278. | Az utolsó napok Cat Ba szigetén

Még csak kedd van, pontosabban kedden 14 óra, de a hátizsákom már tele van.

Kellemes emlékekkel.

1 tonna fényképpel.

Holnap itt hagyom ezt a gyönyörű szigetet.

De az utolsó két nap azt kívánja, hogy megírjam a történetüket. Vagyis hát, az én történetemet.

Mozi este

Vasárnap mégsem mentünk el gokartozni, mert mozi estet tartottak a hostelben.

Nagyon profi szervezés volt. Egy hivatkozás segítségével lehetett szavazni arra, hogy melyik filmet nézzük meg.

Extra lehetőség volt, hogy aki készít egy Google véleményt, az egy adag pattogatott kukoricával lesz gazdagabb.

Én a véleményezést „hivatásszerűen” végzem, és a Secret Garden Hostelről még nem készült el az anyagom.

Készítettem gyorsan két videót, 33 képet és megírtam a novella hosszúságú véleményemet. Kaptam érte majdnem 200 pontot a Google rendszerében. Őszintén tudtam méltatni ezt a helyet és az itt dolgozó embereket, mert nagyon profi szervezésű, nagyon barátságos szállást ismertem meg itt. És ami a legfontosabb, a személyzet minden tagját ismerem már.

A film és a társaságom jó volt, a pattogatott kukorica kevésbé, és ezekkel a gondolatokkal véget is ért ez a nagyszerű hét.

Derítsük ki, mi köze ennek a hétfőhöz!

Hétfő

Korán keltem, hosszú munkanapot terveztem.

A reggeli után indultam a két kedvenc kávéházam közül az egyikbe.

Az utcán elmentem a motor kölcsönző vállalkozás előtt, és köszöntem a tulajdonos hölgynek. Ő megállított, és megköszönte azt az értékelését, amit az ő üzletéről készítettem tegnap. Jó volt látnom, hogy mennyire örült neki.

Boldogság vs. hétfő: 1:0

Pár méter múlva odaértem a kávéházhoz, mikor csippant a telefonom. Valaki reagált a tegnap esti, a hostelnek készített véleményemre.

Ezt szó szerint másolom ide.

Ez őszintén szólva sokat jelent nekünk. Nagyon örülök, hogy a Secret Garden elég kényelmes volt ahhoz ahhoz, hogy ilyen sokáig a Cat Ba-ban töltött időd részévé váljon. Nagyon köszönjük a kedves szavakat és azt, hogy részese voltál itt velünk ennek a jó hangulatnak, és köszönjük minden egyes „Xin chào”/”Jó reggelt” napot🫶

Nekem természetes, hogy az vagyok aki vagyok. Ahogy az is, hogy köszöntöm személyzet tagjait. Minden reggel. Tisztelettel.

Hálás vagyok érte, hogy ők ezt értékelték!

Boldogság vs. hétfő: 2:0

Ezek után beléptem a kávéházba. A kávéházakról fogok írni a következő bejegyzésben, így itt most csak annyit, hogy – ahogy minden reggel – most is beszélgettünk egy kicsit a pultos hölggyel.

Szóba került a licsi. Elmesélte, hogy idén nem nagyon termett a szigeten, importálni kell. Majd – mivel minden alkalommal valami újat választottam a kínálatból – megkérdezte, hogy szeretném -e megkóstolni a licsi limonádét.

Persze, hogy szerettem volna. És a ház ajándékaként ajánlotta fel nekem. “On the house”. “A ház számlájára.” Soha nem gondoltam volna, hogy ezt valaki nekem fogja mondani. Azt sem, hogy jobban tud esni, mint az amúgy hihetetlenül finom licsi limonádé.

Boldogság vs. hétfő: 3:0

És ilyenkor azt szoktam mondani, hogy a seggem még nem tettem le dolgozni, de az életem már rúgott három gólt.

A nap további része késő estig munkával telt.

Este aztán megcsináltuk a tegnap mozi estre cserélt gokartozást.

Nagyon mókás volt ez a játék!

Egyrészt – ma ünnepnap lévén – rengeteg ember volt mindenütt. A tengerparti sétányon nem csak gyalogosok, hanem autók, motrok, kisbuszok, biciklisek és természetesen rengeteg gokartos száguldozott mindenfelé.

Őskáosz volt az egész terület. Engem el is ütöttek egyszer. Pont egy gokartossal alkudoztunk az árat illetően, mikor két srác kigolfozta alólam a lábamat. Nem fájt, nem lett baj sem. Igazából csak azon izgultam, hogy majdnem ráestem a két kisfiúra. Bár sokat fogytam, ezért biztosan nem örültek volna, ha a maradék súlyomat megtapasztalják.

A gokartra pattanva azonnal megindult a küzdelem a túlélésért. Mindenki versenyzett mindenkivel. Mindenki játszott mindenkivel. Előzések, driftelések, néha borulás és esés. Mindezt rengeteg mosoly közben. A gokartok három kerekesek: egy elől, kettő hátul. Valahogy hamar rátaláltam az érzésre, hogy hogyan lehet két keréken repeszteni. Ezt gyakorolva sok elismerő jelzést kaptam, innen tudtam, hogy ez különleges dolog lehet.

Nekem ez a város a fények városa. És ehhez csak hozzátett, hogy minden gokart úgy ontja magából a gyönyörű neon színeket, mint egy modern karácsonyfa.

Nagyon jó volt, hogy végül nem maradt ki ez a móka. Jó volt ezen az estén az egyik színes karácsonyfának lenni!

Hajóra fel!

Kedden korán reggel keltem, hogy a 7:45-re értem jövő buszt le ne késsem.

Aztán 8 órakkor kaptam egy üzenetet, hogy igyak még egy kávét, mert csúszik a mai program. 8:30-ra jönnek értem. Ez Ázsia bébi! Így meg ez!

A jelzett időben megjött értem a busz. Az előzetes információm az volt, hogy az idegenvezető jól beszél angolul. Ehhez képest már a nevemmel gondok voltak. Ellenben egész nap én voltam a társaságban az egyetlen nyugati.

Hogy milyen társaságban?

A busz a szállásától 4 percre megállt a kikötőnél, ahonnan egy hajóval elmentünk a sziget keleti felére.

1000 sziget közé.

Gyönyörű hajós kirándulás volt.

Nem vagyok benne, hogy 1000 darab kis szigetet láttam, lehet, hogy csak 500 volt.

Sokszor gondoltam arra az utazás alatt, hogy erről az élményről nehezen fogok tudni írni. Mert nem nagyon találom azokat a szavakat, amivel ezt a keddi gyönyörűséget el tudnám mondani.

Nem akarom persze azzal elintézni, hogy “beszéljenek a képek helyettem.” Egyrészt – sokszor érzem így – a képek sem tudják visszaadni azt, amit láttam, másrészt azért a látványon kívül is volt története a napnak.

Egyetlen ember volt a hajón, aki beszélt angolul. Egy nyugdíjas, 76 éves orvos. Vele sokat beszélgettem, együtt készítettünk fotókat, megkért, hogy készítsek róla pár képet. Aztán engedtem az unszolásának, így ő is készített párat rólam.

Az utazás része volt egy kiváló ebéd is. Ezt vele, a feleségével, meg három másik vietnámi emberrel fogyasztottam el. Olyan kedvesek voltak: mindenki mutatta, mit mivel egyek, szedtek nekem kaját a közös adagból. Elém készítették a kanalat, aztán nézték, ahogy pálcikával eszem.

Az idő egy jó nagy részét egyedül töltöttem, a fedélzeten. Szigorúan árnyékban. A fedélzet olyan forró volt, hogy amikor papucs nélkül mentem rajta végig, azonnal megbántam, hogy elfelejtettem felvenni.

Szerencsére túléltem a mászkálást.

Nagyon sok látnivaló volt. Például az 500-1000 sziget. Aztán a gyönyörű zöld, kristálytiszta víz.

Egy helyen megállt a hajó egy hosszabb időre. Itt volt lehetőség úszni, ugálni, banán hajón száguldozni a tengeren és kajakozni.

A kajakozást vártam. Be is osztottak egy vietnámi hölgy mellé. Először arra gondoltam, hogy megmondom, hogy jobban szeretnék egyedül kajakozni, de aztán azt mondtam, hogy úszom. Nem csak a kajakkal, hanem a sodrással is.

Így egy nevetős negyed órát töltöttünk egy hajóban evezve. Eveztem kicsit egyedül is – ahogy egy úriemberhez illik -, húztuk együtt is, és végül is nem azért jöttem el ma, hogy testedzést végezzek, hanem, hogy mindenféle elvárások nélkül élvezzem a napot.

Bevallom – remélem, senki nem botránkozik meg -, mikor a tetőn lévő légkondicionált kabinban lefeküdtem, hogy onnan gyönyörködjem a látványban, kicsit el is aludtam. Ez a nap nem szólt másról, mint a pihenésről. Belefért egy kis alvás a paradicsomban.

A hosszabb tengeri horgonyzás után a sziget keleti felén kötött ki a hajó. Innen elektromos autókkal vittek el minket egy – a sziget belsejében lévő – kis faluba.

Igazából a falu környezete, a dzsungel volt ami igazán megfogott. Meg az oda vezető út. A kis falu a maga békességében nem volt más, mint egy utca, ahol – érzésem szerint – mindenki csak azokat a perceket várta, mikor vásárló jön. Többen megszólítottak, hogy vegyek valamit. De nem volt szükségem semmire.

Vagyis, egyetlen dologra igen, ezzel kölcsönös boldogságot tudtam okozni az egyik árusnak és magamnak is. Egy ananász italt kértem. Ez úgy nézett ki, hogy egy egész ananászt facsart ki a hölgy nekem. Hihetetlenül finom volt. 40.000 VND (500 HUF, 1,7 USD).

A napomon egyetlen dologgal lógott ki a sodródásból.

Mikor elindultunk, a hajó veszettül imbolygott. Egy három emeletes hajó tetején állva érezhetű a hullámzás. Azonnal elkezdtem érezni a fejemben és a gyomromban a figyelmeztetést: te tengeri beteg típusú vagy!

Ott és akkor úgy döntöttem, hogy ezzel most leszámolok. Nem vagyok hajlandó engedni ennek az érzésnek. Amikor a szigeten az elektromos autókkal mentünk a kis falu felé, szándékosan a menetiránynak háttal ültem le, ahogy a visszafelé vezető úton is.

Az autó elég gyorsan ment, az út rendesen kanyargott, én meg egyszerűen csak emlékeztettem magam, hogy nem vagyok hajlandó engedni a támadásnak.

És ezen a napon egyszerűen elkerült a tengeri betegség.

Ez nyilván nem azt jelenti, hogy soha többé nem lesz problémám ezzel az érzéssel. Lehet, hogy ma egyszerűen csak szerencsém volt.

De az biztos, hogy a következő alkalommal is megpróbálom így kezelni ezt a kérdést.

Hazafelé még áthajóztunk egy halász falun. Ez egy kicsit modern, kicsit régi település a vízen. Láttam, hogy az emberek tényleg ott élnek a vízen úszó házaikban a halász felszerelések között. Érezhető volt a levegőben, hogy keményen dolgoznak a betevő falatért. És nagyon érdekesen, színesen mutatta meg magát ez a világ.

Az utolsó munkanapom a szigeten

Mivel a busz 3 óra előtt tett ki a hostel előtt, még volt időm, hogy egy gyors zuhanyzás után elmenjek dolgozni a kettő kedvenc kávéházam közül az egyikbe.

A tulajdonos srác örömmel fogadott, volt időnk még egy utolsó beszélgetésre és búcsúzásra is.

Nem vagyok híve a búcsúknak, sokszor mondtam már.

De mások szeretik, így természetesen részt veszek benne én is.

Nagyon szeretem ezt a szigetet, ez teljesen biztos.

Mégis könnyed volt a búcsúm.

Viszlát legközelebb!