Da Lat egy jobbra-balra város.
1 500 méterrel a tengerszint felett.
Hideg volt. Szép volt. Elég volt.
A megérkezésem
Pénteken késő délután érkeztem meg a városba.
Egy majdnem négy órás minibusz utazás vezetett ide.
A buszon egy teljesen új projekten kezdtem el dolgozni. Ez, és azok a dolgok, amik az elmúlt hetekben történtek velem tüzet gyújtott bennem. Ez a tűz belülről melegített.
A klíma viszont kívülről lefagyasztott. Alig vártam, hogy vége legyen az útnak, és végre érezhessem a meleget.
Az én világlátásomnak már része az a felismerés, hogy a vágy a szenvedés gyökere. Így, amikor kinyílt a busz ajtaja, azonnal meg is kaptam az emlékeztetőt. „Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.” Hideg volt. Eléggé hideg.
Két napot töltöttem a városban. És sokszor eszembe jutott, hogy fel kellene vennem a pulcsimat. Ami kb. egyszer volt rajtam az elmúlt évben. Vagy, hogy ki kellene próbálnom az egyetlen hosszú nadrágomat, amit Laoszban vettem, de még soha nem hordtam.
Végül nem vettem fel egyiket sem. Inkább fáztam picit.
Egy rekorder
Pár kilométer megtétele után megérkeztem a hostelbe.
Itt kiderült, hogy ennek a szállásnak van egy másik épülete is a városban és én oda foglaltam szobát. De ebből nem csináltunk problémát. Itt is akadt számomra egy ágy.
A recepciós lány egy új rekordot állított fel. Miután megérkeztem és két mondatot váltottam vele, a következőt mondta: “Te egy nagyon boldog embernek tűnsz!” Nevetve mondtam neki, hogy mostanában hallottam már ezt párszor, de általában szükség van hozzá egy-két óra beszélgetésre, mire valaki erre a megállapításra jut. “Miből gondolod ezt?” kérdeztem. Azt mondta, ahogy beléptem, mellé a mosolyom és az energiák, amik belőlem áradnak ezt éreztették vele. Én meg azt éreztem, hogy ő egy rekorder.
Én is tudtam adni neki valamit. Pár napja a tengerparton sétálva találtam egy plüssmacskát. Olyan jó állapotban volt, hogy eltettem a táskám külső zsebébe. Gondoltam, egy darabig utazhatunk együtt. Aztán, amikor a lány megadta a WhatsApp számát, hogy el tudjam érni, ha segítségre van szükségem, megláttam a képét. Egy macskával volt lefényképezve. Miután megkérdeztem, hogy szereti-e macskákat, elmondta, hogy igen, de most éppen nincs neki. Így ezen jelképesen tudta változtatni egy tengerből kifogott plüss figurával.
Családi vacsora
A hostel sok programot kínált, én végül csak egyen vettem részt. Ez viszont a megérkezésem után fél órával el is kezdődött.
Családi vacsorának hívják, mert egy családi vállalkozásról van szó a hostel esetében. Ezen az estén 5 másik vendéggel vacsoráztunk együtt. Úgy, ahogy az elmúlt hónapokban több alkalommal volt szerencsém megtapasztalni. Sok és finom ételt tettek le elénk tányérokon és mi igazságosan megosztoztunk mindenen. A kedvencem a mangós csirkemell, a bundázott csirkemellfalatok és a vaníliás palacsinta volt.
Az ételek finomak voltak, a társaság kiváló, és közeledett az este vége, de elalvás előtt még dolgozni akartam.
Steve
Ekkor találkoztam Stevevel.
Pillanatok alatt jót nevettünk azon, hogy hasonló néven mutatkoztunk be. A különbség nyilván annyi, hogy neki a valódi neve is ez.
A következő két napban sok időt töltöttünk együtt, így most már el tudom mondani azt, ami csak másnap reggel derült ki.
Ő az első olyan ember az egy évem alatt, aki konkrétan a terveiről és az elképzeléseiről tudott beszélni. Akinek van víziója a saját jövőjével kapcsolatban és ennek megvalósításán rendszeresen dolgozik is. Ez azért érdekes és szomorú is egyben, mert a legtöbb ember, akivel találkoztam, nem igazán projektekben, vagy termékekben gondolkodott. Inkább csak a létezésben és az utazásban.
Nem ítélkezni akarok, egyszerűen csak sokszor éreztem sajnálatot. Mert ezek az emberek nem tűntek számomra boldognak. De, lehet, hogy tévedek!
Egy szép kirándulás
Másnap reggel folytattuk az első esti hosszú beszélgetésünket. Mind a ketten dolgoztunk kicsit a gépünkkel. Majd megkérdezte, nincs-e kedvem vele és egy fiatal japán sráccal elsétálni egy tóhoz.
Persze, hogy volt ehhez kedvem. Így egy több órás tókereső városnézésen vettünk részt hárman. Mert valahogy nem sikerült könnyen odatalálni a tóhoz. Pont olyan társaság voltak ők ketten, mint én magam. Szinte egyszerre mondtuk egy templom mellett elhaladva, hogy nézzük meg. Egyszerre csillant fel a szemünk, mikor egy sült banánt készítő lányt megláttunk. Együtt majszoltuk a banánt.
Végül együtt ültünk le a tó partján és csak élveztük azt, hogy ott vagyunk. Semmi különös nem volt a tóban, sem körülötte. Egyszerűen szép volt. És három srác egyszerűen csak örült annak, hogy ott van.
A tavat egy másik úton hagytuk el, mint ahogyan oda jutottunk. Ennek az lett az eredménye, hogy egy hatalmas sártengeren kellett megpróbálnunk átkelni száraz lábbal. Majdnem sikerült. Aztán egy műútra egy szögesdrótos kerítésen keresztül tudtunk visszamenni. Miután mind a hárman sikeresen átjutottunk a szögesdróton, megláttam a táblát. Amin ott állt világosan, hogy belépni tilos, lezárt, katonai terület. Még jó, hogy mi nem beléptünk oda, hanem kiléptünk onnan.
Ezek után még sokat tekeregtünk hatalmas fóliasátrak útvesztőjében és zsákutcái között. Hiába, a Google Maps nem tartalmazhat minden fóliasátor-területről térképet.
Szép nap volt a srácokkal.
Ráadásul ezen a napon volt egy éve, hogy elindultam Ázsiába.
Megegyeztünk abban, hogy ez egy születésnap, így a hosszú séta után Steve még meghívott egy cukrászdába. Egy kiváló brownie és rá fagylalt pont megfelelt születésnapi tortának.
Vasárnap
A másnapot közös munkával töltöttük. Ez annyiban volt közös, hogy egy helyen dolgoztunk.
A napot a hostelben kezdtük. De a teraszon hideg volt. Egyszerre gondoltunk arra, hogy kellene egyet ebédelni és egy kávéházban folytatni a munkát.
Így azért közös séta is akadt a napra, meg sok beszélgetés, együtt étkezés és a munka.
Este elbúcsúztunk egymástól, mert tudtuk, hogy reggel már nem fogunk találkozni.
Látszólag nem sok minden történt Da Latban.
Ami történt, mégis tele volt energiákkal, jó beszélgetésekkel és céltudatos, hasonló gondolkodású emberekkel való kapcsolódással.
Nem a hideg emlékét őrzöm meg ezzel a várossal kapcsolatban.
Da Lat egy jobbra-balra város.
Az utcái egy nagy labirintusra emlékeztetnek. Két nap alatt sem sikerült megtanulnom, hogy mi merre van.
Folyamatosan el voltam veszve.
Imádtam.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás