem volt vége a menetnek, mert azonnal odalépett a barátnője, és elkezdte kínálni a ruhához tartozó selendangot. Ő is 100.000 rúpiával indított, de végül 30.000-ben egyeztünk meg.

A bejáratnál természetesen azonnal megjelent a következő ruhaárus, ezért gyorsan felvettem a saját ruhámat, hogy lássa: én már nem vagyok célpont.

Megvettem a jegyem, és beléptem a területre. De mivel majdnem pofára estem az új ruhámban pár lépés után, rájöttem, hogy túl hosszú, fel kell hajtanom.

Ehhez máris akadt segítségem. Az egyik boltos nő fel akarta rám adni, de mondtam neki, hogy ezzel a feladattal úgy érzem, magamnak kell megbirkóznom. Elismerően bólintott, amikor felhajtottam a kendő tetejét, hogy rövidebb legyen. De mikor csomót akartam rá kötni, már nem bírta tovább. Megmutatta, hogyan kell ezt rendesen csinálni. Aztán rám kötötte. Megköszöntem, hogy megmutatta a hagyományos felkötési módot.

Ezek után kicsit kellemetlen volt a ránk váró feladat megoldása. Mert ő a friss barátságunk alapján máris el akart nekem adni bármit. Én meg kénytelen vagyok tartani magam ahhoz, hogy nem veszek semmit, amire nincs szükségem.

Kiváló dolgokat kínált amúgy, csupa lakásba való szuper dolgot. De nekem nincs lakásom. Nagyon udvariasan elmagyaráztam neki, hogy semmit nem veszek tőle, amit végül mosolyogva fogadott el. Bár végül megpróbálkozott azzal, ami a mai napon előtte már másnak sikerült: el akart nekem adni egy kament. A végső érvem az volt, hogy nekem egy tényleg elég.

Egy idő után már csak röhögtem ezen az egész ruhamizérián. A hölgy, aki rám adta a ruhát, megkérdezte, mennyiért vettem. Azt hiszem, jó áron vásároltam, mert helyeselte, amit mondtam.

Miután a bevezető boltosor után elindultam volna a lépcsők felé, két öregapám korabeli ember megállított, hogy nagyon komolyan ellenőrizzék a jegyemet.

Aztán meg eladjanak egy újabb kament. Volt egy olyan érzésem, hogy itt mindenki ezt (is) árulja. Mondtam, hogy nem. Erre megkérdezték, mennyiért vettem. Ez valamiért mindenkit nagyon érdekelt, mert ezt még vagy tízszer-tizenötször megkérdezték tőlem aznap. Hiába: úgy néz ki, iszonyúan nagy a verseny a kamen piacon.

Ők biztos bánják, hogy nincs három derekam. Nekem meg Madách Imre szavai jutottak folyton eszembe: „Sok az eszkimó, kevés a fóka.”

A hely, ahová érkeztem, emlékhely. A XI. században hozták létre egy királyi házaspár emlékére. Ezért van kétszer öt darab, sziklába vájt szentélycsoport.

A hely maga a béke és az emlékezés tere. A völgy – ma már a negyedik – hűvös, zöld, párás, csendes. A folyó hangja végig ott van, mint egy állandó mantra.

De a békéhez nehéz hozzájutni. Több száz lépcsőfokon kell lejutni a völgybe. Tinédzser korom óta tudom, hogy ez a mélység nem véletlen. Az alázat, a tisztelet és az elmélyülés eszközei ezek. Mondjuk pár felfelé tartó ember arcán nem ezt lehetett látni.

Számomra nem is a fizikai nehézség volt az igazi kihívás.

A turista-forgalom szempontjából holt szezon van. Ez azt jelenti, hogy nem voltunk sokan a területen. Eladó viszont annál több. Így gyakorlatilag mindegyikkel beszélni kellett. Mindenki köszön. Mindenki hív a boltba, és mindenki kéri, hogy vegyél valamit. Sokan hozzáteszik, hogy a jó szerencse miatt kérik – ami rám száll azzal, ha vásárolok tőlük.

Lefelé főleg ruhákat és mindenféle fa dolgokat kínálnak. Visszafelé meg mindenki azt kérdezi, nem akarsz-e inni valamit. Én semmit nem akartam, csak megnézni a helyet.

Miután leküzdöttem magam, végre a keblemre ölelhettem a békét.

Ez a hely is káprázatos volt. Elég nagy ahhoz, hogy hosszan lehessen benne sétálni. Sok színes épület, utak fel-le, víz mindenhol, és tényleg olyan párás, hogy szinte zuhanyzás az ottlét.

Csodálatos lépcsőkön lehet fel és lemenni. A kb. 7 méteres szentélycsoportokon kívül nagyon sok más, sziklába vájt kis kamrát is láttam. Nem tudtam eldönteni, hogy ezek sírhelyek voltak-e, szerzetesek alvóhelyei, vagy valami más célt szolgáltak.

Itt is meglátogattam a völgy alján futó folyót. Elgondolkodtam rajta, hogy megfürdök benne, de aztán elvetettem. Lassan ment le a nap, én meg két és fél óra motorozásra voltam otthontól.

A folyó közelében találtam egy pajtát. Volt ott egy szabad konnektor. Úgy döntöttem, hogy szükségem van egy kis áramra.

A mai nap egyik újabb kihívása az áram volt. Mivel éjszaka nem aludtam, úgy indultam neki a napnak, hogy a telefonom csak kb. 75%-on állt. Az egész napos navigáció, a sok száz fénykép és videó azonban gyorsan fogyasztja az energiát. Power bankkal indultam, de mire idáig jutottam, már nem csak az merült le. A karórám is jelzett: 10%-on áll. A fülhallgatóm már pár órája süket volt. Ezek annyira nem ráztak meg, mint az a tény, hogy kb. két és fél órát kell hazamotoroznom egy 21%-ra töltött telefonnal.

Ennek a rémületnek az az alapja, hogy pénteken ebédidőben elmentem egy kis örömmotorozásra a környéken. Az egy órásra tervezett kiruccanásból több mint kettő lett. Ugyanis menet közben lemerült a mobilinternet-keretem. Ha ez egy idegen nagyvárosban abban a pillanatban történik, amikor rájössz, hogy marhára fogalmad sincs, hol vagy, akkor azért elgondolkodsz.

Igazi kihívás érzések alapján hazatalálni. Valahogy sikerült, de komolyan megizzadtam, mire olyan útra tévedtem, amit már felismertem, és onnantól navigáció nélkül is tudtam, merre van az arra.

Szóval a kis pajtában fellelt szabad konnektor elég esszenciálisnak tűnt. Úgy döntöttem, hogy egy tíz percet ott töltök én is, amíg a telefonom tölt.

Ez az idő hozott 4%-ot a telefon akksijába. Nekem meg vagy 20 szúnyogcsípést. Valamiért kedves lehettem a rovaroknak. Lehet, hogy az egész napos izzadságszagú pólóm vonzotta őket. Sok volt az a tíz perc. Ezzel az érzéssel hagytam el a helyet.

Elindultam kifelé. Még lefelé megígértem az egyik árus néninek, hogy iszom nála egy kókuszitalt. Így kitaláltam a tutit: iszom valamit, és üldögélek a nővel fél órát. Addig a telefonom tölt.

Így is lett. Miután ő is megkérdezte, mennyiért vettem a ruhám, már oldottabban tudtunk beszélgetni. Kínált még mást is, de nem akartam már enni.

Odajött egy kutya is, és miután simogattam egy darabig, már nem akart elmenni tőlem. A nő nagyot nevetett, amikor másodszor is mondtam, hogy nem kérek enni, majd vettem a kutyának egy tálca sütit.

A kutya nem volt spirituális lélek. Nem értette azt a mondást, hogy nem harapunk abba a kézbe, aki etet minket. A sütik elég nagy darabok voltak, és miután láttam, hogy nehezen kezeli a helyzetet, felvettem őket és kisebb darabokra törtem. No, itt azért megmutatta a kutya a fogai fehérjét, és nem barátságosan közölte, hogy ne nyúljak a kajájához.

Még egy üzleti élmény volt hátra, hogy el tudjak indulni. Egy néni, aki a közelben üldögélt és hallgatta a beszélgetésünket, felkapta a fejét az Európa szóra. Mindjárt hozott is nekem 6 eurót. A végletekig meghatott, hogy ezt nekem akarja adni, mert ő úgysem tud mit kezdeni vele. Úgy éreztem, ezt nem fogadhatom el, ezért elutasítottam.

Aztán már kissé összevont szemmel nézett rám. Mint kiderült a kókuszos nővel folytatott beszélgetésből, azért, mert ő nem nekem akarta adni azt a 6 eurót. Azt akarta, hogy vegyem meg tőle.

Ez az élet annyi kihívással van tele. Nehéz egy ilyen nap. Ideje volt hazaindulnom.

A hazafelé vezető út sem volt izgalom mentes

17:45 körül indultam el haza. 20:00 körüli megérkezést kalkulált a navigáció. Gyors fejszámolás után arra jutottam, hogy valószínűleg pont kihúzza a telefonom hazáig, mielőtt lemerül.

Mondhatnám, hogy a hazafelé vezető út eseménytelen volt, de közelebb áll az igazsághoz, ha nem ezt mondom.

Egyrészt – bevallom őszintén – már fáradt voltam. Aztán hamarosan be is sötétedett. Az éjszakai rovarok miatt a plexit le kell engedni a bukósisakon, így viszont korlátozottabb a kilátás. Arról nem is szólva, hogy a kis robogók általában nem keresőreflektorral vannak felszerelve, így eleve kevesebbet látni róluk.

Ebben a forgalomban ez nem annyira jó, de ezt nem adom hozzá a kalandok számosságához.

Az viszont egy új tanulság, hogy egy ilyen helyen is érdemes bekapcsolni a navigációban a fizetős útszakaszok elkerülése opciót.

Amikor egy olyan útszakaszra értem, ami kicsit hasonlított egy autópályára, még nem gyanakodtam. Főleg, hogy mások is voltak ott rajtam kívül robogóval.

A baj ott kezdődött, amikor észrevettem, hogy egy fizetőkapunak kinéző épületegyüttes felé haladok. Ráadásul már egyedüli robogósként az autók között. És egy rendőrnek kinéző férfi veszetten integet, hogy húzzam le a belem az útról.

Sűrű elnézést kérve lehajtottam az olyan tudatlanok, mint én számára kialakított kis kapun. A férfi biztosított róla, hogy nincs gond, mással is előfordult már. Na ja – gondolom -, nem véletlenül van ott a kiskapu.

Mondta, hogy díjat kell fizetnem a kapun való kihajtásért. Kérdeztem, fizethetek-e kártyával. Mondta, hogy csak készpénzben lehet. Szerencsére volt még nálam elég sok bankjegy.

Aztán megkérdezte, van-e kártyám, amivel a kaput lehet nyitni. Természetesen nincs. Nem baj – mondta -, nekik van ilyen. Annyira megörültem, hogy ilyen egyszerű az egész.

200.000 rúpia (4.000 HUF, 12 USD) a kártya. Ez elég nagy összeg ahhoz, hogy egyszer lehajtsak egy fizetős útról. Valószínűleg látta, hogy kikerekedik a szemem, de megnyugtatott, hogy ezért 12 alkalommal tudom kinyitni ezt a sorompót.

Azért volt bennem egy olyan érzés, hogy valami itt nem stimmel.

Most, az írásom végéhez közeledve, idáig értem. Elővettem a kártyát. Többször eszembe jutott ma, hogy megvizsgáljam, eljött hát az idő.

Már első ránézésre furcsa volt, hogy majdnem úgy néz ki, mint egy bankkártya. Ugyanolyan azonosítószáma van, mint egy általános bankkártyának, de például nincs rajta lejárati dátum, meg CVC kód. Livin by mandari e-money a neve.

Az AI segítségével hamar kiderítettem, hogy ez egy feltöltős, bankkártyaként használható plasztik. Ezek után már csak az a kérdés maradt, hogy mennyi pénz van rajta – ha van egyáltalán. Mert az, hogy a kaput én nyitottam ki vele, egyáltalán nem biztos. Arra gondoltam, hogy amikor odaérintettem a leolvasóhoz, esetleg a férfi maga nyitotta ki a kaput.

Gyorsan letöltöttem tehát a hozzá való alkalmazást, hogy meg tudjam nézni a kártya egyenlegét.

Ekkor kellett rájönnöm, hogy bármennyire is igyekeztem résen lenni, egy-nulla lett a csalók javára.

A kártyán, amikor megvettem 200.000 rúpiáért, 73.500 rúpia volt. 126.500 rúpiával (2.500 HUF, 7,5 USD) vert át tehát a mosolygós, segítőkész egyenruhás fiatalember. De legalább nem hazudott: az a 73.500 rúpia ugyanis tényleg pont arra elég, hogy 12x kinyissa a kaput. LOL.

Van tehát egy kártyám, amin maradt 68.000 rúpiám – abból egy jó vacsorát pont meg tudok enni. És van egy új kártyám, amit bármikor fel tudok tölteni és használni.

OK, rendben van. 2.500 HUF (7,5 USD). Ennyivel is lehet nyertes gólt lőni.

De legalább nem csak megnéztem, hanem motoroztam is a tengeren átívelő autópályán, amit amúgy is meg akartam nézni.

A hazafelé vezető úton még annyi történt, hogy a navigáció kétszer akart olyan utcába befordítani, ami egyirányú. A balinézeket ez az egyirányúság úgy látom, sok esetben nem rettenti el a bekanyarodástól. Én azért még tartom magamban az alap közlekedési szabályok betartását.

Bár pont az utolsó negyed órában gondoltam arra, hogy én is kénytelen vagyok számos olyan manővert végrehajtani az utakon, amiért otthon simán megvágnának egy vizsgán. Itt azonban más az élet.

A Google Maps bénasága miatt behúzok magamnak egy utolsó számlálót.

Végre otthon

Nyolc óra előtt értem haza. A telefon 7%-on állt. Én nullán.

Egy dolgot még nem vallottam be.

Bár motorozni nagyon király dolog, a motoron ülés nem az. Egy ilyen nap után minden mozdulat arra emlékeztet, hogy iszonyatosan fáj a seggem. Lehet, a legközelebbi ilyen hosszú napra elviszem majd az egyik párnámat, és azon ülök egész nap.

Büdös voltam, piszkos, és nagyon fáradt. Arra még volt energiám, hogy lezuhanyozzak, aztán úgy feküdtem le, hogy egy halvány kérdés sem volt bennem: fogok-e aludni.

14 órát aludtam ma reggelig.

Gyönyörű nap volt. Annak ellenére, hogy a sziget egész nap csepegtetett mézet, és egy-egy alkalommal meg is sózta.

Ha jobban belegondolok: mostantól szeretem a sós mézet is.