Vártam már ezt a napot.
Vagy napokat? Most még azt mondom, „ki tudja?”
Úgy döntöttem, hogy most út közben fogom megírni ezt a bejegyzést.
Mert végre úton vagyok Cat Ba szigetén.
A várakozás
Szerettem volna napokkal korábban ezen az úton lenni, de úgy alakult, hogy az elmúlt napokban kivételesen sok munkám volt.
Csábított a gondolat, hogy ennek ellenére elinduljak, de csábítás most nem volt elég. Emellett napok óta esett az eső. Minden éjjel, és sokszor nap közben is. Márpedig, ha itt esik, akkor nagyon esik.
Éjszaka hihetetlen zajjal tombol az eső a tetőn. Én szerencsés vagyok, mert nem hogy nem zavar, de kimondottan szeretem hallgatni. Nappal pedig jól esik nézni, ahogy ömlik az eső az égből, és hömpölyög a sok víz az utcákon.
De bármilyen szép látvány és bármennyire is jól esik hallanom, azért benne lenni csak kivételes esetekben szeretnék.
Türelemmel vártam tehát a szombati napra.
Felkeltem. Megreggeliztem. Harmadszorra is meghosszabbítottam a hostelben az itt tartózkodásomat. Kaptam egy nap indító bókot, mert a recepciós kislány azt mondta, hogy most vette észre, hogy teljesen kékek a gyönyörű szemeim. Elég meleg volt már reggel, biztosan csak ez volt az oka, hogy majdnem elolvadtam…
Kérdezte, hogy mi a tervem mára. Mondtam neki, hogy ez egy csodálatos nap arra, hogy motorra pattanjak. Majd kiderül, hogy igaza lesz -e. Azt mondta, hogy igen, most gyönyörű, de délben maga lesz a pokol.
Motorra fel!
Kaptam egy ajánlást egy jó helyre, ahol nem csak korrekt áron lehet motort bérelni, hanem nagyon kedves a tulajdonos hölgy.
Nem csalódtam. Nagyon kedves volt, és jól beszélt angolul. Megkérdezte, honnan jövök. Mikor mondtam neki, hogy Magyarországról, így válaszolt: „O, Magyarország, a rózsák országa!”
Én ezt még soha nem hallottam. Az ő elképzelését nem akartam sem firtatni, sem cáfolni.
De kíváncsi voltam, hogy vajon miért mondta ezt. A válasz nem egyértelmű. Vagy egy egyszerű félre ment információ alapján tudja így, mert Ázsiában gyakran társítják virágokkal az országokat. Vagy egyszerűen összekeverte az országot Bulgáriával, amit viszont gyakran neveznek a „rózsák földjének.”
Mindegy is. Én a saját történetem miatt vagyok itt, nem azért, hogy másokét leromboljam.
Hallgatni arany.
És néha kifizetődő is. Amikor ugyanis megkérdeztem, hogy mennyi a motor ára, ezt válaszolta: „120.000, de neked 100.000, mert szeretem a virágokat.”
Lehet, hogy innentől én is a rózsák országaként gondolok majd Magyarországra?
A pillangók útján
Elindultam a sziget északi kikötője felé. Cat Ba délen van, így az egész szigetet keresztül kellett utaznom. A távolság érzékeltetésére: ez 20+ kilométert jelent motorral.
Egy hihetetlenül jó minőségű út látott már vendégül. A kis piros Honda (120 ccm), amit kaptam nagyon megbízható jármű. Ennek a két ténynek a következményeként a lassú haladás közben szinte más dolgom sem volt, mint gyönyörködni a hihetetlen látványban.
Óriási, zölddel borított sziklák között haladtam. Csak bámultam az óriásokat. Egy széles mosollyal az arcomon. Élveztem, ahogy a szél belekap a ruhámba és simogatja az arcomat.
És akkor megláttam a pillangókat!
Hosszú-hosszú kilométereken keresztül csodálhattam őket motorozás közben. Igazság szerint még soha nem láttam pillangókat tömegesen repkedni.
Felfedeztem a mintákat, amiket követve repültek. Sorokban haladtak. Érdekes módon mindannyian a város felé, ahonnan én pont eljöttem.
A káosz, amivel az út feletti teret uralták rendezettnek tűnt számomra. Könnyed eleganciával, mégis céltudatosan szálltak előre.
Ahogy tudtam, igyekeztem nem kárt tenni bennük. Megmondom őszintén, pillangókat kerülgetni motorozás közben egy teljesen más dimenzió, mint a kátyúkkal való küzdelem.
Amikor megpillantottam egy kb. 10 méteres köteléket, ahogy egy hatalmas A alakzatban repülnek felém, elállt a lélegzetem. Valamiért ez a pillanat úgy alakult, hogy tökéletes szinkronban érkeztem meg ebben az S betűbe: ahogy körbevett a hatalmas sor, nem volt más választásom. Hangosan nevettem. Felejthetetlen pillanat volt.
A legtöbb lepke fehér volt. Egyszerű, díszítés nélküli, könnyű teremtmények. Láttam pár hatalmas feketét is köztük és egy vöröset is. Így nem csak én voltam az egyetlen idegen a tömegben.
Mikor arra gondoltam, hogy milyen jó lenne velük együtt repülni az út felett, hirtelen belém villant a gondolat. De hiszen pontosan ezt teszem. Pillangók között repülök.
Hiszen magam is pillangó vagyok. Erről már írtam korábban.
Csodálatos volt!
Cat Ba északi kikötője
Megérkeztem az északi kikötőbe.
Óriási látvány volt.
Itt is a hatalmas sziklák keretezik a kilátást. Minden hihetetlenül zöld. A természet békés harmóniája fogadott itt.
A tenger nagyon békés volt. A kikötő egyik felében nagy hajók pihentek, a másik fele inkább a kisebb csónakok kikötője volt.
Láttam pár kis csónakot mozogni a vízen. Pontosan úgy, ahogy a filmekben vagy a könyvekben szokás ezt a jelenetet ábrázolni.
Az egyik ember a csónakot irányította. A másik meg a hajó orrában állva nézett előre. Fején azzal a vietnámi kalappal, ami szerintem ikonikus, akárhonnan nézzük.
Szép ez a látvány egy filmben is, de mérhetetlen hálát éreztem a szívemben, hogy ezt én most a saját szememmel láthattam!
Apály idején érkeztem meg. Így lehetőségem nyílt arra, hogy a visszahúzódott tenger földjén járják és nézegessem azt, ami máskor rejtve van.
A rákokcskák
A hihetetlen mennyiségű kagylóhéj mellett rengeteg pici rákot tudtam megfigyelni.
Hihetetlen, hogy ezek a kis fickók milyen bátortalanok. A legapróbb mozdulatra azonnal visszabújnak a homokba fúrt kis lukaikba. És mindezt nagyon gyorsan! Hihetetlen sebességgel közlekednek.
Ezért mozdulatlanul vártam őket, míg előjönnek a napfényre. Láttam sok picike rákot, és jó pár nagyobb, akár 5 cm-es példányt is. A kedvencem az, amelyiknek a jobb lábán egy hatalmas olló van, a másikon meg csak egy pici.
Felfedeztem nagyobb, akár tenyérnyi nagyságú rákok maradványait is.
A természetbúvár énem nagyon élvezte ezt a kis nézelődést.
Végül leültem a partra és egyszerűen csak élveztem a napsütést, a tengeri szél lágyságát, a tenger illatát és a hihetetlen látványt.
Fél órát töltöttem el ott, ahol máskor, a kompra szállva csak percek lennének arra, hogy valamit lássák.
Kávé Olaszországban
Az úton visszafelé haladva megláttam egy táblát. Sam kávézója.
Megálltam, hogy igyak egy kávét, de fel kellett fedeznem, hogy csak a tábla létezik. Sem Sam, sem a kávézó nem került elő. De legalább sétáltam egyet a hihetetlenül páradús levegőjű dzsungelben.
Kétségbeesésre most sem volt okom. Kicsivel távolabb egy kis faluban leültem egy utcai kávéházban.
Ittam egy hihetetlenül finom és ízlésesen elkészített kávét, a kedvenc görögdinnye dzsúzommal együtt. Megírtam ezt a bejegyzést eddig.
Írás közben többször megálltam és csodáltam azt a békés harmóniát, amit ez a kis falu mutat a hatalmas sziklák árnyékban.
Az épület elrendezése, a béke és a harmónia valamiért azt juttatta eszembe, hogy Olaszországban vagyok. Ott tapasztaltam ezt a békét először.
Valamiért nehezemre esik ezt a békés csendet itt hagyni. De az út folytatódik.
Vár a motorom.
Cat Ba nyugati kikötője
A motoron ülve hirtelen érzések kavalkádja öntött el.
A menetszél simogatta az arcom, miközben a szél tépte a testem. A levegő melegen ölelt, ellenben a nap égette, marcangolta a bőrömet. A levegő egyszerre volt hűvös a közepes tempó miatt, míg az óriási páratartalom hője szinte a földbe döngölt.
Erre az érzés hullámra ült még fel a szaglás szörfözni. Az egyik pillanatban még a virágok természetesen tömény és pompás illat felhőjében haladtam. A következő percben pedig már egy kis faluban a frissen mosott ruha mesterséges frissessége várt.
Az érzések ezen kettőssége hihetetlen energiákat szabadított fel bennem.
Ekkor gondoltam először arra, hogy a recepciós hölgy tévedett.
Ez nem a pokol. Ez maga a mennyország.
Tökéletes percek voltak.
Rádöbbentem, hogy szeretem ezt a szigetet. Akárhová néztem, mindenhol azt a kunyhót véltem látni, ahol öreg napjaimat tengethetem majd.
Tökéletes hely.
Így felspanolva érkeztem meg arra az útra, amit egyszer már láttam az első itt töltött napomon.
Motoron ülve kicsit más volt az út, sokkal többet mutatott meg magából. Gyakran álltam meg fényképezni.
A tenger vize (nem biztos, hogy a tenger!) kis parcellákban áll az út két oldalán. Az egyik oldalon a hatalmas sziklák, a másik oldalon a tenger végtelenje keretezik ezt az utat.
Úgy érzem, ez a kettősségek napja.
Motorozás és repülés. Olaszország és Vietnám. Kettős érzések. Sziklák tömege és a végtelen.
Mi jöhet még ezután?
Elsősorban egy jó ebéd egy hűvös teraszon. Egy vietnámi dobozba bújt Red Bull, ami Thaiföldön készült. Gondolom az osztrák tulajdonos tudtával.
Fél három van. Magam mögött hagyom az ismerős kikötőt.
Vár a sziget.
A rejtély maradjon rejtély!
Az éttermet elhagyva megálltam a víz parcellák mellett.
Az volt a szándékom, hogy kiderítem, vajon sós vagy édes -e a víz.
Gondoltam, hogy belenyalok, aztán kiderül. Közelebb érve a vízhez rádöbbentem, hogy a józan eszem nem tud veszíteni a kíváncsiság ellen.
Sokat segített a döntésben, hogy közelről láttam a vizet és a partját. A mindent elborító kecske- és tehénszar nem erősítette meg bennem a belenyalás szándékát.
Azt gondolom, jobb egy vérhas élmény nélkül az életem.
Így marad talán örökre rejtély ez a rejtély.
De legalább egy feledhetetlen negyed órát tölthettem egy kis romos ház falának vetett háttal üldögélve.
Megunhatatlan az a látvány, amit ma ajándékozott nekem a sziget.
A nyugodt perceket más titkok megoldásával töltöttem. Próbáltam kitalálni, hogy mi lehet a története a néhai ajtó mellett árválkodó szögnek. Vagy a nem messze tőle heverő elhagyatott kulcsának.
Nem jöttem rá. Ellenben egymás mellé tettem őket. Legyen min gondolkodnia másnak is!
A pálmafák ligete
Nem jutottam messzire innen.
Észrevettem egy kis utat a tenger felé, így egy perccel később már a tengerpart egy kissé elrejtett pontján parkoltam.
Egy órát töltöttem itt.
Sétáltam a parton és néztem a homokos, barna hullámokat. A messze a tengerben fürdőző 3 helyi embert. És a távolban egymás után úszó hatalmas teherszállító hajókat.
Újra a kis rákokcskákat tanulmányoztam. Elsétáltam a parttól kicsit távolabb is.
Akkor fedeztem fel a kis pálmafa ligetet.
Azonnal éreztem, hogy oda akarok menni. Elindultam.
Aztán hirtelen a tenger egy vékony kis sávja állta az utamat. Elég széles volt ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen nem tudjak rajta átkelni.
Így tettem egy kerülőt, hogy száraz lábbal mehessek át a másik oldalra. A cipőm már elég rossz állapotban van, ráadásul most elég tiszta is, és ezen az állapotán nem akartam változtatni.
Egy izgalmas, sziklákkal és rák lukakkal tarkított, az apály idején is kissé nedves homokos szakaszon eljutottam oda, ahol a száraz lábas átkelést terveztem.
Itt kiderült, hogy a homok elég nedves ahhoz, hogy elnyelje a lábam, így visszafordultam. A saját lábnyomaimat követve visszatértem oda, ahonnan indultam.
Közben megszületett a gondolat. Miért is nem megyek át mezítláb a kicsi vízen? Sokszor a legegyszerűbb megoldás jut a legutoljára az eszembe. LOL.
A víz közelebbi vizsgálata aztán meggyőzött, hogy nem akarok mezítláb átmenni ezen a vízen. A sok – éles – kagylóhéj nem volt valami barátságos. Most, hogy a kezemen a zombi harc közben szerzett seb már szépen begyógyult, igazán nem volt szükségem egy másikra a talpamon.
Ekkor megláttam egy deszkát. Hidat építettem a kis vízen. Na, jó. Ez egy költői túlzás. Oda cipeltem a vízhez és elegánsan a közepébe dobtam.
Természetesen ezek után nem sikerült a száraz lábas átkelés. Rövid volt a híd. Vagy széles a víz. Mindegy is. De a pálmafák annyira hívtak, mennem kellett.
Így végül – nedves cipőkkel és zoknikban – ott álltam a pálmafák alatt. Illetve ültem.
Nagyon romantikus volt. Egy kis időre megint Robinsonnak képzelhettem magam. Olyan érzésem volt, mintha egy lakatlan szigetre vetődtem volna. Csak a tenger, a pálmafák és én.
Még a rengeteg szemét a homokon.
Hirtelen észrevettem egy érdekes tárgyat. Így kezdődött el a partra vetett tárgyak fényképezése.
Rengeteg palackot láttam, rájuk telepedett kagylóhéjakkal. Rájöttem, hogy minden itt lévő palack le van zárva. A jóindulatú emberek így dobálják be a tengerbe láthatatlan tintával láthatatlan papírra írt üzeneteiket. Hogy azok biztosan pártot tudjanak érni.
Rengeteg érdekes dolgot találtam és fényképeztem. Sikerült egy egészen tekintélyes gyűjteményt létrehoznom a partra vetett kincsek képeiből.
Izgalmas sport ez, szerintem még fogom gyakorolni.
Visszafelé megint megmostam a cipőmet, búcsút intettem a kis hidamnak és a rejtett partszakasznak.
Pihenő egy kilátóban
Ma nagyon lassú utam volt.
Pár kilométerrel odébb megálltam egy gyönyörű kilátóban.
A cipőimet és a zoknijaimat szárítottam. Kicsit zenét hallgattam.
Aztán észrevettem, hogy mennyire csábító a szép márvány padló. Így eldőltem rajta és aludtam egy békés fél órát.
Naplemente
A pihentető alvás után felpattantam a motorra és 3 újabb hosszú kilométer után megérkeztem ide.
Egy kis vendéglő szerűségbe. Itt várom, hogy a Nap megmutassa, milyen szép, amikor eltűnik.
Itt fejeztem be a Galaxis útikalauz stopposoknak trilógia öt könyvéből a harmadikat. Mivel összekevertem a könyveket, a harmadikat a negyedik után olvastam most el. Azt hiszem, a sorrend is olyan véletlen, mint az élet.
Innen már csak haza megyek, hogy holnap folytassam a sziget felfedezését.
Túra Cat Ba erdeiben
Gyönyörű napsütéses reggel várt vasárnap.
Kicsit későn (9 óra) ébredtem. A reggeli 9:30-ig elérhető, hamar túl estem rajta.
Egy sürgősen megoldandó webshopos probléma várt rám este óta. 45 percig tartott mire megoldottam.
Így kicsit későn vágtam neki a mai túrának.
De az idő a legkevésbé fontos dolog ma.
Várt a sziget.
Nem álltam ellen.
Elektromos motor
Egy új barátom ajánlotta figyelembe az elektromos motort.
Mindenképpen ki akartam próbálni.
A másik ok, amiért mára ezt a típust választottam az az, hogy ma kevesebb közúti közlekedést és több gyaloglást terveztem.
Kibéreltem egyet a tegnapi helyen és neki is indultam a mai utamnak.
Az elektromos motor egy másik dimenziója a haladásnak.
40 km/h-nál többel nem megy. A hegyi utakon meg jó, ha a húszat bírja.
És hangtalan. Ez és az alacsony sebesség egy más fajta jelenlétét tesz lehetővé. A motor is csak azt mutatja: az idő ma nem fontos.
Cat Ba Nemzeti Park
Az első célom a Nemzeti Park volt.
Tegnap már eljöttem a bejárata mellett, de akkor más céljaim voltak.
A park két túra útvonalat kínál. Egy rövidet és egy hosszút.
Természetesen a hosszút akartam megcsinálni. De megtudtam, hogy az 4 óra oda és 4 óra vissza. Így gyorsan változtattam a tervemen.
A park bejáratát elhagyva azonnal kezdődik is a túra. Így magáról a parkról csak annyit tudok mondani, hogy a korának megfelelően szépen van berendezve. Látszik, hogy gondozzák és szeretettel tartják karban. Pont 40 éves, így volt idő mindennek a megfelelő helyét megtalálni.
Pár száz méter után egy valaha gyönyörű szállás komplexumot fedeztem fel. Egy szebb napokat is megért kis mesterséges tó körül cuki bambusz házak sorakoztak.
Megnéztem őket. Mindegyikben ott volt a berendezés, de némelyiknek már be volt szakadva a teteje. Olyan volt, mintha egy szomorú kedden egyszer csak elment volna mindenki.
Találtam két bárt, az ott látható árak azt mutatták, hogy évek óta elhagyatott lehet a hely.
Nekem így is tetszett. Alaposan körbejártam, mielőtt nekivágtam az igazi túrának.
A Ngu Lam csúcs
Megmászni ezt a hegyet egy igazi kihívás volt.
Nem olyan nagyon kemény, de azért kellett kapaszkodnom, míg 45 perc alatt felértem a csúcsra.
Most itt vagyok, élvezem a csendet és a magányt. Amióta itt vagyok (kb. fél órája) még senki más nem jött fel ide.
Kicsit lejjebb van egy kilátó pont, egy kis épülettel. Úgy hallom, mindenki más csak addig jött.
Ellenben egy gyönyörű pók feljött velem, itt vettem észre, hogy a hátizsákomon játszott potyautast. Ezenkívül egy kék gyíkkal és egy hatalmas kék lepkével találkoztam mindösszesen itt fent.
Mikor leültem először is a számat csukták be, mert az egyszerűen tátva maradt a látványtól. Ez a csúcs egy völgy közepén magasodik. Körülöttem pedig mindenhol ezzel a csúccsal megegyező magasságú csúcsok terülnek el. 360 fokban.
Kicsit olyan érzésem van, mintha a világ közepén ülnék.
Nincs itt semmi, „csak” a látvány. De az hihetetlen.
Azonnal elhatároztam, hogy csak élvezni akarom a szél hangját, a rovarok zaját, a madarak énekét. És inni akarom a látványt. Csendesen de bőségesen.
Pár perccel azután, hogy leültem, elolvastam a nagy tábla szövegét magam mellett. Mosolyogtam. Pont azt tanácsolta, amit csináltam.
Végül csak érkezett egy pár a csúcsra. Kicsit beszélgettünk. Aztán ideje volt indulnom, mert szuper éhes voltam.
Visszafelé könnyebb, bár nem könnyű volt az út. Ez a pár kilométer alaposan megdolgoztatta a lábaimat. Szeretem azt az érzést, mikor a megterheléstől remegnek az izmaim. Igaz, nem olyan mókás lefelé lépcsőzni olyan lábakon, amik nem teljesen stabilak. De ez is a játék része.
Eszembe jutott, milyen volt hegyet mászni Indonéziában, meg Thaiföldön. Még párszor az is, hogy milyen volt Magyarországon és Ausztriában.
Minden hegy más. Minden hegy gyönyörű. Nagyon örülök, hogy ma megismertem ezt a hegyet.
A Trung Trang barlang
Ez a barlang azonban kétséget kizáróan nem kérdés számomra.
Sok szép barlangot láttam már, de ez biztos, hogy a legszebbek között van számomra.
A bejáratnál azt írták, hogy ez a világ egyik legfontosabb barlangja a denevérek megfigyelésére és megőrzésésre. Sőt! Azt is írták, hogy legyek büszke arra, hogy az egyike lehetek azon keveseknek, akik láthatják ezt az egyedi barlangot.
Jelentsenek bármit is ezek a szavak, a barlang gyönyörű volt.
Egyetlen szűk út vezetett végig benne. Sok helyen olyan alacsony volt, hogy szinte guggolva kellett haladni.
Nagyon szép cseppkő formákat láttam. És ami talán kiemelte a többi barlang közül amit láttam már ezt a barlangot, az a világítás volt.
Ez volt az első barlang az életemben, ahol végre sikerült szép képeket készítenem. A barlangi fényképezésben a legfontosabb szerintem a fény. Itt valahogy mindenütt jól volt beállítva.
Nem csak szép köveket, formákat tudtam fényképezni, hanem páfrányokat is. Különleges volt a hely, hogy növények is vannak benne.
Ott volt aztán a víz. Több helyen csepegett, őszintén, ilyet se sok helyen láttam.
Végül a denevérek. Láttam már plafonról függő csoportokat máskor is. De most mindössze pár méterre voltak a fejem felett. Óriási volt. Ráadásul az egyik nagy példány folyamatosan ott körözött a fejem körül.
Jó volt nézni és hallgatni őket. A guano szagát még csak el kellett viselni.
Igaza volt a táblának. Tényleg különleges barlang volt.
Az erdő szélén
Elmentem egy barátom ajánlotta helyre, hogy a dzsungel egy másik pontján is sétálhassak.
Mikor odaértem, rájöttem, hogy fáradt vagyok.
Így most nem fogadtam el a dzsungel hívását.
Egyszerűen csak ültem a földön az erdő szélén, a sziklák alatt és élveztem a csendet.
Csendes és lassú nap volt. Kevés de annál gyönyörűbb élménnyel.
Rájöttem, hogy csak egy kis üldögélésre vágyom a városban. Egy üdítővel és egy csokival.
Ezért most itt ülök a város szívében. Egy soha nem kóstolt málnás Pepsi és egy kis doboz Kinder csoki társaságában.
Befejeztem a mai nap történetének megírását.
De a napnak még nincs vége!
A motor akksija még 70% töltöttségű.
Teszek bele pár kilométert itt a városban. Csak az érzés kedvéért.
Este pedig valószínűleg kipróbálom az egyik elektromos kisautót itt a parkban.
Jó lesz gyerekként befejezni ezt a „nagyon komoly” hétvégét.
Szeretem ezt a szigetet. Már most sokat adott.
És egy élmény még vár rám a jövő héten, mielőtt búcsút intünk egymásnak.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás