Már tegnap körvonalazódott bennem a mai írás két fő gondolata. De úgy döntöttem, hogy alszom egyet rájuk és ma írom meg őket.
Fáj a testem
Két fő fájdalom forrása van ebben a templomban a testemnek.
Az egyik az ágy. Kíváncsi vagyok, hogyan fogom ezt érezni az utolsó napomon. Tegnap ugyanis úgy éreztem, mintha kevésbé fájna a fekvés.
Ráadásul tegnap 20:00-kor már az ágyamban voltam, kicsit mazochistát játszva, hogy a szükségesnél is több időt töltsek el benne.
Szóval, kemény az ágy és nehéz rajta a fekvés, de gyakran gondoltam arra, hogy hányan alszanak minden nap így.
Kíváncsi vagyok nemcsak arra, hogy mi változik az ággyal kapcsolatos érzéseimben, hanem arra is, hogy mi lesz a gondolatom az ilyen fekhelyen való alvás folytatásával kapcsolatban.
A fájdalmam másik forrása az ülés a meditációk alatt. Ülő matracon ülök, a lábaim az előtt vannak keresztbe rakva egymáson. Annyira vagyok hajlékony, mint egy sziklaz erdőben, így eléggé fárasztó ez a póz.
A harmadik napom már könnyebb, ma volt, hogy majdnem egy órán keresztül így volt a lábam. Igaz, utána újra kellett élesztenem ezt a testrészemet.
Ehhez jön még az alkalmankénti térdelés, vagy bokán ülés. Főleg az étel felajánlások alatt van ilyen.
A legvégére hagytam, hogy mindezen pozíciók alkalmazása alatt megpróbálom ügyelni arra, hogy egyenes legyen a gerincem.
Ennek megfelelően így a harmadik napra már sok mindenben éreztem és érzek fájdalmat. Jelez a bokám, a vádlim, a combom, a medencém, a gerincem.
Megnyugtató érzés, hogy bár megvan a fájdalom, az intenzitása mintha csökkenne, és a mi még fontosabb, úgy érzem, hogy oka van ennek a nehéz fizikai tapasztalatnak.
Azon gondolkodtam, hogy még az én életem is jelentős mértékben elkényelmesedett. Ez a fájdalom dömping hosszú idő után először hoz közelebb a földhöz ezen a síkon.
Hálás vagyok ezekért az emlékeztető fájdalom érzésekért!
A közös ima
A közös kántálásról írtam az előzőekben.
Ezzel a tevékenységgel kapcsolatban tegnapra kialakult bennem egy álláspont.
Azt említettem korábban, hogy egy 40 percig tartó kántálás egyfajta relaxált állapotot teremet meg, Ezt most is így gondolom, de más hozzá teszem, hogy biztosan nem ez a célja.
Kicsit túlléptem az ideáimon.
Ennek az ez előzménye, hogy eszembe jutottak az otthoni templomi élményeim. Református gyülekezetben voltam az utóbbi 10 évben több alkalommal. Volt, hogy rendszeresen.
Ott sok ima és sok betartandó szabály nincs. Felállunk, mikor a tiszteletes szól, leülünk, mikor ismét szól. Elénekeljük az előre kiválasztott énekeket. Az Istentisztelet végén pedig biztosan elmondjuk a Mi Urunktól tanult imánkat.
De ez soha nem nekem szólt! Én az éneklésben nem vettem részt, és itt csak az egyik ok, hogy nem ismerem az énekeket. A másik ok az, hogy ez egyetlen imát, ismerek sem mondom el hangosan.
Ezt az imát gyerekkorom óta ismerem. Magam tanultam meg. Nem tudom miért. Életem egy adott pontján angolul is megtanultam. Nem tudom miért. Ellenben mondhatom, hogy az identitásom része ez az ima.
Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…
Az identitásom része. Pedig azt sem tudom, hiszek -e benne. De hogy soha nem mondtam hangosan együtt másokkal, az szinte biztos. Magamban szólt ez mindig.
Most, hogy ezeket a sorokat írtam, fogalmazódott meg bennem a miért kérdésre adható válasz.
Talán azért nem mondom ki hangosan, mert akkor az előbb megfogalmazott kétely csak Isten és az én dolgom. Ellenben, ha kimondom, máris másra is tartozik ez a kétely.
Szóval, a legismertebb imánkat nem mondom ki hangosan. Az énekeket nem énekelem a gyülekezettel. Pedig még a nyelvet is ismerem.
Ellenben itt Észak-Thaiföldön együtt kántálok egy dallamtalan hangcunamit egy ismeretlen nyelven egy gyülekezetnek sem nevezhető idegen ember közösséggel.
Tegnap döbbentem rá, hogy elragadott az idealizmusom. A hely iránti tisztelet elfeledtette velem az otthoniak iránti tiszteletet.
Ha ott sem, akkor itt sem.
Ennyi csak, mert ennyi ez…
Így leszek hű önmagamhoz és ahhoz, amit nekem ez a világ jelent.
Már csak egy lépés, hogy a vallásról kezdjek el írni, de nem most.
A közös munka
Eddig nem írtam róla, de azért van közös munka.
Ma reggel nem aludtam el. Gondoltam, hogy elmegyek a konyhára. Ott biztosan mindig akad munka. Így a Napfelkelte ott talált. Zöldségeket aprítottam a társaimmal.
Lombokat már gereblyéztem tegnap és tegnap előtt. Nehéz rizses tálakat hoztunk a konyhából eddig is, többször mosogattam a közös, nagy edényeket is. Már megtettem azt, hogy mást dolgozni, hurcolkodni látva kivettem a kezéből a munkát. Jó érzés így beleadni a közösbe.
Nincs is más mód. Ma emlékeztettem magam, hogy az alsógatyámon kívül most minden közös, ami körbevesz.
Az értékek csak elméletben azok, de azt is egy következő írásban fejtem ki.
A mai nap vége
A nap közbeni sétáló meditáció után egy hosszú dharna beszéd következett a virtuális valóságból: az egyik szerzetes elindított egy felvételt a kedvenc mesterétől.
Ekkor már mindenem fájt, hogy egy kicsit vissza utaljak ennek az írásnak az elejére. A hátam azt hittem, szétszakad. A lábamban még elviselhető volt a fájdalom, de a kettő együtt most sok volt.
A “bevonulásom” olvastam el egy szuper könyvet a meditációról. Ennek sarkalatos pontja a test kényelme.
Ez a kényelem ekkor ma teljesen hiányzott. Ezért és a kántálásról pár bekezdéssel előbb írtak miatt úgy döntöttem, hogy a nap további hivatalos részéből kivonom magam.
Holnap újra részt fogok venni az esti kántáláson, de ahogy már tegnap sem, úgy holnap sem szólalok meg. Így csak azzal tudom majd tisztelni a helyet, hogy 45 percet adok cserébe az életemből a szavaim helyett.
A mai délutánt és estét pedig az írás, olvasás és gondolkodás háromszögében töltöttem.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás