Indonéziában kezdtem el kávéházakban dolgozni.
Mostanra megfogalmazódott bennem, hogy általában ez forma a legkényelmesebb munkahely a digitális nomád életemben.
A legutolsó szigeten töltött kávéházi napjaim olyan kellemesek voltak, hogy eszembe jutott, hogy írok az élményeimről.
Igyunk együtt egy jó tojásos kávét!
A játékszabályok
Balin azért kellett kávéházban dolgoznom, mert a szobámban nagyon kényelmetlen lett volna.
Szerencsém volt. Egy szuper kis üzlet volt nem messze tőlem.
Mivel nem volt tapasztalatom abban, hogy hogyan is működik ez a dolog, egyszerűen bementem a helyre és megkérdeztem, hogy dolgozhatok -e itt a laptopommal.
Természetesen, jött a válasz, de annyit kérnek, hogy valamicskét akkor fogyasszak is. Ezt a kérést egy kávé megrendelésével azonnal teljesítettem is. Az elképzelés bennem is megvolt, hogy ha valamit rendelek, akkor van hozzá jogom, hogy leüljek és elővegyem a laptopomat.
Inkább valami olyasmire lettem volna kíváncsi, hogy mondjuk egy kávé mennyi időre elegendő tartózkodást biztosít. Persze, valahogy éreztem azt, hogy ilyet soha senki nem fog mondani. Ahogy az eltelt hónapokban soha nem is mondott senki.
Manapság már nem kérdéssel indítom a kapcsolatot, hanem a szükségleteim bemutatásával. Elmondom, hogy egy olyan helyet keresek, ahol ihatok egy jó kávét és dolgozhatok is. És erre mindig az a válasz érkezik, hogy pontosan ott vagyok.
Ezek után még megkérdezem, hogy van -e wifi, és hogyan csatlakozhatok hozzá. Ha sikerült a csatlakozás, akkor megrendelem az első kávámat az adott helyen.
Ez nyilván egy biztonsági játék részemről. Ha a három kívánságom közül csak az egyik is hiányzik, nem nekem való az adott hely. Eddig egyébként még nem fordult elő, hogy olyan helyre mentem volna, ahonnan ki kellet volna jönnöm. De ha egyszer majd így adódik, nem hiszem, hogy bármelyik félnek problémát okozna a távozásom.
Azzal ma már nem foglalkozom, hogy mennyi időt lehetek ott, és ehhez mennyit kell fogyasztanom. Leülök, ée elkezdek dolgozni. Amikor megszomjazom, rendelek valami mást is. Igyekszem fair lenni a hellyel. Nem szeretnék visszaélni a vendégszeretettel, ezért nem csinálok olyat, hogy megrendelem a legolcsóbb kávét és azzal elüldögélek az adott helyen hat órát. Arra próbálok ügyelni, hogy a kb. két óránként fogyasszak el valamit egyenlet kijöjjön.
Azzal ellenben egy cseppet sem foglalkozom, hogy az ott töltött időnek van -e korlátja. Ezzel a kérdéssel úgy vagyok, hogy ha majd egyszer egy helyen sokallják az ott időmet, úgy is szólnak majd. És akkor majd ők pontosítják azokat a játékszabályokat, amiket én alakítottam ki.
Őszintén szólva – az eddigi tapasztalataim alapján – nem számítok erre sehol.
A környezet kiválasztása
Ma már tudatosan keresem a megfelelő helyeket. Többes számot használok, mert ha egy adott helyen tovább tartózkodom, akkor szeretem élvezni több hely vendégszeretét is.
A kávéházat mindig megnézem kívülről. Hány asztal van benne, hányan ülnek ezeknél. Ez fontos! Ha kevés az asztal és kicsi a hely, ráadásul úgy látom, hogy mindenhol ülnek, akkor nem megyek be. Itt nagyobb az esélye annak, hogy zavarni fogom a jelenlétemmel az üzletet.
Ha a látottak alapján érdemes bemennem a helyre, akkor jöhetnek a további vizsgálatok. Ha ezek nem hoznak megfelelő eredményt, akkor azonnal elköszönök és megyek tovább.
Fontos az asztalok formája és mérte is. Ha lehet, nem kör alakú kis asztalhoz ülnék le. Ha az asztal legalább akkora, hogy a laptopom és két oldalán a két kezem elfér, akkor a méret már jó. Az sem a legjobb választás, ha csak 4-6 fős asztalok vannak. Véleményem szerint nem etikus, hogy egymagam elfoglalom 4-6 fizető vendég helyét. Ezért a két személyes asztalkat szeretem.
Nagyon fontos, hogy az asztal környezetében van -e olyan konnektor, ahová úgy tudom bedugni a laptopom adapterét, hogy ezzel nem akadályozom a közlekedést. Ha lehet, elkerülöm azt, hogy valaki két kávéval a kezében egyensúlyozva lerántsa az asztalról a számítógépemet azért, mert nem látta az útjában lévő kábelt.
Az asztalok magassága sem mindegy. A normál dohányzó asztalok alkalmatlanok arra, hogy órákon át dolgozzak előttük. Előre görnyedve fárasztó az ülés. Ha egy hagyományos székkel elé tudok ülni, akkor már rendben vagyunk.
Az sem mindegy, hogy min ülök. A kényelmes, nagy mélységű fotelek jók arra, hogy kávézás közben ellazuljon az ember, de a hosszú távú munkát számomra nem teszik lehetővé. Ha szék van az asztal előtt, az már jó jel. A szék minőségével, kényelmével én nem foglalkozom. Nem számít, hogy van -e párna rajta, vagy hogy a háttámlája teli, vagy esetleg csak egy fém keret. De az fontos, hogy legyen háttámlája.
Sokszor előfordul, hogy az asztalok egyik oldalán nem székeken, hanem a falhoz rögzített padokon lehet ülni. Ez is jó lehet, de itt mindenképpen meg kell néznem, hogy az asztalok nincsenek -e a padlóhoz rögzítve. Nem biztos, hogy gond, ha le vannak csavarozva. De ha nem megfelelő a távolság a pad és az asztal között, akkor nem tudom a hátamat kitámasztani.
Délkelet-Ázsiában fontos a légkondicionálás is. Most például Vietnámban vagyok, Ninh Binh városában. Nagyon meleg van itt májusban. Itt például az elmúlt napokban nem találtam légkondicionált kávéházat. Egyet találtam, amiben ventilátorok hűtik a levegőt, de ez itt nem az igazi megoldás. Jobb, mint a semmi, de ha nem is annyira izzadok, mint egy ló, legalább annyira, mint egy szamár.
Ezzel nem csak az a baj, hogy kényelmetlen érzés, hanem az, hogy egy idő után a karjaim alatt tócsában áll a víz, és pl. az ujjaimat is gyakran meg kell törölni, hogy ne áztassam el a billentyűzetet.
Ha van légkondicionálás, akkor még az is fontos szempont lehet, hogy hol van. Volt már olyan, hogy erre nem figyeltem, és rá kellett jönnöm, hogy egy ipari hűtőberendezés légsugarában ülni csak annyira kellemes, mint a tűző napon sapkát és sálat viselni.
A világnak ebben a részében az is fontos, hogy legyen szalvéta a közelben. Én általában hideg italokat kérek. Ezeket jéggel hozzák ki. Jobb esetben egy kis tányéron vagy tálcán teszik le elém, nem ritkán azonban egyszerűen csak az asztalra.
Az italok a meleg miatt hamar elkezdenek izzadni. Azaz, egy idő után kis tócsa keletkezik alattuk. Az álmoskönyv szerint nem egészséges vizet gyűjteni elektromos eszközök közelében. A másik praktikus probléma ezzel a vízzel az, hogy amikor iváshoz emelem fel a poharat, csöpög. Az sem jó, ha az egér alatt tocsog az asztal, az meg kimondottan aggasztó, ha ezek a kövér cseppek a laptopomra esnek.
Az egyetlen jó megoldás, ha a pohár alá szalvétát teszek, mert ez az összegyűlő vizet azonnal felissza. És rengetegszer előfordul, hogy ezt a szalvétát cserélnem kell a pohár alatt, vagy meg kell törölnöm a poharat, mielőtt felveszem.
A többi menet közben derül ki!
Az italok választéka – talán érezhető a fenti “körülményeskedés” után – számomra már egyáltalán nem fontos.
Ha fekete, nekem már jó! A legtöbbször jeges amerikai kávét iszom, ez lehet jó, vagy rossz a kifinomult ízléssel rendelkező fogyasztók értékelő rendszerében, nekem nem fontos.
Nekem mindig jó ízű a kávé, egyszerűen csak azért, mert nem fontos az íze.
Ez azonban csak elméleti megközelítés, mert a legtöbb helyen tényleg nagyon finomak az italok. És széles a választék. Friss gyümölcslevek, smoothiek, üdítő italok és ízletesebbnél ízletesebb kávék garmadája adja a “ma mit igyak” játék alapját.
Az ár természetesen még fontos dolog, de ezt az üzletbe való belépéskor általában könnyű ellenőrizni. És én ritkán botlom bele olyan helyekbe, ahol az átlagtól nagyon eltérő árakat alkalmaznak.
A mostani laptopom nagyon jó akkumulátorral van ellátva, több órán keresztül tudok konnektor nélkül dolgozni. A legtöbb esetben mégis folyamatosan töltöm a gépet, mert nem tudhatom, hogy a következő helyen lesz -e erre lehetőségem.
Most először, Vietnámban tapasztaltam azt, hogy a konnektorok nem mindenhol jók. A Cat Ba szigetén található kettő kedvenc kávéházam közül az egyikben három olyan asztal volt, ami mellett volt konnektor. De kettőnél egyszerűen nem lehetett bedugni a dugót az aljzatba.
Ha csak egy ilyen asztalhoz tudtam elülni, akkor mindig figyelnem kellett, hogy a harmadik asztal mikor üresedik meg. És akkor hurcolhattam át oda mindenem. Kávéstól, adapterestől. Nem gond, de ha lehet, ezt a munka közbeni költözködést elkerülöm.
A wifi eddig mindenhol jó volt. Ebből nem csinálok nagy ügyet. Ha véletlenül nem lenne jó, akkor meginnám amit rendeltem. Minden sietség nélkül. Addig azzal dolgozva, ami van. De második italt már nem rendelnék. És többet nem mennék arra a helyre.
A helyeken nekem nem számít, hogy mennyire hangosak vagy halkak, hogy szól -e zene, vagy nem, mert majdnem mindig a saját zenémet hallgatva, a fülhallgatóval a fejemen dolgozom.
Fontos szempont még az is, hogy van -e mosdó az adott kávéházban és az milyen messze van az asztalomtól.
Laoszban – ezt írtam akkor – többször meg kellett kénem valakit, míg a WC-hez vezető oda-vissza 4 perces utat megteszem, vigyázzon a dolgaimra. Jó ez a bizalom játék, de kockázatos. Ha történetesen egy olyan embert kérnék meg, aki vissza akar élni azzal, hogy pontosan tudja, hogy mennyi ideig nem vagyok az asztalomnál, akkor érhetne komoly csalódás.
Jó, ha a mosdó közel és látótávolságban van az asztalomhoz. Akkor az ajtó bezárása előtt még vissza tudok nézni, hogy minden rendben van -e. Illetve a dolgom végeztével, de még a kézmosás előtt már ki tudom nyitni az ajtót, hogy szemmel tartsam a környezetet.
Bízom az emberekben, eddig még semmi gond nem történt, de ha lehet, nem akarok lehetőséget adni a sorsnak, hogy megmutassa, hogyan működik a véletlen számok világa. Ez biztosan izgalmas alapanyag lenne egy blog bejegyzéshez, ha történetesen marad utána valami, amivel meg tudom írni.
Csak kellemes élményeim vannak
Valamiért a sors azt akarta, hogy úgy tudjam megírni ezt a bejegyzést, hogy semmi kellemetlen nem történt velem.
Kellemes élményekkel viszont tele a kávéházi memóriám.
Mindjárt Balin, a kezdésnél értek az élmények. A második, harmadik alkalommal már ismerősként köszöntenek, mikor belépek. Kölcsönösen gyakran kerítettünk sort arra, hogy kicsit beszélgessünk. Ők érdeklődtek, én meséltem. Ha gondom volt, segítségre volt szükségem, mindig segítettek. A kölcsönös tisztelet alapján működtünk együtt. Volt, hogy együtt izgultunk azon, hogy az asztalnál, ahol előző nap ültem, majdnem felgyulladt az egyik konnektor. Nem tett jót neki a hirtelen jött eső, ami megöntözte.
Thaiföldre visszatérve, Chiang Maiban és Paiban két olyan lakásban laktam, ahol nagyon jól tudtam dolgozni, így a következő kávéházi időszak Laoszban jött el. De ott is csak a fővárosban.
Vientiánban laktam először közös szálláson. Itt volt ugyan egy ebédlő helység, ahol rengeteg asztal volt, konnektorral és fogyasztási lehetőség nélkül, de csak két ventillátor volt a félig nyitott helységben. Az azt jelentette, hogy a cunamiként áradó izzadság csak este 11 óra körül apadt el kissé.
Itt is volt a közelben egy nagyon kedves kis kávézó. De itt kezdtem el többet járni Starbucks és Café Amazon üzletekbe járni. Ezek a standard kávézók egyébként a franchise rendszer miatt a minimális meglepetést hozó helyek.
Itt vannak padok és földre rögzített asztalok, ellenben minden asztalhoz kettő konnektor van a padok aljába rögzítve. De például itt éltem át a légkondicionáló okozta kihűléses sokkot.
Sokat voltam más franchise rendszerű üzletekben is. Ezek a nagyobb nevekhez hasonlóan egy állandó standard alapján, nagyon megbízhatóan dolgoznak.
Ezeken a helyeken mindig szuper figyelmes és kedves a kiszolgálás, de ennek az ára a személytelenség. Itt nem alakulnak ki a kis mikro kapcsolódások. Ez egyáltalán nem baj. De ha lehet választanom, akkor inkább azokat a helyeket szeretem, ahol minden nap azt érzem, hogy egy kicsit hazajöttem.
Cat Ba és a két kedvenc helyem
A kávéházi élményeim közül eddig a legkedvesebbek a szeretett vietnámi szigetemhez kötnek.
Az egyik hely a Catba Speciality Cafe volt. Itt volt három asztal egy működő konnektorral.
Egy angolul nagyon jól beszélő alkalmazott vezette az üzletet. Már második alkalommal úgy köszöntött, hogy “de jó újra látni!” Két hét után úgy búcsúzott el tőlem, hogy tudja, hogy holnap jövök utoljára és annyira sajnálja, hogy szabad napja lesz és holnap nem tud elköszönni tőlem.
Mindenkivel nagyon kedves volt egész nap. Engem úgy érzem, kicsit másképpen kezelt, mert a két hét alatt, amit abban a városban töltöttem, szinte minden nap több órát töltöttem itt. Minden nap segített az aznapi különlegesség kiválasztásában, mert azt mindig pontosan tudta, hogy a jeges amerikai kávé mellé lesz más is.
A speciális vietnámi tojásos kávét külön elmagyarázta, hogy hogyan célszerű fogyasztani. Ajánlott hagyományos vietnámi kávét is. Ez nagyon érdekes volt. Egy pohárra teszik rá a szűrőt, amiben a kávé van. Ebbe a szűrőbe öntik bele a forrő vizet, ami aztán kb. 5 perc alatt szépen, lassan átcsorog a kávén.
De ő mutatta be nekem a sós kávét is. Én ezeket a különlegességeket mindig őszintén dicsértem, és hálásan köszöntem meg.
Az egyik ilyen alkalommal mondta, hogy adhatnék egy jó értékelést a helynek a Google rendszerében. Nosza! Rögtön csináltam egy rakás fényképet, pár videót és írtam egy kisregényt arról, hogy mennyire szeretem ezt a helyet. Egy rövid szöveges értékelés 5-6 pontot ér a Googlenél. Örömmel mutattam neki, hogy én egy 185 pontos értékelést készítettem 5 perc alatt.
Másnap ittam a fent említett hagyományos vietnámi kávét a szokásos jeges kávémmal együtt. Nem tudom, hogy ez értékelés miatt, de aznap a ház vendége voltam.
A Google Helyi Idegenvezető programját csak a móka kedvéért csinálom. Soha nem kaptam még semmit azért, amit ott végzek. Ez volt az első alkalom az életemben, hogy vaklaki jutalmazta a munkámat.
Nagyon jól esett a kávé is, meg ez a figyelmesség is.
Aztán volt még egy alkalom, amikor egy licsi italt is ajándékba kaptam, de ezt megírtam az előző bejegyzésemben.
Egy két nap után az egész személyzet mosolyogva üdvözölt és szólt hozzám. Nem hiszem, hogy csak azért, mert én voltam az egyetlen, aki mindig visszavitte a poharaimat a pultra. Többször a teraszról is bevittem azt, amit mások ott hagytak. Szerettem ott lenni és éreztem, hogy ők is szeretnek engem.
A másik kedvenc helyem a Tit Mit Coffee volt.
Ez is nagyon modernül berendezett, kellemes kis kávézó volt. 4 db négyszemélyes asztal volt csak benne, de mikor megnéztem, megláttam, hogy van egy felső szintje is.
Egy fiatal férfi volt az oldal tulajdonosa. Kiválóan beszélt angolul ő is, így már az első látogatásomkor nagyon jót beszélgettünk. Ráadásul kb. 300 könyv várta a látogatókat a két szinten. Nagyon jól néztek ki a könyvespolcok. Majdnem minden könyv angol nyelvű volt, ahogy elmondta a legtöbbet olvasta is.
Én – egy alkalmat kivéve – az emeleten dolgoztam. Ott csak egy 8-10 személyes asztal volt, de ez maga volt a paradicsom. Az egyik felén pár társasjáték, több torony Jenga és több készlet sakk várta a játékos kedvű vendégeket.
Nála is mindenféle finom italokat ittam.
Valahogy ott is szóba került a Google véleményezés kérdése. Igen, emlékszem már. Pár nap után észrevettem egy nagy doboz kulcstartókat tartalmazó dobozt. Mindenféle aranyos kis figurák voltak benne. Kérdeztem, hogy ez miért van itt.
Mondta, hogy aki véleményt ír a kávéházról, az választhat egyet a dobozból, vagy egyszeri alkalommal kérhet 5% kedvezményt.
Mondtam neki, hogy én amúgy is írtam volna róla értékelést, de akkor ezt megcsinálom most. És nincsen szükségem sem az 5%-ra, sem a kulcstartóra. De eltalálta azt a gondolatot, ami miatt egy picit én is gondolkodtam a kulcstartó elfogadásán. Azt kérdezte, miért nem viszek el egyet? Biztosan találok majd egy kisgyereket, aki örülne neki.
Mennyire igaza lett!
Ő is tudta, hogy mikor megyek el. De az utolsó napomon valamiért nem találkoztunk. Viszont másnap írt egy üzenetet. Megköszönte, hogy annyi időt töltöttem nála és elmondta, mennyire örül, hogy megismertük egymást.
Az eltelt pár napban is váltottunk pár üzenetet. Annyira tiszteletre méltó, ahogy az itteni emberek kezelik egymást. Tegnap megírtam neki, hogy az eddig látott országok közül Vietnámot tartom a legcsodálatosabbnak. Azt válaszolta, hogy ez nagyon nagy megtiszteltetés neki és az országának is…
Mind a két helyet a “viszlát legközelebb!” könnyedségével hagytam el. De az emléküket szeretettel fogom őrizni, ebben biztos vagyok.
Egy szem napraforgó
Mivel ehhez a történethez tartozik, zárásként itt mesélem el a napraforgó magom történetét.
Pár napja Ninh Binh csodái között élek.
Második este voltunk a város főterén, helyi táncos csoportok előadását néztük meg a helyiek körében.
Egyszer csak elénk állt egy angyal arcú szépséges kislány. Szó nélkül, kicsit félszegen adott a kezünkbe egy-egy szem pörkölt napraforgó magot, meg egy szelet csipszet.
Annyira meghatott ez a kedvesség és gyereki elegancia, hogy azonnal eszembe jutott a kulcstartó. Nagyon bántam, hogy nincs nálam.
Egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ez egy tökéletes pillanat volt. 4,6 másodpercig kellett csak gondolkodnom azon, hogy mit akarok tenni.
Gyorsan visszamentem a szállásra, ez szerencsére csak 600 méterre van a főtértől. Beloholtam a szobába, ahol 10 ágy van. Megküzdöttem a “hogyan nyissak ki egy számzáras lakatot szemüveg nélkül” démonjával és loholtam vissza a főtérre.
Annyira boldog voltam, hogy ez így sikerült!
Pont az előadás vége után értem vissza, már mindenki elindult hazafelé. De a távozók között megláttam a kislányt. Meghajoltam előtte, mutattam neki egy wait és odaadtam neki a kulcstartót.
Az a hihetetlen mosoly is velem lesz mindig, ahogy megörült annak, hogy tőlem kapott valamit. Elment. De fél perc múlva visszajött és adott még egy-egy szelet csipszet.
2 szelet csipsz és egy szem napraforgó mag…
A napraforgó mag számomra nagyon erős szimbólum.
A mag, amit elvetünk…
Ő adta nekem ezt jelképet.
Elültetett bennem egy újabb gondolatot az életről.
És nagyon szeretném azt hinni, hogy én is el tudtam benne ültetni egy kis magot arról, amit már talán tud:
Nagyon jó kedvesnek lennünk egymással. Szavak nélkül. Ehhez elég egy kis csipsz.
Köszönöm kicsi lány, hogy kedves ember vagy!
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás