Mindig furcsán néznek rám, amikor azt mondom, hogy nekem mindegy, mit eszem. Vagy iszom. Erre két dolgot szoktam gondolni: nem a gasztroélmények hajszolása adja az életem örömét. A másik pedig, hogy mennyivel könnyebb nekem, hogy nem kell válogatnom.
Bármit megeszek – és nem is szenvedek tőle
Van egy két dolog, amit nem szeretek. Például a vaj és a margarin. A tejföl és a tej. Nem vagyok allergiás rájuk, nincsen velük kapcsolatos étel intoleranciám. Egyszerűen csak nagyon nem szeretem az ízüket, a szagukat. Ezt leszámítva nincsenek számomra tiltólistás ételek. Nem zavar a menza, nem vágyom fine diningra. Azért, ha egy jobb étterembe kerülök és ott nagyon finom ételeket kóstolhatok, nem tiltakozom. Az utazásások közben, a társaságokkal való találkozásokban, a párkapcsolatban így könnyebben alkalmazkodom. Nincs olyan, hogy nem jó étterem, vagy étlap, amiről nem tudok választani. Ez egy nagyon jól megfogható előny az olyan emberekkel szemben, akik kénytelenek 5-6 éttermet megnézni, mielőtt dönteni tudnak és betérnek egybe. Vagy, azokkal szemben, akik inkább nem isznak napközben kávét, csak, hogy az otthon előállított, csilli-villi kávéfőzőgépen a világ ki tudja mely pontjáról származó és milyen különleges módon pörkölt kávéját fogyaszthassák el.
Kávé? Elég ha fekete!
Nem különböztetem meg arabica-robusta fajtákat, a kotyogós pont olyan jó, mint a barista remeke. Nem indulok el specialty kávét vadászni, egy 3in1 is megfelel bármikor. Ennek felszabadító hatása számomra az, hogy nem visz el a „kávékultusz”.
Tavaly volt egy olyan élményem, hogy az egyik vendéglőben lefőzött zaccot hoztak ki nekem. Esküszöm! Nem tudom, hogy direkt dolog volt, vagy véletlen, de tényleg olyan volt a kávé, amit egy már lefőtt kávé zaccábból főztek volna meg. Azért, ez már nekem is sok volt, vissza akartam küldeni, de az adott pillanatban ezt elfelejtettem. Majd – miután kivittem magammal a vendéglő teraszára – elkezdtem inni. Azonnal éreztem, hogy miért is akartam visszaküldeni. De aztán úgy döntöttem, hogy ha már kihoztam magammal, meg is iszom. Végül is, nem volt olyan rossz. Kissé fekete volt és halványan emlékeztetett is az íze a kávéra.
Amúgy is az őrületbe kergetem az ismerőseimet, hogy minden reggel főzök magamnak egy porból készült instant kávét, fél bögre mennyiségben, aztán ezt a bögrét rögtön színig töltöm hideg vízzel. Én így szeretem: sokáig tudjam kortyolgatni és ne kelljen állandóan kirohangálnom érte!
Gasztronómiai igénytelenség = praktikus életstílus
Nem stresszelek azon, hogy mit egyek – bármi jó. Ez a megoldás pénztárcabarát: nem kell bio, nem kell ételfotózható dizájnkaja. Szerencsére nincsen semmiféle étel intoleranciám. Illetve, van. Tudom, mert egyszer megcsináltattam egy tesztet, de olyan minimális intoleranciákat mutatott, hogy elkönyveltem magamban, hogy nem vagyok érintett. Az életemben az étkezés minimalista örömforrás: jóllakni, és nem reprezentálni a cél.
Szeretek és tudok is főzni, s ha arról van szó, hogy másnak kell ételt készítenem, általában kiteszek magamért. De nekem tényleg nincs igényem arra, hogy magamnak bizonyítsam, hogy
milyen ügyes vendéglátó vagyok.
Azt hiszem, az a hozzáállásom remekül illeszkedik a minimalista életformáról kialakított világképembe.
Miért nem érzem ettől kevesebbnek magam?
Szembemegyek a gasztrosznobizmussal – és ez felszabadító érzés. Úgy gondolom, hogy az ízlés nem versenypálya. Öröm nemcsak az ételben, hanem az egyszerűségben is van. Sőt, abban a fajta igénytelenségben, amit én tudhatok magaménak. Azt gondolom, hogy ezzel a háttérrel is előnyben vagyok azon a pályán, amit a digitális nomád életmód hozhat majd elém. Szoktam mondani, hogy ha kint leszek Thaiföldön, legelsőnek a sült rovart szeretném megkóstolni.
Sült rovarok
Végeztem egy kis kitekintést a sült rovarokkal kapcsolatban. Íme:
A sült rovarok és bogarak fogyasztása Thaiföldön hosszú múltra visszatekintő, régiósan változó, főként vidéki gyökerekkel rendelkező gasztronómiai hagyomány. Ez a szokás praktikus, kulturális és táplálkozási okokra vezethető vissza, és ma már utcai ételkülönlegességként is ismert – részben a turisták miatt is.
Történeti és kulturális háttér:
- Ősi gyakorlat: Thaiföld egyes vidékein, főleg az északkeleti régióban (Isaan), már régóta fogyasztanak rovarokat – gyakran fehérje- és tápanyagforrásként. A mezőgazdasági közösségek természetes részeként gyűjtötték be őket.
- Hagyományos túlélési konyha: Rovarokat gyakran ettek szűkös időkben, aszály idején vagy amikor más források szűkösek voltak.
- Népi ételek: Egyes rovarokhoz – mint a selyemhernyó lárvák, tücskök vagy vízi bogarak – külön receptek is kapcsolódnak, és vannak, akik „csemegének” tekintik őket.
Fogyasztási módok:
- A rovarokat leggyakrabban olajban sütik ropogósra, és sóval, borssal vagy szójaszósszal fűszerezik.
- Gyakori fajok: tücsök, sáska, selyemhernyó, bambuszféreg, vízi poloska, hangya lárva.
- Sokan csak snackként, rágcsálnivalóként fogyasztják, míg mások főétel részeként.
Modern helyzet és turizmus:
- Bár a rovarfogyasztás a helyiek körében csökken a városiasodás és modern étrendek miatt, a turisták körében nőtt az érdeklődés – sok bangkoki piacon vagy éjszakai vásáron kínálják látványos kirakásokban.
- Egyre több startup és vállalkozás kezd fenntartható fehérjeforrásként tekinteni a rovarokra, porított formában is forgalmazzák.
Összességében a sült rovarok Thaiföldön egyszerre hagyományos vidéki ételek és modern, „egzotikus” városi különlegességek, amelyek kulturális identitást is hordoznak.
Még a Cinque Terre előtt voltam az oltóközpontban, erről nem is írtam. Azt hiszem, pótolni fogom. Minden esetre, ott szóba került a thaiföldi ivóvíz. És az ezzel kapcsolatos hasmenés. Valószínűleg izgalmas lesz Thaiföldön, hogy mikor a WC-n ülök egész nap, majd nem fogom tudni, hogy a víztől, vagy a megevett sáskától van -e az élmény.
A bor
Ez egy igazán karakteres tétel, már az első illatolásnál is megmutatja mediterrán múltját. A pohárban nyílik, nem siet, inkább kicsit önfejű – pont ettől izgalmas. Az orrban egyszerre jelenik meg a nedves palakő, egy leheletnyi fekete olívapaszta és a fás eső utáni fenyőerdő illata. A második szippantásban már játékosabb: ott bujkál egy kis szárított áfonya, meg egy halvány utalás – talán balzsamecet? Talán csak emlék. Szájban selymes, de nem simulékony. Inkább mint egy régimódi jazzlemez: recseg, de él. A tanninok jelen vannak, de nem tolakodók – inkább csak emlékeztetnek arra, hogy ez nem egy teraszbor, hanem beszélgetőpartner.
A lecsengése hosszú, szinte filozofikus. Hagy időt arra, hogy elgondolkozz azon, mit ettél hozzá… vagy kit. Ez a bor nem akar tetszeni – ő inkább azt szeretné, ha felfedeznéd.
Egyszer egy szomelié hozott egy bort a társaságunk asztalához. Valami hasonló gondolatsort mondott el, amit azzal kezdett, hogy ezt a bort igazából 17,2 fokon kellene tálalni, de ez sajnos 19 fokos. Miután legyűrtem a bensőmből feltörekvő kérdést – hogy tudniillik, ha tudja, hogy mi a helyes hőfok, miért nem azon szolgálja fel -, valami mást, másokat kérdeztem tőle. Ő valószínűleg átlátott rajtam, meg a kérdéseim gyakorlati hasznosságán, mert megkérdezte: “Ön még nem találkozott szomeliével, igaz?” Én a rám jellemző reflexszerű öszintéséggel azonnal válaszoltam neki, hogy “szerenécsre, nem!”
Szóval, a másik kedvencem a bor és a hozzá kapcsolódó gasztro lángolások. Az, ha valaki szereti a jó bort, meg tudja is, hogy mitől jó, szerintem nem kell, hogy szakértővé varázsoljon mindenkit. Meg lehetne hagyni a fenti gondolat sorokat a szakértőknek, lazább lenne a világ. Én ritkán iszom jó bort, ennek pedig főként az az oka, hogy nem nagyon szeretem a bort, így nehéz számomra olyat kínálni, ami nálam a jó kategóriába esik.
A borral kapcsolatos igénytelenségemet sem élem meg rosszul.
Összefoglalás
Ízléstelenül vagyok boldog. Bármit megeszek, és jól érzem magam. Ez – talán – a gasztronómiai minimalizmus művészete, amit nem hiszem, hogy én teremtettem meg. Egy nem-válogatós vallomás után még inkább azt mondom, hogy konyhaművészet nélkül is van élet.
Az ízek szabadsága, az “egyszerű ízlés, egyszerű élet”, a válogatásmentes életfilozófia jegyében könnyen mondom ki, hogy a jóllakottság mértéke nálam nem a minőség. A jelszó lehetne az is, hogy kávé, porból – és ez így van rendjén!
Lehet, hogy én vagyok a gasztrosznobok rémálma. Az az ember, aki eléri az Instant boldogságot, csupán a porleves és a kapszulás kávé által. Lehet, hogy megvetésre méltó a aűanyag ízek, valódi elégedettség hozzáállásom, és lehet, hogy a gasztroforradalom kimaradt belőlem, de én íztelenül is élvezem az életemet.