Szombaton elhagytam Thaiföldet. Mondjuk, ez csak félig volt egyszerű utazás, de én nyugodt maradtam.
Szombaton hazaértem a már jól ismert Onederz Hotelbe Siem Reapbe.
Aztán jött pár csöndes – vagy viszonylag csöndes – nap.
Csütörtökön és pénteken Angkorba látogattam, megnéztem Angkor Wat templomát is. De ez már egy másik bejegyzés lesz.
Mi történt szombattól szerdáig?
Szombat, útban a reptérről
Pénteken írtam WhatsApp-on annak a taxisofőrnek, aki pár hete kivitt a repülőtérre. Készítettem vele egy “Boldogság interjút”, miután hosszasan tudtunk beszélgetni az út ideje alatt.
Megírtam neki, hogy szeretném őt támogatni azzal, hogy nem hívok Grab taxit, hanem számítanék rá. Sajnos szombaton reggel nem volt a városban, így maradt a Grab.
Az aktuális taxisofőrrel is nagyon jót beszélgettünk. Ő két dolgot tett hozzá a tudásomhoz.
Egyrészt elmondta, hogy nem kell aggódnom a kígyók miatt. Az emberek itt megeszik a kígyót, így nem sok esélyem van rá, hogy találkozzam eggyel is.
A másik dolog a csirke volt. Hosszan magyarázta, hogy a kambodzsai csirke miben más, mint amit a boltban kaphatok. Mennyiben más a mérete, és mennyivel jobb az íze. Út közben igyekezett is szemléltetni a mondanivalóját.
Úgyhogy az út felétől a mondatainkba gyakran hasított bele a felkiáltás: “chicken!” Innentől kezdve, ha meglátott egyet, felsikoltott és mutatta az állatot. Az esetek többségében én nem láttam, de nagyon figyeltem. Nem akartam lelombozni, hogy nem látom a példányt, így bólogattam csak, hogy “hm, igen, ja, ez tényleg más…”
Az utat mindenesetre elneveztem csirke útnak.
Szombat, vasárnap
A hétvége nyugisan telt. Főleg a szállodában üldögéltem a laptopom társaságában.
Vasárnap azért elmentem egy kicsit sétálni a félig-meddig ismerős környéken túl. A 14 kilométer gyaloglásba belefért az is, hogy visszatértem egy utcai kávéházba, ahol korábban voltam már.
5 héttel ezelőtt jót beszélgettem a hely fiatal tulajdonosával. Sőt, egy “Boldogság interjút” is készítettem vele. Ezen túl rengeteg dolgot megtudtam a hétköznapokról, a történelemről és a családjáról is. Mint ismerős tértem tehát vissza.
Kitörő lelkesedéssel fogadott. Rögtön megkérdezte, hogy mi újság a videóval. Biztattam, hogy hamarosan elkezdem publikálni ezeket a tartalmakat is. Akkor majd értesíteni fogom. Most is beszélgettünk egy darabig. Hálás vagyok neki, hogy a sok teendője mellett szánt időt arra, hogy beszélgessünk. Amikor elindultam, még rátett erre egy lapáttal. Kifejezte a háláját, hogy újra ellátogattam hozzá, és azt kívánta, hogy érezzem magam nagyon jól Siem Reapben. Megtiszteltetés a hazájának, hogy itt vagyok. Ezekre a gondolatkora korábban nehezen reagáltam. Mára megtanultam, hogy egyszerűen csak a túláradó öröm érzésével reagálok. A szívemre tett kezem és a mosolyom úgy is többet mond, mintha a szavakra szavakat keresnék.
Este a boltban láttam egy érdekes italt. Whisky, benne egy kis kobra. Aztán egy polccal feljebb nagyobb üveget is láttam, nagyobb kobrával és egy skorpióval az italban. Valamiért arra gondoltam, hogy ebből innom kell. Hagyjuk már a mexikói lárvás röviditalt! Gyerekjáték! Kobra skorpióval! Ez igazi próba lesz!
Megkérdeztem az eladót, hogy ezek az italok ivásra vannak-e. Azt mondta, hogy igen. Hagytam magamnak időt a döntésre, nem vettem meg az italt.
Azért az AI-jal is futottam egy kört a kérdésben. Határozottan próbált lebeszélni arról, hogy ebből a löttyből igyak. Végül az döntötte el a kérdést, hogy egy másik eladót is megkérdeztem. Konkrétan azt érdeklődtem meg nála, hogy a helyiek isszák-e ezt a csodát. Azt mondta, hogy sokan veszik ezt a dolgot ajándékba, de nem biztos benne, hogy meg is isszák. Ajándékba nekem nem kell. Ha nem ihatom meg, nem is érdekel. Maradt a polcon az üveg.
Hétfő
Hétfőn is munkával kezdtem. Aztán eljött a barátommal szokásos hétfői közös programunk ideje. Ő Magyarországon fogta a telefont, én meg gyalogoltam.
Ezek a beszélgetések többszörös haszonnal járnak. Gyaloglok. Egy barátommal osztom meg az időmet. Közösen inspiráljuk egymást hétről hétre. Folyamatosan képben vagyunk nemcsak egymás történéseivel, hanem az országunk dolgaival is. Mindezek ellenére a haszon szót gyorsan ki is cserélem az élmény kifejezéssel.
Ezen a napon kicsit előbb kezdtem el sétálni, mint ahogy elkezdtük a szeánszunkat. És tovább is maradtam az utcán. Így sikerült a 41 fokban 19 kilométert teljesítenem. Nem merem azt mondani, hogy csodálkozom magamon. Inkább azon lepődöm meg, hogy még soha nem kaptam hőgutát, vagy napszúrást.
Minden keménységem és erőm ellenére el kell ismernem, hogy a trópusokon, nap közben sétálni nem a legokosabb vagy legcélszerűbb ötlet.
Ennek ellenére – utólag is azt mondom -, hogy nem hagytam volna ki ezt a sétát. A hoteltől egyszerűen balra fordultam az utcán és egyenesen indultam el. Addig mentem, amíg vége nem lett Siem Reap városának. Kicsit talán úgy gondolkodtam ekkor, mint Forrest Gump. Ha már ott voltam a város végén, gondoltam, megyek tovább.
Pár kilométert tettem meg a senki földjén. Nem először élem át az élményt, hogy rajtam csodálkoznak. Ezeken az utakon szerintem nem sokan gyalogolnak. Kivéve a nyomorult nyugati turistát. Ilyenkor nemcsak a csodálkozást látom, hanem néha a sajnálatot is. Lehet, arra gondolnak, hogy olyan csóró vagyok, hogy még motorra sincs pénzem. A másik oldalon – a sok helyi emberrel folytatott beszélgetés után – azt is tudom, hogy erősen ott lehet az irigység is, mint érzés. Én nemcsak egy ostoba nyugati vagyok, aki gyalogol. Én vagyok annak a luxusnak a megtestesítője, aki ráér sétálgatni. Ahelyett, hogy pénzt keresne, hogy a családjáért dolgozna.
Az itteni emberek nem értik meg azt, hogy nekem nincsen pénzem. A legtisztább magyarázatom után is könnyen megérkezhet az a válasz, hogy “hiába mondod, hogy nincs!” “Volt pénzed repülőjegyre, tehát gazdag vagy!”
És igazuk van. Valószínűleg. Bármilyen csóró vagyok is, a többségnél gazdagabb leszek mindig. Pont itt, pont Siem Reapben volt egy beszélgetésem pár hete egy taxisofőrrel. Elmondta, hogy pontosan három napi kajára van pénze neki és a családjának. Pár Dollár. Vagyis ő, és az egész családja azért dolgozik, hogy a mához képest negyedik napra is legyen ételük.
Ezt a gondolatot nem véletlenül írtam le. Kikívánkozott már belőlem. Ezzel szeretnék üzenni azoknak az utazó társaimnak, akik egy szaros Dolláron alkudoznak egy helyi munkás emberrel. Nem fűznék hozzá több magyarázatot!
A hétfői napnak volt még egy csodája.
Megismerkedtem egy fekete férfival. Nem a rasszizmus miatt írom, hogy fekete, ez csak egy egyszerű tény. A rasszizmusról mindjárt írok egy másik gondolat kapcsán.
A férfival egy asztalnál ültünk. Állig bele volt temetkezve a laptopjába. Láttam, hogy keményen tolja a közösségi médiát, tartalomkészítő, akárcsak én. Az adott pillanatban elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, mennyire hasonlóak a tapasztalataink a világról és az utazásról. Meg az életről. Annak ellenére, hogy ő Kaliforniából jött, én meg Magyarországról.
Aztán megkérdeztem, hogy részt venne-e az én közösségi média projektemben. Igent mondott, így sort kerítettünk egy “Boldogság interjú” elkészítésére.
Olyan válaszokat adott, hogy fülig ért a szám. Az akcentusa nemhogy csak egyszerűen amerikai volt. Úgy beszélt, mint ahogy a legjobb westernfilmekben beszélnek a banditák. Amit meg a boldogságról mondott… Nos, egyszer fent lesz a közösségi médiában.
Az interjú után egy egyszerű mondattal jutalmazott meg. Azt mondta, hogy ez az interjú sokkal-sokkal érdekesebb volt, mint amire számított. Onnantól kezdve pedig számtalanszor jelent meg körülöttem a következő napokban. A közös jelszavunk a “boldogság” lett. A kedvenc jelenetem az volt, mikor a közösségi térben jött oda hozzám. Éppen dolgoztam, fülemben szólt a saját zeném. Megveregette a vállamat, kivettem a fülesemet. “Hallod?” kérdezte. Akkor már igen. Pharrell Williams Happy című dala szólt.
Így lett közös dalunk egy amerikai fekete férfival. LOL.
Ígértem a rasszizmusról pár szót.
A bőr színe mennyi mindent el tud dönteni!
A kávéházas helyi fiatal sráccal beszélgettünk. Szóba kerültek a gyerekek. Egy furcsa módon. Azt a teát kértem tőle, amit első alkalommal ajánlott. Egy helyi gyümölcs végterméke. Cukor nélkül és jéggel. Isteni.
Ám először rossz palackot vett ki a hűtőből. Az egyik rózsaszín volt, a másik kék. Én találtam mondani, hogy akkor az egyik a lányoknak, a másik a fiúknak való. Miután nevettünk, ő hozott egy érdekes gondolatot. Ezt azt hiszem, viszem magammal.
A legtöbb ember, akit ismerek tisztában van a rasszizmussal. Sokan tagadják, ám nagyon sok gondolatukban benne van. Azok, akik ezen a téren igazán közel állnak hozzám, elvetik ezt a jelenséget. Erre azt mondja a srác: Nem lehet, hogy mi magunk kezdjük el a rasszizmust? Azzal, hogy a gyerekünknek adunk egy rózsaszín vagy egy kék színt? Miért is? Nem fejtegetem tovább ezt a gondolatot. Csak emlékeztetőül megismétlem az egészet egy elképzelt mondatban. Nem vagyok rasszista, de a lányok színe a rózsaszín…
Itt most természetesen nemi sztereotípiákról írtam, ami nem azonos a rasszizmussal. Ám a gondolat így született meg, így adom tehát tovább.
Kedd
Dolgoztam és elkezdtem készülni az angkorbeli látogatásomra.
A nap annyira egyszerű volt, hogy összesen kettő darab képet készítettem. Egyetlen békáról, a bolt bejárata mellett.
Szerda
Szerdán még képet sem készítettem.
Ezeken a napokon a munka, a kicsi séták, a beszélgetések töltötték ki az időmet.
Mint egy “nem digitális nomád” embernek.
Szeretem ezeket a napokat is.
És az előző bejegyzés végéhez képest most más az utolsó mondat.
Határozottan el tudom dönteni, hogy ezek nyugis napok voltak.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának

Linktree
Rövid bemutatkozás