13 lépés.
Kisbusz, hajó, busz, taxi, szállás, taxi, repülőgép, taxi, szállás, csavargás, taxi, repülőgép, taxi és már ott is vagyok. Ilyen egyszerű eljutni Koh Samuiról Balira.
Elmesélem a kalandjaimat amik a továbbköltözés közben értek.
Csütörtök: Koh Samui – Surat Thani
Mivel a szerdai napot minden téren kimaxoltam, már nem volt kedvem elpakolni a rengeteg holmimat, amivel az elmúlt három hónapban az életemet éltem.
Így a reggel azzal indult, hogy bebizonyítottam azt, amit az elmúlt hónapokban többször gondoltam és mondtam. Tényleg össze tudom pakolni mindenemet 10 perc alatt. Az, hogy “Minimalista életet élek” nagyon sokat könnyít ezen a feladaton.
Az utóbbi hetek törzshelyébe kértem a transzfert biztosító kisbuszt. Ez azért volt vicces, mert szerda este – nem viccelek – tizenhatszor hívtak Whatsup-on, hogy az időpontot és a helyszínt egyeztessük. Csak sajnos nem hallottam a telefon csörgését. Hazaérve a nem fogadott hívások mellé még két email is várt, hogy legyek szíves, mondjam már meg, hogy mi a hotel neve, ahol élek és hol akarok felszállni a buszra. Valamiért mindenki ezen a hotel témán lovagol. Amikor meg elmondom, hogy nem hotelben lakom, így neve sincs az épületnek… Akkor meg, nem érdeklődnek tovább. Ha nem hotelben laksz, akkor nem is vagy érdekes!
Szóval, este megválaszoltam az emailt és a pár szám közül az egyiket visszahívtam. Mondjuk, ez nem volt valami nagy élmény, mert úgy egyeztettük le az időpontot, hogy fogalmam sem volt, mit beszél angolul(?) a hölgy, és a helyszín is csak azért stimmelhetett, mert – nem akarva összetett mondatokkal terhelni ezt a kommunikációs zavart – csak azt ismételgettem, hogy Greenlight, Greenlight. Gondoltam, ha a helyszín stimmel, akkor legfeljebb odamegyek hajnalban és addig várok, amíg értem nem jönnek.
Szerencsére azonban a csevegő felületen azt halottam vissza, amire gondolni mertem: Greenlight, 10:00 – 10:15 között. Valahogy mégis megértettük egymást.
A reggeli lazultságomat csak egy kicsit kavarta fel, hogy éjjel újabb emailek érkeztek, hogy mondjam már meg… A hotel nevét, ahol lakom, meg a helyet, ahol felvegyenek… Ezeket is megválaszoltam, így erősen bíztam benne, hogy lesz a startban valaki, aki felvesz.
Szintén megelőző napon vettem új eSIM adatcsomagot magamnak, hogy ugyan már, nehogy szarban maradjak. Ki is próbáltam még szerdán nap közben, minden remekül működött. Ezért egy kicsit arcul csapásként ért, mikor a hotelhez érve észrevettem, hogy nincs internetem. Elképzeltem, hogy keresnek és mivel nem válaszolnak, nélkülem indulnak el. Szerencsére a mobil net működött – és izgulva, hogy rámegy a gatyám -, bekapcsoltam. Volt is már három üzenetem a soförtől…
Végül megtaláltuk egymást. Nem adtam meg magunknak azt az örömet, hogy a Greenlightnál szálljak fel. Mikor megláttam, hogy két hotellel odébb megáll a kocsi, inkább odamentem és jelentkeztem, nehogy a meg nem válaszolt üzenetek miatt elhajtson mellettem.
Talán sejthető, hogy hosszabb bejegyzés lesz, mert eddig még csak az első lépésen voltunk túl. Kaptam egy matricát a polómra, meg egy hajó és egy buszjegyet. Elindultunk a kikötő felé. Én rögtön elaludtam.
A kikötőben ébredtem fel, és a friss energiáktól hajtva kipattantam a kisbuszból. Megmutattam, hogy hol terem a virtus. Mondjuk, ezzel a tettel együtt a telefonom a kocsiban felejtettem, de a szemfüles sofőr utánam szaladt vele. Örültem neki, bár abban a pillanatban nem sok hasznát vettem: internet nélkül maxium pasziánszozni lehet vele… …és azt se tudom, rajta van-e még a pasziánsz.
Hajóra fel!
Ez az ország eléggé el tud veszteni, ha nincs internetem és senki nem beszél angolul a közelemben. A thai írás számomra egy nagyon kellemesen rajzolt ábragyűjtemény.
Ezt a kis széljegyzetet azért írom, mert a kikötőben teljesen elvesztem a jelek között.
A thai írás olyan, amilyen, mert:
- pálmalevelekre írták eredetileg, ahol a sima, kerek formák voltak tartósak, ettől nem repedt el a levél
- a kis karikák segítik a betűk megkülönböztetését,
- a kalligrafikus eszközök így alakították,
- a történeti elődei is hasonlóak voltak.
Kb. 80 különféle alap-írásjegy van ebben a nyelvben és 100+ lesz a szám, ha ritkán használt jeleket is ide számoljuk. Az AI hozott pár példát, hogy megértesse velem, hogy mi és hogyan működik, de sajnos rossz tanuló voltam. Egy betűt sem értettem meg.
Igazából azt is az AI-tól tudtam meg, hogy ugyanúgy kell olvasni, mint a magyart, vagy az angolt: balról-jobbra, vízszintesen.
Ja, és az olvasást egyáltalán nem könnyíti meg, hogy csak a mondatok között használnak szóközöket, azaz a thai emberek olvasás közben vágják szét a szavakat. Ennek a bejegyzésnek például így van a címe:
เส้นทางที่ผมได้ลองรถทุกคัน
Visszatérve a hajóhoz: Nincs internet, nem beszélnek angolul és csak thai nyelvű feliratokat láttam. Igaz, hogy csak egy hajó állt ott, s a kérdésemre, hogy erre kell felszállnom, szó nélkül mutatták, hogy arra azért nem voltam teljesen biztos benne, hogy jó hajóra szállok fel. Eszembe is jutott a “Wales 2” című bejegyzésben megírt kalandom, amikor Angliában is képes voltam felszállni egy teljesen ellenkező irányba tartó vonatra. Mikor a hajó elindult, imádkoztam kicsit, hogy ne Kambodzsába menjen.
A hajóút eseménytelen volt. Az ég felhős és szürke, a víz valami barnás-zöldes színű. A szél fújt, mintha ez jó móka lenne egy hajón. Egyszer például annyira megdőlt oldalra a hajó, hogy a mögöttem lévő bolt teljes készlete leborult a padlóra. Szegény boltos még akkor is ezt pakolta vissza, mikor kikötöttünk.
Összesen 16 Baht volt nálam, kártyával meg nem lehetett fizetni, így a túlfogyasztás most nem jellemezte az életemet. 16 Bahtból túlélni két órát: ez már majdnem buddhista gyakorlat. Nem maradt más hátra: aludtam.
Mikor felébredtem, fáztam, mint egy kutya. Most először gondolkoztam el komolyan azon, hogy mégiscsak lehet tél itt is. És nekem csak egy pulcsim van, amit egyszer sem használtam, mióta itt élek. Komolyan felértékelődött bennem a kabát szó jelentése. Egészen elkenődtem attól, hogy ilyen hirtelen tél lett és én nem voltam felkészülve.
A kesergésem addig tartott, amíg valaki ki nem nyitotta mögöttem a fedélzeti ajtót, és nyakon nem vágott egy hőhullám. Úgy csapott arcon a meleg, mint amikor valaki lekapcsolja a téli szimulációt a Földön. Jó volt ráeszmélni, hogy nem tél van, hanem valaki pingvin üzemmódba állította a légkondicionálást. A felismerés örömében kimentem a fedélzetre melegedni.
Buszra fel!
Szerencsésen kikötöttünk… Fogalmam sem volt, hogy hol. Internet nélkül nem tudtam megnézni, olvasható felirat nem volt és ember sem, akitől meg tudtam volna kérdezni. A transzfer társaság parkolóhelyei szerencsére ki voltak táblázva, így oda mentem, ahol feltételeztem, hogy a busz fel fog venni.
(Írás közben megnéztem, hogy hol voltam: a jegyen sehol nem szerepelt az infó, de a fénykép adatai alapján már tudom, hogy… Sosem fogom megtudni! Mivel nem volt net, az adott fénykép GPS koordinátái alapján Koh Samui közepén készült a kép. Pedig biztos vagyok benne, hogy ott nincs tenger. A GPS szerint Samui közepén készítettem a tengeri érkezés fotóját. Úgy tűnik, a telefonom ugyanúgy elveszett, mint én.)
Egészen nagy biztonságban érzem magam, mikor ilyen ösztönökre hagyatkozva kell egy idegen országban tájékozódnom. Ja, nem!
Egy elveszettnek látszó fiatal lányt láttam a nagymamája társaságában. Tőlem kért segítséget, hogy mondjam már meg honnan indul a buszuk. Eszembe is jutott az a mondás, hogy “vak vezet világtalant”, és ezzel együtt természetesen nem tudtam neki segíteni. De majdnem felajánlottam, hogy imádkozzunk együtt a megvilágosodásért.
Mondom, a busz társaság emblémája alatt ültem, egy Surat Thani feliratú tábla mellett. Kicsit hagyott csak kétségek között, hogy több busz is elment a pályaudvarról ezzel a felirattal és ennek a társaságnak a logójával, és én nem ültem rajtuk.
Ekkor dél körül lehetett az idő. Kicsit elmerengtem rajta, hogy van -e esélye annak, hogy a másnap reggeli repülőmet lekésem, de aztán elhessegettem a fekete felhőket.
Aztán megállt egy busz a pad előtt. Majd egy másik is. Hallelujah, gondoltam. Aztán kiderült, hogy korai volt az örömöm. Mindkettő sofőr otthagyta a buszt, az egyik a kislány kérdésére kb. annyit jelzett a kezével, hogy “majd később válaszolok, most ebéd szünet van, hagyjon mindenki lógva!”
A másik sofőr úgy hagyta ott a buszt, hogy nem állította le a buszt. Annak a motorja pont az arcom előtt volt. Nem tudom, mire gondolt, hogy így hagyta ott a buszt. Lehet attól félt, hogy a hirtelen beköszöntő légkondicionált télben majd nem indul el a hideg miatt. Vagy esetleg arra gondolt, hogy unjuk a természet adta csendet és kell egy kis aláfestő zene. Nem tudom. Így hallgattuk a motor kellemes duruzsolását.
Másfél órán keresztül. Nem viccelek! Minden nehézség és kétség ellenére elröppent az a kb. 90 perc és beállt kettő busz. A társaság logójával! Surat Thani felirattal! Már pattantam is, hogy egy hosszú üldögélés után végre újra leülhessek, de hamar lehűtött az egyik sofőr. Ez nem az én buszom! Ezek Surat Thani vasútállomásra mennek, én meg nem odáig vettem meg a jegyemet. Mindezt a mellemre ragasztott matricáról olvasta le az ember…
Fuck! (Mostanában sokat gondolkodom angol nyelven is.) Megkérdetem, hogy tudok -e a buszon kártyával kiegészítő jegyet venni, mert gondoltam, hogy a 16 pénzemmel nem leszünk sikeresek. Lehetett volna pótjegyet venni, de ekkor türelemre intettem magam: nehogy már szórjam a pénzt! Legyek türelmes, menjek azzal a busszal, amire a jegyem szól.
Az előzőekhez képest nevetséges 5 percen belül szóltak, hogy leszek szíves felszállni, mert majdnem itthagytak. Fuck…
A buszon aludtam. Aztán eszembe jutott, hogy csinálhatnék magamnak internetet a drága magyar mobil hálózattal, úgyhogy tegnap után ma is vettem egy adatcsomagot, ami 5 perc ideg örlő várakozás után el is kezdett működni.
Egy nagy sóhajtással visszatértem a digitális valóságba.
Jó két órás eseménytelen buszozás után beértünk Surat Thaniba. A busz megállt egy olyan helyen, ami úgy nézett ki, mint egy nagyváros közepe. Mivel eléggé elegem volt már az üldögélésből, leszálltam. A sofőr ezt eléggé zokon vette, mert szerinte nekem még tovább kellett volna utaznom. Lehet, hogy igaza volt. De az ülőidegrendszerem más véleményen volt. Megköszöntem a kedves gondoskodást és leszálltam. Meg levettem magamról a matricát, mert úgy éreztem, ennek viselésével nyitott könyv lett az életem.
Nem tudom miért, de 500 méterenként van egy 7-11 bolt. Úgyhogy az elsőben vettem egy kávét, meg egy vizet. Nem, nem a 16 Bahtból! Az már történelem.
Az ismét működő telefonommal 400 méterre a bolttól találtam egy kiváló értékelésű internet kávézót. Gondoltam, hogy elbattyogok oda, most, hogy újra használhattam a lábaimat. Milyen jó lesz ott digitális nomádosat játszani. Kávé, internet és laptop.
A terv az volt, hogy ott elleszek estig, akkor kimegyek a repülőtérre, ahol egy kis csendes sarokban alszom egy kellemeset a padlón.
Szerencsére eszembe jutott a volt lakótársam figyelmeztetése: ez egy kicsi repülőtér, amit valószínűleg bezárnak éjszakára. Megnézetem és kiderült, hogy ez az igazság.
Ekkor elővettem a Bookingot és egy percen belül találtam egy hotelszobát a reptér közelében 3.000 HUF-ért. Ággyal, meg fürdővel.
Úgyhogy hívtam egy Grab taxit, 5 perccel később már benne ültem, és el is felejtettem, hogy digitális nomádot akartam imitálni a közeli kávézóban.
A szállás kifogástalan volt. Egyetlen hibája az volt, hogy kb. fél órát kellett várnom a recepciós tulajdonos hölgyre, hogy elfoglalhassam a szobámat. Nem írtam negatív értékelést róla, mert a tündéri kislányát hozta haza az iskolából. Én meg a mai napon már ennyit várakoztam itt és ott, hogy ez a 30 perc nem igazán számított.
A hotel a repülőtérhez közel, magyarul a semmi közepén volt, vagy attól egy picivel beljebb. Két kis étterem azért volt mellette, meg egy antik fegyver bolt, de ezen kívül tényleg semmi. Mondjuk, egy zombi támadás esetén ideális kombinációban lettek volna jelen az infrastrukturális elemek.
A szoba akkora volt, hogy a franciaágy mellett csak egy kis takarmányos hordóból kialakított asztalka, egy kisebb hordóból keletkezett szék, egy mini hűtő, meg egy fürdőszoba volt. Imádtam! Ízlésesen volt kifestve, kényelme volt az ágy és megint bebizonyosodott, hogy egy asztal és egy ágy elég számomra.
Igaz, hogy a kis hordó tetején csak félig fért el a laptopom, de tudtam emailezni és írni, szóval, mégis csak lett egy kis digitális nomád imitáció elalvás előtt.
Mielőtt erre sort kerítettem volna, még megrendeltem a reggeli Grab taximat.
De utána tényleg aludtam. Egy jót! Azt álmodtam, hogy egész nap utaztam és digitális nomád voltam.
Péntek: Surat Thani – Bangkok
Nem kellett túl korán kelnem. Zuhanyoztam, 2 perc alatt összepakoltam mindenem és már mehettem is a taxihoz. Még zárva volt a repülőtér, mikor megérkeztem, de hamarosan kinyitott.
A repülőtér valóban kicsi Surat Thaniban. Egyetlen váróterem, ami kb. akkora, mint máshol egy kisvárosi vasúti váróterem. Egyetlen biztonsági ellenőrző bejárata van, és talán 4 beszálló kapuja. Így elég gyorsan a repülőgépemen találtam magamat.
Meditáltam egyet, miután elfoglaltam a helyemet. Megvártam, míg felszáll a gép, aztán a föld felett 500 méterrel már aludtam. Így ez az utazás is elég eseménytelen volt.
Leszállás előtt ébredtem fel.
Azonnal hívtam egy Grab taxit. A Grab egy jól működő alkalmazás, könnyű vele mindenféle fuvart megszervezni. Választhatsz taxit, motrot, autót, luxus autót. Nőként még azt is meg tudod mondani, hogy női sofőrt kérsz magadnak. Minden jó tulajdonsága mellett viszont elég zavaró, hogy valamiért úgy programozták be, hogy percenként legalább egy üzenetet küldjön a használójának.
Az még rendben van, hogy – a telefonon amúgy nagyon profin megjelenő visszaszámláló mellett is – percenként küld üzenetet, hogy hol tart a sofőr. Ezek mellett az automatikus üzenetek mellett a sofőr is küldi az üzenetet, hogy “úton vagyok”, “közel vagyok”, “mindjárt ott vagyok”, “nem látlak”. És a rendszer még küldi az ajánlatokat, kedvezményes kuponokat.
Így, kissé feszélyezve éreztem magam, mikor a telefon azt jelezte, hogy a sofőr 5 perc múlva érkezik, így gyorsan elmentem WC-re, ahol pisilés közben kezdte el küldeni az üzeneteit a sofőr, hogy itt van, nem lát. De szerencsére megvárt….
A bangkoki szálással rúgtam magamnak egy öngólt, de ezt már két hete tudom. A volt lakótársam segített nekem szállást találni. Küldött egy olcsó szállás linket, közel a repülőtérhez, amit én nagy lelkesedésemben le is foglaltam. Utána kezdtünk el beszélgetni a dologról, és kiderült, hogy Bangkokban kettő repülőtér is van. Én ugyanoda érkezem, mint ahonnan indulni fogok. De a szállásom a másik repülőtérhez van közel. Ebből következik, hogy az enyémhez képest viszont messze volt…
Mindegy. Legalább keresztül utaztam a városon. Életemben nem most mentem először keresztül felhőkarcolók közötti úton. Londonban is volt ilyesmiben részem. De itt, Bangkoban egészen más volt az élmény. Rengeteg felhőkarcoló. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb épületek között haladtunk el.
A tegnapi taxisofőrrel még beszélgettünk az utazás alatt Google Translate segítségével, és érdekes dolgokat tudtam meg tőle. A mai elmondta, hogy “No English” és valamilyen módon jelezte is, hogy jobb a csend. Megmondom őszintén, nekem is jó volt.
Úgyhogy egy szó nélkül utaztuk végig együtt az egy órás utat. A csendet csak a telefonom fényképezőgépet imitáló hangja törte meg. Elég sokszor, mert az út alatt örült japán turistát játszottam, aki minden szart lefényképez.
Nem volt rossz választás a taxi, mert még ő is nehezen talált oda a szálláshoz. Mi lett volna velem nélküle?
A szállásnál se recepciót nem láttam, se utalást arra, hogy mit kell tennem. Így az épület feltételezett hátulja mögé vezéreltek az ösztöneim, ahol gyorsan találtam is valakit, aki angolul ugyan nem tudott, de a foglalási visszaigazolást felismerte és oda tudta hívni azt a hölgyet, aki beszélt is angolul, meg tudta is, hogy ki vagyok.
És a visszafelé vezető utat egy három kerekű kismotoron tettük meg. Volt számomra külön utas ülés a járgány ponyva teteje alatt. Olyan kis mini hintó féle volt. Nagyon örültem neki, hogy kipróbálhattam ezt a járművet. Az örömömet az sem vette el, hogy kb. 300 métert utaztunk vele vissza. Ennyiért mondjuk én be sem indítottam volna, de szerencsémre a hölgy másként gondolkodott.
Megkaptam a kulcsokat, és a hölgy felvezetett a szobámba. Közben elmondta, hogy elcserélte a szobámat egy nagyobbra, ha nem baj. Biztosítottam, hogy semmiképpen sem baj. Azt meg nem mondtam neki, hogy szerintem nincs olyan kicsi szobájuk, ami nekem kicsi lenni.
Aztán megmutatta a teniszpálya méretű szobámat. Szerintem olyan 40 m2 lehetett, plusz a fürdőszoba. Kicsit megijedtem, mikor kinyitotta az ajtót és megláttam a szoba méreteit. Féltem, hogy nincs annyi energiám, hogy az ágyig vezető kisebb túrát még megtegyem. 20 lépés hosszú volt a szoba. Olyan szép márvány lappal volt burkolva, hogy először nem is mertem rálépni.
No, nem tréfálok ezzel többet. Nagyon szép szoba volt, igazán luxus körülményeket biztosított nekem a minimalista életemben.
Kicsit pihentem aztán tettem egy 10 kilométeres sétát a környéken.
Ahol most éltem, az a városnak egy külső kerülete. Így a sétám ilyen kisvárosias, ipari területes hangulatban telt.
Először is találtam egy nagyobb területet, ahol piac volt piac hátán. Rengeteg gyümölccsel, készétellel, friss hússal és minden mással. Megnéztem vagy 100 étel kínáló helyet, míg végül az egyiket kiválasztottam és ettem egy – megint a szemem előtt elkészített – pad thait.
Folytattam a sétámat. Tudom, hogy már írtam itt a blogon, de meg kell ismételjem, hogy nagyon élvezem azt, amikor egy ismeretlen helyen arra megyek, amerre éppen a pillanat diktálja. Tudod, bízom az áramlásban és hagyom, hogy a lélek vezessen.
Elkapott egy kisebb eső. Kihalt területre tévedtem. Egy piacon olyan gyümölcsöt ettem, aminek nem tudom a nevét. Találkoztam egy kis csoport kutyával, akik megpróbáltak megijeszteni.
Egy szuper területre is oda tévedtem, ahol a kortárs művészeti alkotások tömkelegét láttam autentikus keleti műemlékekkel együtt. Egy varázslatos tó körül területről beszélek, ami egyben hotelként is működött.
Pár órát töltöttem ezzel a sétával. A végén még ittam egy kiváló kávét és élveztem a napsütést egy padon üldögélve.
Aztán visszatértem a szobámba, vagy inkább a mini hangáromba. Kicsit dolgoztam, pihentem, a lányaimmal beszéltem hosszan, egy barátom hívott fel. Közben volt időm zuhanyozni és a csütörtöki nap kalandjait megírni.
Hallgattam az éjszakai buli hangjait. Közel hozzám egy társaság veszettül szórakozott és örömmel hallgattam a nevetésüket.
Nyitott ablaknál aludtam. Hónapok óta először. Koh Samuin ugyanis nem volt szúnyogháló a szobám ablakán, így nem mertem kockáztatni. A szoba mérete miatt reggelre mindig eléggé elhasznált volt a levegő. Azon a héten meg, mikor a házigazdám kutyája is velem aludt, kimondottan toxikussá alakult a légkör minden reggelre.
Szóval, végre újra nyitott ablaknál tudtam aludni. Ennek megfelelően három hónap után ma hajnalban takarództam be először, mert fáztam.
Mindezek ellenére kiválóan aludtam. Azt álmodtam, hogy repülő vagyok a saját hangáromban és hamarosan felszállok.
Szombat: Bangkok – Denpasar
Reggel az ébresztő óra hangjára keltem. Az első pillanatokban azt sem tudtam, hogy hol vagyok, miért jelez az óra, és egyáltalán milyen bolygó ez?
Pár perc múlva már lent voltam az utcán. Olyan közelre mentem reggelizni, hogy az elindított Garmin távolság mérést leállítottam, mert szégyelltem volna séta néven rögzíteni ezt a gyaloglást.
Két néni vitte a boltot az étteremben. Nem beszéltek angolul, így nem is erőlködtem nagyon a kaja választással. Rám nézett, felmért, aztán megkérdezte, hogy rákos pad thai jó lesz? Biztosan látszik már az aurámban, hogy ezt viszonylag sokat ettem az elmúlt hónapokban.
Akartam inni egy jeges kávét is, ami csak a kínálatban létezett, mert jég nem volt. A kávé a színében hasonlított a legjobban a kávéra, de mivel „A gasztroforradalom kimaradt belőlem„, nem bántott, hogy se nem hideg, se nem finom.
A szobámba visszatérve zuhanyoztam, aztán gondoltam a rendelkezésre álló fél órában még írok egy kicsit.
Csakhogy nem volt rendelkezésre álló fél óra, mert a taxis korábban jött. A Grab meg 3 perc múlva már izgult, hogy együtt vagyunk -e már, és hogy hogy érzem magam az utazás alatt.
No, ez a sofőr tényleg csúcs volt. Köszöntem neki, visszaköszönt, aztán egy óra múlva elköszöntünk egymástól. Az autópálya fizető pontjainál sem erőltette a beszédet: kinyújtotta a pénzt, elvette a visszajárót és a papírt aztán mentünk tovább.
Ilyen formán feleslegesnek tartottam érdeklődni, hogy miért jött fél órával korábban.
Vicces volt amúgy, mert kb. azzal egy időben, hogy a Grab jelezte, hogy fél órával korábban ott van értem, a repülőgép társaság küldött egy üzenetet, hogy a repülőm egy órát késik.
Azt hiszem, ha lenne neve a jelenségnek, én ezt idő dilettációnak hívnám. Tágult a tér is…
Azt már csak úgy halkan mesélem el, hogy mikor pár nappal ezelőtt emailt kaptam a „megváltozott menetrend” tárggyal, majdnem infarktust kaptam. Szerencsére akkor csak 15 perccel csúsztatták el az időt.
Mindegy, most már tapasztalatból tudom, hogy simán belefér a történetbe, hogy egy repülő indulási időpontját háromszor változtatják.
Lehet, hogy ez valami technikai álruhába bújtatott spirituális üzenet volt, hogy Thaiföld nem akar elengedni?
Kis téblábolás után úgy döntöttem, hogy – bár rengeteg időm van -, jobb ha túl esek a hivatalos bevonuláson. Itt van ugyanis a két nap túl tartózkodásom…
Annyi kaput, irányt meg táblát láttam, vesszek meg, kicsit Déjá vu-m volt, mint idefelé jövet. Lehet, hogy minden reptér esetén saját megfejtőkódot kell keresni? Csak hogy legyen egy irány, hogy mégis merre, hány méter?
Megtaláltam a repülő társaság pultját. Azt mondták, itt mindent elintézünk. Valóban, ellenőrizték a jegyem, az útlevelem és az Indonéz vízumomat. Juppi! Akkor megúsztam a büntetést.
Ne örüljünk előre! Mondom, akkor…
Mert természetesen ezt a pultot elhagyva megint ott tartottam, hogy hogyan is tovább… Volt ugyan több vám feliratú pult, de ugye ezen már túl voltam. A második ember ezeknél a pultoknál legalább annyit tudott, hogy elmondta, itt kell átmennem a következő területre.
Ő is megnézte az útlevelem egyébként.
Ezután jött harmadik pult, ahol megnézték a papírjaimat. Itt már napvilágra került a tény, hogy 2 nappal többet voltam az országban, mint lehetett volna. Nesze neked technikai álruhás spirituális üzenet! A hatóságok másként üzennek…
Mondták hogy 1.000 Baht lesz, amit felkészülten előre a zsebemben tartottam, így most egyszerűen csak a pultra tettem.
Nem úgy van az. Az egyik hölgy diszkréten megkért hogy kövessen. Mint a filmekben. Elvittek egy kisebb irodába. Ahol aztán 5 perces papírmunka árán kivittek lettünk az országgal.
A hivatalnok nő elmondta, hogy egy napért nem szólnak, de ez sajnos már a második. Vicc képen elmondtam neki, hogy én tegnapra vettem a mai repülőjegyem, de ugye a sok változtatás után…
Már csak a biztonsági ellenőrzés volt hátra. Első gondolatom az volt, hogy új nadrágot kell vennem. Ugye, Európában kétszer is volt nadrágszíj nélküli reptéri futóversenyem, ez már szinte rutin. De az utóbbi időszak fogyásának eredménye, hogy most már annyira kifogytam ebből a nadrágból, hogy ha nem fogom, lecsúszik rólam. Ez elég viccessé teszi a vizsgálatot.
A nagy hátizsákomban vannak 20 ml-nél nagyobb folyékony cuccok, gyógyszerek, olló, borotva. Mégis a laptopos zsákomat vették elő, és abban is csak a powerbank érdekelte őket. Mondjuk, jó nehéz. Ha megfenyegetem vele a pilótát, biztosan el lehetne téríteni a gépet.
Végre bent voltam. Már ki volt írva az is, hogy melyik kaput kell keresnem. Igaz az nem, hogy az egy órás késés hogyan befolyásolja a beszállást.
Így jobb híján odamentem a kapuhoz és ott kezdtem el írni.
Eléggé tökörészve telt az idő, de nagy nehezen feljutottam a gépre. Ami a csúsztatott, háromszor óodosított időponthoz képest is késve indult.
Felszállás előtt meditáltam egyet. Kívülről akár imádkozásnak is tűnhet ez a dolog. Bízom a pilótában és a gépben, ezért nem volt szükség imára.
Megvártam a felszállást. Aztán aludtam.
Miután felébredtem, elkezdtem írni.
Aztán szükségét éreztem annak, hogy rövid látogatást tegyek a mosdóba. A mellettem ülő indiai nő eléggé szabadon értelmezi a személyes tér fogalmát. Engem nem zavar, hogy a jobb oldalának elég sok felületét ismerem már érintésből.
De mikor jeleztem, hogy ki kell mennem, ő meg mutatta, hogy van hely a térde meg az előtte lévő szék támlaja között, kénytelen voltam mondani, hogy ez így nem annyira oké. Nagy nehezen felállt és kiengedett.
A WC előtt őrt állt egy utaskísérő. Azt mondta, hogy nem mehetek el a budira mert nem biztonságos számomra. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy sokkal jobban aggódom amiatt, hogy össze hugyozom magam, de inkább nem mentem ebbe bele.
Visszajöttem a helyemre, és az elmúlt fél órában eddig megírtam ezt a bejegyzést. Még mindig ki kellene mennem, de senki nincs, aki megmondaná, hogy vajon most már biztonságos -e a pisi…
Már nem bízom a pilótában. Lassan elkezdem imádkozni…
15 perc várakozás után segítettem az indiai néni férjének. Láttam, hogy küzd a hányós zacskó kinyitásával, úgyhogy kivettem a kezéből és kinyitottam neki. Aztán elérkezettnek láttam az időt arra, hogy újra elmenjek a mosdóba. Egyrészt mert nem akarok ebben a témában világbajnok lenni. Másrészt meg ha lehet, ne legyek itt, mikor a bácsi használja a kinyitott zacskót.
Most már tényleg csak ülök, várom, hogy leszálljunk. Még vár rám egy taxi. Aztán vége lesz a 3 napos kalandnak.
Igaz, azt megint nem tudom, hogy mennyit kell repülni. Az időzona váltás közben aludni nem segített a tájékozódáson. De azt hiszem, még másfél óra lehet hátra a négy órás utamból.
Valamiért van egy olyan érzésem, hogy ez a „nem tudom hol vagyok” motívum elég nagy gyakorisággal jelent meg ezen az úton.
Biztosan velem van a baj, de úgy érzem, ez nekem tetszik.
Az indiai néni valami kaját vett elő, amitől a gyomrom azonnal jelzett, hogy éhes vagyok.
Az „azonnal” szót nem tudtam befejezni az előző bekezdésben, mert szó nélkül megfordította a tenyerén és beletett 3 darab kekszet. Ami isteni finom volt. Különleges íze még itt kavarog a számban.
Kicsit izgulok, hogy milyen említésre méltó dolog történik még a szállásra való megérkezésemig…
Mindig történik valami! A csodák végig kísérik az utamat. Aludtam egyet. Most, hogy felébredtem, csak bámultam ki az ablakon. Ilyet még soha életemben nem láttam.
A gyönyörű kék színek a jobb oldalamon látható naplemente fényénél egy nagyon különleges képet mutattak. Mintha szigeteket láttam volna magam alatt. De igazából a nagy kékségben nem tudtam eldönteni, hogy hol kezdődik az ég és hol ér véget a tenger, ha egyáltalán azt láttam. Egy kis időre még azon is gondolkodtam, hogy lehet, hogy jégpálya van alattunk.
Csodálatos volt ez a minden egyben végtelen kék pillanat.
Persze, megváltoztak a fények és már konkrétan látok egy hatalmas szigetet. Plusz a fülemben érzem, hogy ereszkedik a gép. Ahogy ezt leírtam, el is kezdődött egy nagyon intenzíven tartó hullámvasút. Imádok repülni!
Tűzijáték!
Mikor leszállt és még gurult a repülőgépem, a repülőtér mellett tűzijáték fényei villantak fel. Mivel többször mondtam, hogy Koh Samuira érkezésemkor nem volt tűzijáték, hát most meg kell jegyeznem, hogy ez esetben volt…
A repülőről leszállva már a célegyenesben éreztem magmam. Sajnos megint előre ittam a medve bőrére!
Kiderült, hogy nem elég, hogy van útlevelem, meg vízumom. Kell egy Indonesia Arrival Card is. Mikor ezt megtudtam, elkezdett verni a víz. Mindenki a falon elhelyezett szent QR kód körül csoportosult. Mindenki küzdött az elemekkel.
Netem nem volt, gondoltam, majd elintézem leszállás után. Hát, itt volt az ideje. A reptéri wifi amit a hivatal felajánlott nem akart működni. A mobil netem is csak nagyon halványan. Vettem egy Indonéz eSIM csomagot, de az időbe telik, míg feléled. Közben az ingyen taxim kint várt, s már üzengetett, hogy hol a francban vagyok!?
Mire nagy nehezen lett netem, kiderült, hogy a mobilomon nem jön be az érkezési kártya oldala. Mikor ezt megmutattam egy hivatalnoknak, mondta, hogy van a sarokban pár számítógép, ott el tudom intézni.
Hallejuah! A billentyűzeten nem volt kukac jel, így erre rá kellett keresnem a neten és bemásolni, hogy az email címemet megadjam. Más fennakadás nem nagyon volt már ekkor, azt leszámítva, hogy minden adatot meg kellett adnom megint, amit már megadtam a vízumhoz, azzal együtt, hogy a vízum számomat is be kellett adnom.
A folyamat végére kiderült, hogy miért olyan fontos ez a kártya. Ha nem fizetsz, majd 72 óra múlva lesz kész. Annyit azért nem akartam volna a repülőtéren tölteni. Ha fizetsz +12 USD-t, akkor holnapra meglesz. Ha meg +25 USD-vel ünneplem meg a megérkezésemet, akkor 10 percen belül kész vagyunk. Az alapdíj 70 USD, így – nem nehéz kitalálni, hogy miért a +25 USD-t választottam – 95 USD legombolása után megkaptam a kártya QR kódját.
Vártam 5 percet és mentem az útlevelemmel a kis automata kapuhoz. Kb. hússzor próbáltam meg bescannelni, de mindig piros lett a kapu színe…
Kérdeztem egy ellenőrt, hogy mi a teendő, ha megvan a vízumom, az útlevelem és 5 perce a belépőkártyám is. Ő is scannelt egyet, neki is piros lett. Hiába, nem volt egy varázskéz az ember. Rámutatott egy sorra, hogy ebben az esetben legyek szíves beállni a végére.
Kb. 100 ember állt minden sorban. Kissé elkeseredtem, hogy nem elég, hogy vagy két órát biztosan ott fogok állni, még az ingyen taximat is elbukom, mert tuti, hogy a jóember nem vár meg.
Mivel a sor 5 perc alatt semmit nem haladt, kiálltam belőle és újra scanneltem az útlevelem. Közben imádkoztam, hogy legyen zöld a kapu. Az lett… Tapasztalatból mondom, nem kell sok a boldogsáhgoz. Néha elég egy kis zöld szín.
Kifelé menet még egy helyen sorba kellett állni. Őszintén szólva nem értem ezeket a dupla, tripla sorokat. Itt semmi másra nem voltak kíváncsiak, csak a kártyára. Az útlevél és a vízum senkit nem érdekel már…
Hiába! Ezzel a díjjal tulajdonképpen napi 1.000 Ft adót fizetek azért, hogy itt lehessek.
A taxis megvárt. Volt tábla a nevemre, filmsztár lettem:
Itt vagyok a szállásomon. Végre! Hatalmas élmény volt ideérni, megírni az utat és örülni annak, hogy minden feladat megoldható.
Mostantól 44 napig itt élek, az út folytatódik tovább!
21:07 van. Elindulok felfedezni a környéket.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás