Az előző bekezdésben ott hagytuk abba, hogy bár gyalog szerettem volna ide megérkezni, a tuk-tuk sofőr a recepcióig hozott.
Ekkor vettem le a cipőmet, amit aztán – szerencsére – 10 napig nem láttam. Éjjel-nappal mezítláb. Nagyon jó érzés volt. A szabadság újabb foka.
A recepción egy kedves hölgy azonnal fogadott is.
Megbeszéltük, meddig szeretnék maradni, ellenőrizte az útlevelemet, beírtam az adataimat egy nagy könyvbe. Egy igazán nagy könyvbe.
Aztán körbevezetett a terület középső részén. Megmutatta, hogy hol vehetek magamhoz fehér ruhát. Magkaptam a párnámat, takarómat és a matracomat. Megmutatta, melyik az én szobám. Mármint, nem az enyém, hanem amelyikben én is leszek. Összesen 8 ágy van ebben a szobában, de ekkor volt jó pár üres ágy.
Választottam egyet. És ott is maradtam végig. Akik a szobába jöttek, folyton hurcolkodtak. Az egyik ágy egy kicsit külön volt a többitől, egy olyan sarok beugró féleségben, amit félig meddig takart egy szekrény. Vicces volt látni, hogy amint valaki elhagyta ezt az ágyat, Valaki máris átpakolta ide a cuccait. Aztán ez a valaki másnap elköltözött egy privát szobába.
Ez folyamatosan így ment, valaki jött a szobába, ott aludt két éjszakát, majd elköltözött. Én nem akartam költözni, nekem tökéletes volt az első hely. Azon az oldalon, ahol én aludtam, három ágy volt egymás mellett, velünk szemben meg négy.
Kiválasztottam tehát az egyetlen ágyamat, ledobtam az ágyneműimet, átöltöztem fehér ruhába és készen voltam a templomi életre.
Ez a ruha tulajdonképpen egy pizsama. Vagy, ha úgy tetszik, akkor kórházi műtősruha. Egy nagyon laza, szellős viselet.
Nem kötelező hordani, láttam, hogy páran saját ruhát viselnek, de a túlnyomó többség a “gyári ruhát” hordja.
Én személy szerint nagyon szerettem ezt a laza ruhát hordani éjjel, nappal.
Minimalizmus a négyzeten
A szobában nagyon nem kellett kipakolnom a dolgaimat. Úgy néz ki, hogy itt 10 napig csak fogkefére, törölközőre, alsógyatyára és a paper tabletemre lesz szükségem.
Úgy érzem, ezekkel a napokkal tényleg nagyon közel járok a minimalizmus csúcsihoz. Már-már a puritanizmus fellegeiben érzem magamat.
Az ágyam egy egyszerű deszka lap, de még nem a földön alszom.
A saját alsónadrágomon kívül semmi nem az enyém, abból, amit viselek. Összesen 3 ruhadarab van rajtam állandóan, tehát 1/3-a a sajátom, 2/3-ot kölcsönzök. Nem rossz arány!
Fogkefe, fogkrém, törölköző, könyv, szemüveg. 10 napra ennyi tárgyamat használom.
Furcsa, hogy nincs mit tölteni esténként. Az órám csak pár naponta igényli az áramot.
Silent
Amikor legközelebb a recepció felé mentem, egy “SILENT” feliratú kis kitűzővel.
Ezzel jelzem a környezetemnek, hogy nem nagyon akarok beszélni. Sokan viselnek itt ilyen kitűzőt.
Van, aki annyira komolyan veszi, hogy még a köszönömöt is pantominnel mutatja el, de van aki, azért egy köszönést, vagy egy nagyon rövid választ ki-ki mond, ha valamiért kell. Minden esetre, mindenki komolyan veszi ezt a jelzést.
Ebéd felajánlás
Az első templom beli hivatalos tevékenységem az ebéd felajánlás volt a szerzetesek számára.
Ez egy thai hagyomány, és a következő képen zajlik.
A szerzetesek egy kb. 40 cm magas pódiumon, a terem belseje felé nézve térdepelnek. A bal szélen ül a templom apátja, ez az ő helye. Tőle balra, azaz nekünk jobbra ül a többi szerzetes. Ők ketten, vagy hárman vannak, ez napról napra változik.
A nők hármasával térdelnek egymás mellett egy hosszú sorban az apát előtt. Mi férfiak a pódium előtt térdelünk egyesével, egymás mellett. Aki pedig közülünk nem térdel a pódium előtt (ez kb. 10 méter széles, azaz elfogynak a térdeplő helyek előtte), azok egymás mellett ülnek a lépcsőn, egészen az asztalokig.
Az étel felajánlás mindig a pár tányérral és merő eszközzel kezdődik. Ezt a három elől térdeplő nő egyszerre fogja meg, hat kézzel, három nő összes női energiáival, a fejük fölé emelik, majd felajánlják az apátnak. Ő vesz magának egy tányért és egy merőkanalat a többit pedig tovább adja. Az első férfinak, aki ezt az átadást megköszöni az apátnak, majd átadja tányérokat a tőle jobbra térdelő társának. A két férfi üdvözli egymást és a tányért, majd aki átveszi, rögtön át is adja a tőle jobbra lévőnek. Ha a sorban a tányér egy szerzeteshez és, akkor az adott féfri neki ajánlja fel és nem a mellett lévőnek. A szerzetes elvesz egy tányért és egy kanalt, majd tovább adja az előző férfi melletti következő férfinak.
Így végül minden szerzetes kap tányért és kanalat. A pódium végén térdeplő utolsó férfi az első ülőnek adja át a dolgokat. Ott is kézről kézre halad minden, míg végül az utolsó a sorban az asztalra nem helyezi.
Így tulajdonképpen a felajánlás az összes nő női energiáinak a segítségévek történik meg, és az összes férfi keze nyomán jut el minden végül az asztalra. Azaz, ebben a szertartásban mindenki részt vesz, aki adott pillanatban a templomban van.
A felajánlás következő eleme a szerzeteseknek külön elkészített rizs. Nem csak külön készül, külön edényben is kerül ide. Az apát kivesz belőle magának azzal a kanállal, amit már nála van. A felett a tányér felett emeli ki a riszt a saját ételes táljába, ami már szintén nála van az első kör óta. Kivesz magának egy-két kanál rizst és tovább adja a nagy tálat.
Így minden szerzetesnek meg is van az étele alapja. Minden étel alapja a rizs.
Ezután jönnek a különböző feltétek. Bab, krumpli, mindenféle vegetáriánus finomságok. Innentől a szerzetes maga dönt, hogy miből mennyit vesz el, és mennyit ad tovább. Van amikor semmit nem vesznek el, máris megy tovább a tál. Ha jól láttam, az apát előjoga, hogy teljes tálakat magánál tartson.
A feltétek után jönnek a gyümölcsök, édességek, egyéb finomságok. Minden szerzetes a saját habitusa szerint vesz el a felajánlott ételekből. A rizs és a feltétek a nagy ételes tálba kerülnek, a gyümölcsök és édességek pedig a tányérra.
Minden étel, minden fogás felajánlásra kerül. így ez a ceremónia elég sokáig tart.
Nem tudom biztosan, hogy mi a célja ennek a hagyománynak, de a türelmet és az önmegtartóztatást biztosan fejleszti. Minden finom kaja ott lebeg el a szemem és az orrom előtt. Néha kedvem lett volna egy-egy falatot elvenni. Erre azonban még tréfából is csak óvatosan gondoltam.
Nem nekem ajánlották fel. Ez az alázat. Nincs még itt az ideje. Ez a türelem.
Láthatod, szagolhatod, de nem érintheted, nem ízlelheted meg. Ez az önmegtartóztatás.
És ha valóban jó szívvel ajánlom fel a szerzetesnek, akkor tisztelet is.
Ezek után az apát mindig tart egy kis beszédet. Félig angol, félig thai nyelven, mindig megköszöni a felajánlást, figyelmeztet minket, hogy mi is legyünk hálásak annak, akik készítették és lehetővé tették, aztán ő is felajánlja nekünk az ebédet.
Ez egy falajánlás, egy ajándék. Én mindig emlékeztetem magamat ezekre. Ezért az ételért nem fizetünk.
Jó, ha emlékeztetem magam, hogy különösen hálás vagyok ezért. Eszembe is jutott, hogy hányszor ettünk tavaly együtt a szüleimmel, és a kisebbik öcsémékkel.
Az első meditáció a templomban
Az ebéd utáni első foglalkozás egy sétáló meditációval kezdődött.
A templom által kiadott könyv címe a “Gyalogolj, hogy értővé vállj!”
Nem vesszük tehát félvállról a sétáló meditációt. És nem is kapkodjuk el. A 2 km-es távot 55 perc alatt tettük meg. Ez kb. a harmada sebesség annak, amivel én általában közlekedem.
A sétáló meditáció célja a jelenlét gyakorlása. Elsőre világossá vált, hogy ha 45-55 percig a csiga sebességével haladok, könnyebb odafigyelni.
Mivel életemben már rengeteget gyalogoltam – minden kiváló túra társaság ellenére sokszor csendesen -, számomra nem ismeretlen a gyaloglás közbeni koncentrálás. Gyakran alkalmazom ezt a technikát. Például nehezebb szakaszok leküzdésére. Sokkal célravezetőbb a “bal, bal, bal-jobb, balt” számolni, mint 20 méterenként arra gondolni, hogy mikor lesz már vége.
Ám, a sok ezer kilométer gyaloglása után is adódott lehetőségem másképpen figyelni.
Mivel mezítláb voltam, hamar felfedeztem a fejemben a sarkam földre ütődése miatt zajt. Így pl. elkezdtem arra koncentrálni, hogy először a talpam első részét tegye le, aztán a sarkamat.
Érdekes játék volt.
Ahogy az is, hogy ténylegesen érezzem a talpam kapcsolódásait, érintkezéseit a földdel. A talaj hol hideg, hol meleg. Sima föld, érdes beton. Szúrós szikla, lágy kavics, Az egyik pillanatban ilyen a lépés, a másikban másmilyen. Érdekes tapasztalás volt az odafordult járás.
Pihenés nap közben
Ezen az első napon nem kerestem, hogy hogyan lehetek hasznos tagja a közösségnek. Amikor nem volt közös program, aludtam. Próbáltam rendezni a busz és a kimaradt éjszaka miatti számlát.
És valamiért nem aggódtam azon, hogy mi lesz így éjszaka.
Kántálás
Az esti közös program része volt a kántálás.
Ez egy érdekes dolog. Látva a kántáló könyvet, nagyon úgy éreztem magam, mint a múlt héten befejezett Krisna tudatáról szóló könyv olvasása közben. Az ott leírt szanszkrit szövegek pont annyira olvashatóak és érthetőek, mint a most a kezemben tartott könyv pali nyelvű szövegei.
Érdekes tehát a képe.
Érdekes az is, ahogy a szerzetes énekli. Van egy olyan érzésem, hogy nincs előírt dallama a szövegnek, csak olyan gondolom formán jön az ének.
Érdekes, ahogy mi azt énekeljük. Hiszen nekünk sem a szavak, sem a dallam nem mondanak semmit.
Mentőövként minden bekezdés végén ott van a bekezdés angol nyelvű összefoglalója.
Ha az eddig leírtak érdekes összképet adnak, akkor itt megyünk élményszámba, ugyanis egy fordulópont, mikor elénekeljük ezt az angol nyelvű szöveget is.
Elsőre – a magam részéről – nem sok értelmét látom, hogy egy követhetetlen írás érthetetlen nyelvét próbáljam meg a sokszor dallamtalan hangon utánozni.
De, nem akartam kimaradni, Aztán egy jó fél óra után észrevettem, hogy nincsenek gondolatok a fejemben. A kántálás kiűzött mindent.
Talán erre mondják, hogy a foglalkozás elérte a célját.
A vacsora
Ez a tevékenység a program szerinte nem létezik.
Mégsem tréfából írtam ide a címet, de erről majd később.
Takarodó
A zuhanyzás, fogmosás után még olvasgattam az ágyamban. Apropó, a víz mérsékelten hideg, nyomokban langyos érzést tartalmaz.
A “SILENT” kitűző a szobában is segít. A szobában pedig alapból ki van írva, hogy ne csapj zajt és maradj csendben.
Az első éjszakámon öten aludtunk a szobában. Egy kivételével mindenki betartotta a házirendet. Nem én voltam az az egy, aki nem!
21:52-kor letettem a könyvem és véget ért a nap.
Ilyen ezer éve nem történt velem.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás