Összegzés
ATV rafting Balin - két nap, ahol a quad, az Ayung folyó és egy trópusi BBQ nemcsak kalanddá, hanem közös megérkezéssé válik.
Nem egy nap volt. Kettő.
Az elsőn sár és víz – komolyan- minden irányból: ATV, raft, adrenalin.
A másodikon már csak a parázs ropogott, a gitár pengett én pedig álmodtam.
Szerdán reggel még azt hittem, ez egy klasszikus „csináljunk valami kalandosat” nap lesz.
ATV-vel indultunk, majd rafttal folytattuk. Mozgás, nevetés, figyelem a pillanatra.
Csütörtök estére csendesebben voltunk hangosak. BBQ, beszélgetések, közös éneklés, trópusi sötét, másfajta jelenlét.
Ez a két nap nem csak a programokról szólt, hanem az ívről köztük. És köztünk.
Arról, hogy mennyire jól tud esni előbb kifáradni, majd megérkezni.
Az élmény néha nem ott történik, ahol várnád. Hanem a váltásban.
Elmesélem, hogyan lett egy szerdai kalandból egy csütörtök esti lecsengés.
ATV, raft, BBQ – és az, ami közben bennem történt.
A megérkezés
Ennek a napnak is úgy indultam neki, mint annak a mesés másiknak, amit az “Egy csodálatos nap Balin, amikor a mézhez só is jutott” című bejegyzésemben írtam le. Egy picivel kevesebbet aludtam a megelőző éjszakán, mint aznap. Értsd: semmit. Így ültem motorra és tettem meg azt a 10+ kilométert, ami itt Balin kb. egy órás utazást jelent. Hiába, a forgalom már csak ilyen…
Ha az országút élet halál harca meg is engedné, hogy aludjak vezetés közben, az út folyamatos ütvefúró effektusa biztosan ébren tart. Így szerencsésen megérkeztem abba a villába, ahol a találkozópont ki lett jelölve.
Elsőnek érkeztem, de nem kellett sokat várnom, hogy a mai napra szervezett kalandtúra társaim is elkezdjenek szállingózni.
A Nomad Cruise család tagjai gyűltek össze, hogy a sziget által kínált sok élmény egyikét és egymás barátságát élvezzék.
Ezen a napon volt három és fél hete, hogy megérkeztem Indonéziába.
Az elmúlt napokban több magyarországi barátomnak is meséltem róla, hogy itt Balin annyi élmény ér minden egyes nap, hogy egyszerűen nincs annyi időm, hogy mindent megírjak.
Ezzel együtt annyi barátságos, érdekes, nyitott szívű emberrel hoz össze a sors, hogy már számolni sem tudom őket. És ugyanilyen esélytelen vállalkozás lenne megpróbálni mindegyikükről írni.
Csak ezen az egy napon húsz remek srácot ismertem meg.
A két indonéz sofőrrel kezdtem az ismerkedést.
Velük – és rajtuk keresztül – többször is beszélgettünk az életről. Az életünkről. Két testvérről van szó, akik felváltva osztották meg velem a véleményüket, meséltek a mindennapjaikról, a gondolataikról, az álmaikról.
Nagyon szeretem ezeket a beszélgetéseket. A sok apró információ együtt rengeteget mesél erről a csodálatos országról.
Sokat nevettünk.
Nagyon tetszett az egyik fiúnak, amikor bemutatkozott – Putu -, én pedig rögtön válaszoltam: „Á, akkor te vagy az elsőszülött a családban!”
Itt ugyanis minden elsőszülött gyermek neve Putu.
Addigra már két Putut ismertem meg. Az egyikük ráadásul nő volt. Az első elsőszülött Putu még elmondta, mi a második gyermekek neve, de a harmadiknál már elakadt.
Így jöttem rá, hogy neki csak egy testvére van.
Szeretem az ilyen napokban azt, hogy azonnal elindulnak a beszélgetések.
Soha nem tudhatod, ki az, aki már régóta a társaság tagja, és ki az, aki most van itt először.
Mindenkinek van története, és mindenki kíváncsi a másikra.
A szavak irányítják a figyelmet.
Minden mondat mögött óriási tapasztalatok várakoznak arra, hogy felkeltsék a másik érdeklődését, segítsenek, vagy egyszerűen csak szórakoztassanak.
Számomra különösen fontos az, hogy kimondatlan szabályként mindenki tisztelettel fogadja a másikat.
Nem emlékszem egyetlen esetre sem, amikor bárki bírálatot kapott volna.
Figyelmet annál többet.
Miután megvártuk a precizitásáról híres – de most meg nem nevezett – nemzet három késésben lévő tagját, a gondviselés elgurította a dobókockáit.
Mi pedig ennek a véletlennek megfelelően foglaltuk el a helyünket abban a két autóban, ami a helyszínre vitt minket.
Az utazás csak a társaságot szakította félbe, a beszélgetéseket nem.
A hála így már ekkor betöltötte a szívemet.
Rengeteget tanulunk egymástól.
Minden gondolat barátokra lel.
Minden élethelyzetre akad valaki, aki tükröt tart.
Minden gondra van orvosság, és minden vicces emlék nevetéssel van jutalmazva.
Egy nagyon szép helyre érkeztünk meg.
A Surya Bintang Adventures – Rafting | ATV | Restaurant volt az úti célunk.
Egy ultra rövid eligazítás következett: válasszunk ebédet a menüből, és érezzük jól magunkat.
És már indultunk is az első közeli helyszínre, hogy megismerkedjünk a járgányainkkal.
ATV, magyarul quad
Ez egy profi hely volt, ennek megfelelően profi csapat várt minket. Minden óramű pontossággal történik és ez nem azt jelenti, hogy kapkodunk.
Príma nylon zacskókat kaptunk a lábunkra zokni helyett. Így bujtunk be a gumicsizmáinkba. Felvettük a bukósisakokat és már kezdődött is a vezetési oktatás.
Úgy érzem, villám gyorsan tanulok! Az oktatás minden szava megvan. Ez az első fék. Ez a hátsó, ha lefele mész, azt használd. Ez a kar adja a gázt. Ez a gomb indítja és állítja meg a gépet. A lábad mindig a védő burkolat mögött legyen.
Az elméleti képzéss eltöltött 24,5 másodperc után megkezdtük a gyakorlati felkészülést. Egy kisebb háznyi területen mentünk körbe-körbe. Olyan jó volt látni, hogy milyen progresszíven haladunk a tapasztalatok útján. A legtöbben óvatosan indultunk, ám a bizonytalanság érzését perceken belül felváltotta a magabiztosság mámora. Magyarul pár perc múlva már azt lehetett látni, hogy 12 ember egy őrült törzsi koreográfiát követve száguldozik egymás után.
Talán 10 percig tartott, mire elvégeztük a tanfolyamot és mindannyian sikeresen le is vizsgáztunk, a kör hirtelen kiegyenesedett. Beálltunk egymás mögé és készen álltunk behatolni a dzsungelbe.
Hidakon keltünk át. Vízesések alatt mentünk el. Vizeken hajtottunk át. Mindenhol körülvett minket a dzsungel csodálatos zöldje és a sár barátságos barnája.
A járművek számára kialakított utakon mentünk meredeken felfelé és ereszkedtünk le a féket görcsösen markoló kezekkel.
Sokszor csizmaszárig érő vízben evickéltünk. Sokszor volt olyan érzésem, hogy ezt a gépek nem élik túl. Volt, amelyik nem is úszta meg baj nélkül. Volt leesett lánc, sárba ragadás, az én egyik kerekem defektes lett. Pár gépet menet közben cserélni keltett, de ezt profi módon intézték a vezetők, akik állandó rádiókapcsolattal és figyelemmel kísérték az utat elől és hátul.
Volt pihenő. És volt hely, ahol mindannyian az ATV mestereinek érezhettük magunkat. Hatalmas, sárral teli gödrökön hajtottunk keresztül, kezdetben kicsit óvatosan, majd a körök múltával a gyermeki önfeledtséggel és a lóerők adta erővel. Azt hiszem, itt mindannyian óvodássá változtunk és játszottunk a boldog pillanatokkal.
Számomra a túra csúcspontja az volt, ahol egy mesterséges kanyonban haladtunk a sziklafalak tövében. A környezet varázsa, a kaland kézzel fogható érzése… Én a természetet gyalog szeretem érezni, így ez a nézőpont számomra idegen volt. Mégis élveztem minden percét!
7 km-t tettünk meg az erdőben. Ha lett volna ilyen opció, én szívesen mentem volna még legalább egy kört.
Ehelyett egy kulináris élmény várt ránk, hogy legyen erőnk az evezőt megragadni.
Hajóra fel!
Az Ayung-folyót (Tukad Ayung) kerestük fel. Rövid autózás után 300 lépcsőfokon ereszkedtünk le a folyó völgyébe. A védőfelszerelést még indulás előtt magunkra vettük, így itt már csak annyi dolgunk volt indulás előtt, hogy három részre osztottuk a csapatat.
És már sodort is minket a víz.
Ez a folyó most a békés arcát mutatta meg. A legtöbb helyen gyorsan vitt minket a víz. Volt pár hely, ahol keményen kellett húzni, de azt hiszem, a nap végére senki nem küzdött izomlázzal. Így a 10 kilométeres túránk nem volt túlzottan kemény munka.
Annál több élmény és kacagás.
Valamiért pillanatok alatt kialakult a háborús helyzet: amint egy másik hajó mellé értünk, azonnal elkezdtük a másik legénység fürdetését. Ebbe annyira belejöttünk, hogy egy idő után már más társaságokkal is ezt játszottuk. Így non-stop vízi csata lett az utazás egy része.
Félúton megálltunk pihentetni a kemény munkában el nem fáradt izmainkat. Sör és kókuszdió volt a menü. Ez az üzlet része, és mi kivettük belőle a részünket. Több mint két tucat sör fogyott el és pár kókuszdió is áldozata lett a jelenlétünknek.
Itt meg kell jegyeznem, hogy az, ami a mi szórakoztatásunk érdekében ma fel lett kínálva tiszteletet ébreszt bennem. A hajót felpumpálva eresztik le a völgybe, de onnan kézben – pontosabban fejen – viszi fel egy-egy nő a több száz lépcsőn. A kókuszdiós zsákok, sörös rekeszek hasonló módon utaznak le és fel. Beszélgettem a nővel, aki a kókuszdiót felvágta nekem. Nem panaszkodott! De a szavai megrajzolták a felhőtlen boldogság kereteit.
Felhők! Amíg a jéghideg italainkat kortyoltuk elkezdett esni a trópusi eső. Vízesebbek már úgy sem tudtunk volna lenni, folytattuk tehát az utunkat. Többünk számára az élmény ezzel az esővel kapta meg a koronát. Nem igazán tudom szavakba formálni azokat az érzéseket amit az esőben való evezés közben éreztem.
Alattam a gyors folyó. Körülöttem a 40-50 méter magas völgy két oldala, a szebbnél szebb fákkal, sziklákkal, vízesésekkel. Mindez az ég esős kékjével átölelve… Ez egy újabb paradicsom volt. Hálás vagyok, hogy itt lehettem és megálmodhattam ezt a mesés napot.
Mivel a második kör opció itt sem volt választható, elindítottuk a nap lezáró projektet.
Visszamentünk a bázisra, zuhanyoztunk és a testvérek hazavittek minket a villába.
Onnan pedig már csak haza kellett motoroznom.
Este tíztől két telefon beszélgetésem volt 3,5 óra időtartamáig.
Így a nap hosszú lett, és megint csak nem kellett attól tartanom, hogy nem fogok tudni aludni.
Együnk halat!
Csütörtök estére a társaság a villa házigazdáitól egy barbaque vacsora meghívást kapott. Ezzel egy nyugodtabb hangulatú, de kevésbé sem élménymentesebb estét töltöttünk együtt.
A házigazda barátunk hat órát töltött el búvárkodással, hogy a társaság számára elegendő halat megfogja. Nagyon szép munka barátom, köszönöm!
A vacsorához minden résztvevő hozzájárult. Én a salátának valót vittem. Mások hozták a rizst, krumplit, italokat, csipszeket, édességet. Egy igazán pompás terülj-terülj asztalka alakult ki, mire mindenki megérkezett.
A halak kókuszdió parazsa felett alakultak át vacsorává. Egy speciális indonéz szósszal, a Bumbu kuningal kapták meg végső ízüket. Így nem egy egyszerű hal vacsorát élvezhettünk, hanem egy autentikus indonéz lakomát. Mindenféle gyönyörű hal került a tányérokra. Mindegyik a saját karakterét mutatta meg nekünk.
Én ma ittam életemben először először egy különleges kókuszos kakaós italt.
A beszélgetések és a pompás vacsora, a kiváló társaság 100%-ra pörgette bennem az elégedettségi mutatót.
Aztán átéltünk sok nagyon magasztos percet.
Az egyik barátunk írt egy dalt és elő is adta a gitárján. Először megtanultuk a refrént, hogy aztán ezt már együtt tudjuk énekelni.
Szeretem a barátaimat és ők is szeretnek engem…
Félve néztem körbe, miközben énekeltem, annyira megható volt, hogy mindenki mennyire jelen van az éneklésben és az élményben. A gitár akkordjai és a közös éneklés percekre összekapcsolta a szívünket.
Úgy érzem, csak ismétléssel tudom lezárni ezt a bejegyzést. Rendkívül hálás vagyok ezért az élményért! Öröm volt minden veletek töltött perc barátaim.
Mert szeretem a barátaimat és ők is szeretnek engem…
Készítettem egy videót is a két nap emlékére.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás