Mondhatom, hogy a repülőtérre érkezésben már profi vagyok. A problémák – ha vannak – általában azután kezdődnek, miután belépek a repülőtér kapuján.
A repülőtéri rutin viszonylag egyszerű. Belépés a repülőtér területére. Azonnal keresni kell egy kijelzőt, ahol időpont, járatszám és célállomás alapján megkeresem a repülőmet. Itt látom, hogy hová kell mennem bejelentkezni. Onnan már egyenes az út – vagy megkérdezem, merre kell menni – a vámvizsgálathoz. Ha azon túlestem, már csak a beszálló kaput kell elérni. Ha eddig eljutottam, ez már mindenhol ki van írva.
Előre azért nem nagyon lehet tervezni, mert a felszálló kaput általában órákkal a repülés előtt lehet csak megtudni. Szóval, oda kell figyelni a részletekre. Csekkolás, vámvizsgálat, beszállás. Egy összetett, hármas rendszer. És mindennek időben kell történnie.
Most azzal kezdődött a kaland, hogy nem volt egyértelmű, hogy a Thai Airlines melyik sorába kell állnom. A teret a következőképpen kell elképzelni. Van egy hatalmas csarnok. Ebben egymás mellett (több száz méter hosszan) pavilonok állnak. Ezek a légitársaságok pavilonjai. Minden sorban 20-30 pult található. Minden pulthoz több tucat ember várakozik. Sorba kell állni.
A megfelelő sorba, teszem hozzá!
Mivel a jelzés nem volt egyértelmű, beálltam az E pavilon egyik Thai Airlines sorába. Ám, amint megláttam egy ottani alkalmazottat, elmondtam neki, hogy hová megyek, és megérdeklődtem, jó sorban állok-e. Nem álltam jó sorban. Menjek át a J pavilonhoz, az lesz az enyém.
A J pavilonban is beálltam egy sorba, és csak arra vártam, hogy megjelenjen egy alkalmazott. Az igazság az, hogy rengeteg légitársasági alkalmazott van itt, de csak a saját légitársaságom alkalmazottai tudnak segíteni. Az eligazodást a színek és az egyenruhák segítik. Ebben az esetben nekem a lila-rózsaszín egyenruhára kellett várnom, ezek ugyanis a mai színeim a levegőben. A sort ugye nem célszerű elhagyni, hogy keressek valakit. A menetrend tehát az, hogy az ember beáll a sorba, és vár, hogy feltűnjön a megfelelő ember.
Hamar kiderült, hogy a H pavilonhoz kell mennem. Reméltem, hogy ez lesz a végleges. Az idő eközben természetesen ketyeg. A repülő indulási ideje nem olyan komoly dolog, mint a kapu nyitva tartása. Könnyen előfordulhat, hogy a repülő felszállásáig van még 20 perc, a repülő ott áll 30 méterre az embertől, mégsem szállhat már fel rá. Mert a kapu zárva van.
Ha ezekben a sorokban állok, soha nem hallgatok zenét. Nem is tanácsolom ezt senkinek. Mindenre figyelni kell! Mikor kezd el valaki kiabálni, mikor közöl esetleg a hangosbemondó fontos információt. Vagy – mint ebben az esetben – mikor kezdenek el a légitársaság alkalmazottai kis táblákkal a kezükben járkálni a sorok között. Ha valamelyik repülőről hiányzik egy utas, és a repülő felszállási ideje már közel van, akkor jönnek az alkalmazottak, kiemelik a sorból az adott embereket, hogy őket tegyék a vizsgálati sor elejére.
Könnyű ugyanis abba a hibába esni, hogy az ember egy adott sorban állva azt gondolja, hogy mindenki ugyanoda repül. Ez óriási tévedés. Ugyanannak a légitársaságnak (Thai Airlines) ugyanannál a pavilonjánál (H sor), ugyanabban a sorban állunk. De az előttem lévő ember Hanoiba repül, a mögöttem álló Phnom Penhbe, én meg Siem Reapbe.
Mivel az idő fogyott, vártam, hogy esetleg megjelenjen egy “Siem Reap” feliratú tábla, vagy meghalljam az alkalmazottat, hogy ezt a nevet kiabálja. Mikor beálltam a sorba, a sorkígyó éppen öt fordulatot tett előttem. Képzeld el, hogy a sor oda-vissza kígyózik. Az 5 sor azt jelenti, hogy kb. 100-120 ember állt előttem a sorban. Többek között egy komplett metál banda, hangszerekkel. Meg egy Hawaiira tartó amerikai turistacsoport 15 fővel, fejenként 2-4 bőrönddel. Minden bőröndöt meg kell mérni. Minden útlevelet ellenőrizni kell. 100-120 ember… Hosszú idő. A kapum zárási ideje meg vészesen közeledett.
Jött ugyan egy alkalmazott, akinek elmondtam, hogy hová megyek és kétségeim vannak a rendelkezésre álló idővel kapcsolatban, de nem jutottunk előre. Elvitte ugyan az útlevelemet, hogy ellenőrizze, de ez sem segített. Láttam, hogy nem tudja beszkennelni. Nem először fordul elő a papírommal, hogy nem olvassa be a rendszer. Ez egy ilyen helyzetben nem annyira örömteli. Emlékszem, milyen rémítő volt Kínába belépve, hogy ugyanezt láttam… Annyival jött vissza a hölgy, hogy nem tudja ellenőrizni az útlevelemet. Szuper.
Végül sorra kerültem. Persze kiderült, hogy a nagy hátizsákomat nem vihetem fel a repülőre, mert nincsen neki jegyem. Kénytelen voltam 3.300 THB-ért (33.000 HUF, 100 USD) venni neki egy jegyet. Kicsit olyan érzés volt ez, mintha a fogamat húznák. Érzéstelenítő nélkül!
Ráadásul a kislány a pultnál elkezdett kérdezgetni és telefonálgatni. Ez soha nem jó jel az álmoskönyv szerint. Ha rólam, vagy a csomagjaimról beszélnek idegen nyelven egy határállomáson… Hát, ember legyen a talpán, aki nem izgul ilyenkor. Én kimondottan csak a jegyem elvesztése miatt izgulok ilyenkor. Ebben az esetben már tulajdonképpen kettőt vesztenék el, ha valami miatt innen elvezetnének.
Nem mintha lenne rejtegetni valóm. De ha az utazásomat nézem – kicsit külső szemmel -, akkor akár gyanús is lehetek. Elhagyom Kambodzsát. Egy hónapot Thaiföldön töltök, aztán jövök is vissza. Két háborúban álló ország között ingázok. A kislány megkérdezte, hogy csak Siem Reapben maradok majd? Milyen kérdés ez? Hivatalos, vagy csak beszélgetni akart? Mi a jó válasz? “Igen”, legyen ez a hazugság? “Nem”, legyen ez az igazság? Én soha nem tudom, hogy milyen választ várnak tőlem ebben a helyzetben.
Aztán ott van egy másik kérdés. Fiatalos külsővel utazom. Egy hátizsákkal. Egy olyan országból, ahol könnyű drogokhoz jutni. Egy olyan országba, ahol ez szigorúan tiltott. Soha nem lehetek benne biztos, hogy ezen egyszerű tény alapján mikor akarják majd teljesen kipakolni a hátizsákom. Nem lesz elég elmondani, hogy én nem élek ezekkel a szerekkel, ha ők maguk akarják ezt látni.
No, mindegy! Megvolt a második jegyem is, és vártam, hogy a kislány letegye a telefont, aztán utamra engedjen végre. Letette, de nem volt benne köszönet! Kiderült, hogy a gépembe már bepakolták a csomagokat, így a hátizsákomat nekem kell vinni. Ez alapvetően a természetes dolog az életemben. Csakhogy a kislány azt is hozzátette – amit már én is pontosan tudtam -, hogy igyekeznem kell, mert lassan bezárják a kaput. Yupppi!
És még előttem volt a vámvizsgálat. Ahová oda kell menni, mert nem ott van, ahol én éppen állok. Aztán még el kell érni a kaput, ami egy ismeretlen távolságra van a vámvizsgálat helyszínétől. Csak az a biztos, hogy az sem ott lesz.
Úgyhogy elkezdtem dupla sebességgel nyomulni a reptéren. A mozgólépcsőn szaladni. Az embereket megkérni, hogy legyenek szívesek utat adni. A vámvizsgálat előtt végtelen hosszan kígyózott a sor. Így azonnal jeleztem egy ott állónak, hogy megy a repülőm, SOS segítség kell. Az ő utasítására először egy kordon alatt beálltam egy sor közepére. Majd onnan kivett és betett egy vizsgálati sor elejére.
Ma szerencsére majdnem minden simán ment. Majdnem! A laptop hátizsákomat húzta balra a szkenner. A nagy kapkodásban elfelejtettem meginni a vizemet. Ezt a komoly problémát igyekeztem gyorsan jóvátenni. Mondtam a palackomat tartó hölgynek, hogy gyorsan megiszom a vizet. Ezt nem lehet! Úgyhogy eljátszottuk azt a pantomint, hogy ő – gumikesztyűben – tartotta a palackot, én lecsavartam a kupakot, ő meg kiöntötte a vizet egy erre rendszeresített csapba. Néha olyan groteszk ez az egész biztonsági rendszer!
Nagyon szomjas voltam. De nem ihattam meg a vizemet, ellenben megnézhettem, ahogy a nő kiönti. Persze, közben mondta, hogy megtölthetem befelé menet. Persze! Csak innentől már – szó szerint – futnom kellett. Vízvételezésre esélyem sincs! A biztonsági zónát elhagyva azonnal ellenőriztem a beszállókapumat az egyik kijelzőn. A cseppet sem megnyugtató – piros színű – “utolsó felszólítás” felirat világított a járatom száma mellett. A kapu számát tudtam már. A táblákból és a reptéri tapasztalataimból azt is azonnal láttam, hogy kb. 1 km-t kell még odáig megtennem.
Nos, két hátizsákkal soha nem könnyű futni. Mégis erre kényszerültem. Szomjasan, 280-as pulzussal, izzadva, mint egy ló érkeztem meg a kapumhoz. Ahol még egy 50 főből álló sor várta, hogy felszállhasson. Nem késtem el!
Mire leültem az ülésembe, rendeződött a pulzusom, felszáradt az izzadtságom. Csak a szagom emlékeztetett a rohanásra. Meg a száraz szám!
A Thai Airlines minden járaton (belföldi és nemzetközi) ad egy adag ételt és italokat. Most is nagyon finom reggelit, vizet(!) és kávét is kaptam. Kissé árnyékolhatta volna be ezt az élményt a második repülőjegyem megvásárlása. Nem érdekelt. Ehettem, ihattam és repülhettem.
Ma sem tudom eldönteni, hogy ez egy nyugis repülés volt-e vagy nem.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának

Linktree
Rövid bemutatkozás