Hétfőn este nyolc órakkor indult a buszom Chiang Mai buszállomásáról.
13 órával később megérkeztem Wat Pa Tam Wua erdei buddhitsta templomba.
Viszontagságos út volt. Nem kímélte a testemet.
A buszok ásza
Ahogy az “Amikor az online megoldások nem működnek” című bejegyzésben írtam, nem volt egyszerű jegyet venni a buszra.
Felszálláskor megérteni véltem, mi lehet ennek az oka. Ez egy vidéki buszjárat volt, luxus köpenybe burkolva.
A jegyemet nem csak egyszerűen elvették. Összehasonlították a kinyomtatott listával, kipipálták a papíron, hogy ott vagyok.
Kettő sofőr volt sa buszon. Az egyik a jegy ellenőrzés után odavezetett (!) az ülésemhez. Ott már várt rám egy becsomagolt, frissen mosott takaró, hátha fázni támad kedvem. Mivel a kettő ülésen csak egy takaró volt, tudtam, hogy nem lesz szomszédom az utazás alatt.
Ennek ellenére mind a két ülés pohártartójába be volt készítve egy-egy ásványvíz.
Az ülések kényelmesek voltak, prímán dönthető háttámlákkal és bőven elég hellyel a lábaknak.
A légkondi ment ezerrel, de az ülések felett el lehetett zárni. Ennek ellenére azért hideg volt. Egy darabig játszottam, hogy nem fázom. Egyedül játszottam ezt. Csak én voltam rövid nadrágban és pólóban a buszon, körülöttem mindenki pulcsiban és hosszú nadrágban üldögélt. Páran még sapkát is viseltek. És be volt takaródzva.
Szóval, egy idő után kicsomagoltam a takarót. Onnantól kezdve le sem jött rólam.
Miután befejeztem az aktuális könyvemet, aludni tértem.
Amilyen pozíciót a két ülés megengedett, azt mindet kipróbáltam. Hát, nem volt pihentető és kiegyensúlyozott alvásom. Az igazság az, hogy minden porcikám meg volt gyötörve, mire végre megállt a busz. A takaró ellenére azért jócskán kihűltem az út végére.
Erről az útról előzetesen annyit tudtam, hogy 4,5 – 5,5 óra lesz az időtartama.
A valóságban 8 óra volt…
Ezért, amikor hajnali 4 órakkor leszálltam Mae Hongson városában, majdnem megcsókoltam a földet.
Szerintem az úton a világ összes kanyarját megcsináltuk. Kétszer! Így az út végére már rendesen forgott a gyomrom. Ezért aztán a csókot kihagytam.
Mae Hongson
Chiang Maitól északra található a templom. Kétféle úton lehet eljutni ide. Az egyik ezen a városon keresztül vezet.
Azaz, amikor ide megérkeztem, még jó 40-45 km választott el a templomtól.
A hajnali négy óra nem sok opciót hagyott nekem. Ez a település már eléggé északon van, ráadásul magasabban, mint Chiang Mai, a hegyek között.
Azaz, hideg volt a hajnal. Aludni nem igazán akartam a buszvégállomáson. Így elmentem egy boltba, vettem valami kaját és innivalót és pár órán keresztül filmeket néztem.
Vártam, hogy beinduljon az élet.
Hamar elröppent az a három óra.
Hét órakkor indult egy minibusz a templom felé. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy nem volt rá jegyem. Elárulom előre, hogy nem tudtam rá jegyet venni, előbb elindult, semhogy megoldottuk volna a kommunikációs problémát a jegy árusító kislánnyal.
Miután elmondtam neki, hogy a templomba megyek és az éppen induló kicsi buszra vennék jegyet, amin egyébként láttam, hogy vannak még üres székek, a bólogatásával biztosított, hogy érti, amit mondok, majd elém tette a képernyőt, egy másnapra és Bangkokba szóló buszjeggyel.
Sehogy sem értettem, ezt hogyan hoztuk össze, így újra elmagyaráztam neki, hogy a templomba megyek, az éppen induló busszal, és már nagyon figyeltem, hogy tőszavaknál többet ne mondjak. Abban biztos voltam, hogy a Bangkok szó hetek óta nem hagyta el a számat.
Most megértette, amit mondtam, bólogatott, aztán elém tett holnapra egy Chiang Maiba szóló jegyet.
Természetesen az első pillanattól thai nyelven is odatettem elé a telefonom. Valahogy nem sikerült elmondanom, vagy neki megértenie, hogy én a templomba megyek, nem onnan jövök.
Az erőlködésemet a busz sofőrje egy ideig nézte, próbált segíteni, bár ő sem értett többet abból, amit mondtam, írtam, mint a kislány. Végül azonban ott hagyott, mert már késésben volt.
Én nem adtam fel, és végül – nem tudom, hogyan, de a hölgy megértettem, hogy a templomba akarok menni és a lehető leghamarabb.
Erre közölte, hogy ma már minden buszjegy elfogyott, holnapra tud adni.
Elfogott a deja vu érzése. Ugyanez történt az ide szóló jegy vásárlásnál is.
Fel kellet adnom, valamiért most nem működött a kommunikáció.
Ahogy kimentem, egy kis tuk-tuk sofőr – az egyetlen a láthatáron – azonnal felajánlotta, hogy elvisz, érti, amit mondok, tudja, hol a templom.
1.000 BHT. Szóval, egy buszon utaztam fogalmam sincs hány száz kilométert 8 órán keresztül, 350 BHT-ért, az utolsó 43 km-re, ami kb. 45 perc ennek a háromszorosát kérte el a bácsi.
Nem volt választásom. Felpattantam és már robogtunk is.
Tuk-tuk
Ez volt az első tuk-tuk utazásom életemben.
Nem volt a legjobb, ebben biztos vagyok. A jármű nyitott. A buszon már átfagytam, a hajnali friss levegő nem melegített fel, így ezen a nyitott járművön úgy fáztam, mint a kutya.
Alig vártam, hogy megérkezzünk.
A térképről ismertem a települést. Tudtam, hogy ha a főútról lekanyarodik a bácsi, akkor kb. 1,5 km-t kell menni és ott a templom.
Mikor oda értünk, mondtam neki, hogy köszönöm a fuvart, itt leszállnék. Mosolygott, bólogatott, hogy OK, és esze ágában sem volt megállni. Megpróbáltam még egyszer elmondani neki, hogy nagyon aranyos, hogy végig el akar vinni, de tényleg tök szupi lenne, ha itt most “STOP” lenne.
Mosolygott, bólogatott és láttam, hogy nem érti a STOP szót.
Hiába akartam tehát egy kicsit felmelegedni, egy kicsit saját lábamon megérkezni a templomba, a lelkes bácsi az ajtóig vitt, mint egy királyt.
Cipőt le!
A templomhoz megérkezve a recepciónál megkértek, hogy vegyem le a cipőmet.
Levettem.
És 10 napig nem is láttam.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás