247. | Kalandos utazás Luang Prabangba

Megelőlegeztem ennek a bejegyzésnek a címet.

Arra gondoltam, ha nem lesz kalandos, akkor majd változtatok rajta utólag.

Túl vagyok a kiránduláson. Változott a cím…

No, nem azért, mert nem volt kalandos. Hanem azért, mert nem Vientiánba mentem. LOL

Az utazás tervezése, jegyvásárlás

A bejegyzés eredeti címe “Kalandos utazás Vientiánba” volt.

Ez a tervezgetés pont azon a napon történt, amikor a “A név nélküli kínai város és a motor” című előző bejegyzésben írt kalandokat átéltem. Mondhatom tehát, hogy nem csak az utazás két napja volt kalandos, hanem a jegyvásárlás napja is.

Az AI előzetes információi alapján terveztem meg a felkészülést. Aacz onnan szerzett információim a következők voltak:

2 db hajó jegyet kell vennem: egyet Pak Bengbe, egyet pedig Luang Prabangba.
A két napos hajóút első napján majd Pak Bengnben kell aludnom.
Mind a kettő napon kb. 6 óra hajókázás vár rám.
Luang Prabangban a kikötőből el kell jutnom a vasútállomásra.
Lehet, hogy ez a második napon már nem jön össze, így feltételezhetően ott is kell aludnom.
És a hab a tortán: vonatjegyet 3 nappal előbbre lehet csak venni.

Az utolsó pont kétségessé tette, hogy 2 vagy 2,5 nap alatt eljutok Vientiánba. Online vonatjegy vásárlása most nem is gondoltam. A Pak Beng beli szállás lefoglalása, vagy nem lefoglalása szintén kérdéseket vetett fel.

Elindultam tehát , hogy keressek egy olyan utazási irodát, ahol a felmerült pár kérdést – lehetőleg a angolul – meg tudom beszélni valakivel.

Utazási iroda sok volt az utcában. Az angol nyelv volt a kérdéses az eddigi tapasztalataim alapján.

Phaidroszal találkoztam ma

50 méterre a szállásomtól megláttam Phaidroszt. Persze, akkor még nem tudtam, hogy ő az.

Pár hete fejeztem be egy nagyon érdekes könyvet. A címe „A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete„. Robert M. Pirsig egyetlen könyve.

A történet főszereplője Phaidrosz, témája Phaidorsz útkeresése az életében.

Láttam már a srácot párszor, egyszer kétszer köszöntünk is egymásnak, most is csak köszöntem neki, és mentem tovább. De két lépés után valamiért meggondoltam magam, és leültem mellé.

Azt hiszem, azért ültem le mellé, mert ebbenaz átutazó városban ő volt az egyetlen arc, akit az elmúlt két hétben már többször is láttam, és úgy tűnik, hogy a Houayxay beli hosszú itt tartózkodás jelent valamit.

Egy órán keresztül beszélgettünk. Ausztriából származik, pár évvel idősebb nálam és 30+ éve él Ázsiában.

Nagyon érdekes információkat és történeteket osztott meg velem. Hogyan indult el, hogyan él azóta. Milyen volt Ázsiában rekedni a Covid járvány idején. Hogyan változott meg Ázsia az elmúlt 30 évben. Mesélt Indiáról. Érzékeltette, hogy mit hozunk mi ide európai emberek, milyen hatást gyakorlunk az emberek mindennapi életének alakulására.

A beszélgetés egy adott pontján megkérdeztem tőle, hogy filozófusnak tartja -e magát. Azt hiszem, a kérdés érzékelteti a beszélgetés mélységét. Mellesleg nem biztos, hogy annak tartja magát, de inkább igen, mint nem.

Jó volt vele beszélgetni. Este is találkoztunk (véletlenül) egy rövid beszélgetésre, végül pedig együtt vacsoráztunk. A vacsora közben kérdezte meg, hogy jól értette -e azt, hogy két hetet töltöttem Paiban, a Darling Viewpontban. Aztán mondta, hogy az első pillanattól gyanús voltam neki. Ő ugyanis a legtöbbet ott él, és a Darlingtól kétszáz méterre van a háza. Ahol feltűnt neki egy srác, aki naponta 2x, 3x elsétált a háza előtt.

Pontosan tudtam, melyik az a ház, amiről beszél, sőt így utólag nem csak arra tudtam rábólintani, hogy az az őrült srác én voltam, hanem én is azonnal emlékeztem rá. Érdekes pillanat volt kimondani itt Ázsia szívében, hogy milyen kicsi a világ.

A tőle kapott információk alapján jelentősen változott az aznapi tervem.

Először is megtudtam, hogy ha irodában veszem a hajójegyet, az kb. a duplája lesz, mintha magam intézem el ezt a kikötőben. Ami a szállásomtól kb. 1 km-re van, már voltam is ott.

Aztán az is világos lett, hogy nem kell azon aggódni, hogy Pak Bengben hogyan lesz szálásom. Amikor kiköt a hajó az összes helyi szállásadó ott fog várni minket. Ha pedig nem akarok velük üzletelni, akkor 200 méter séta után fogom megtalálni a hotelt.

A legjelentősebb változást a terveimben azzal hozta, hogy megemlítette Luang Prabangot. Mesélt arról, hogy milyen gyönyörű város, és bíztatott, hogy legalább kettő napott ott töltsek el.

Így elindultam a kikötőbe. Megvettem a jegyemet. Utána rögtön visszamentem a kikötőbe és elmentem a kínai városba, erről szól az előző bekezdés.

Houayxayban eztán már csak a Phaidrosszal eltöltött vacsora várt rám. Másnap reggel hajóra szálltam.

Úton Pak Bengbe – slow boat utazás első nap

Az aznapi hajóútra én vettem meg az első számú jegyet. Én voltam az első utas, aki a hajóra szállt. Egy papír cetli jelezte a helyemet a hajó elejében.

Valamiért arra számítottam, hogy nem leszünk sokan utasok a hajón. 9 óra előtt még alig pár ember lépett fel a fedélzetre. Olyan laza volt minden, hogy én a hajó orrában, a fedélzeten meditáltam.

Mire a meditációval végeztem, tele volt a hajó. A mai utazás az “ismerd meg a heringes dobozt belülről” alcímet kapta a fejemben.

A hajót 70 perccel a hivatalos indulási időpont után oldották el a kikötőtől. Közel 6 órán keresztül utaztunk lefelé a Mekongon.

A hajó neve lassú hajó. A nomen est omen teljesen igaznak bizonyult. Szépen, lassan motorozgattunk a vízzel együtt.

Az is a hajó rendeltetéséhez tartozik, hogy úgy üzemel, mint egy busz. Sok helyen kikötött, és szálltak fel és le helyi lakosok. A turisták, azaz mi mindannyian végig az utaslistán maradtunk.

Az utazás nézelődéssel, olvasással, alvással és ismerkedéssel telt. Örömmel láttam, hogy sok útitársam bújja a könyvét. Hamar kialakultak kisebb csoportok, a véletlen írta ülésrendnek megfelelően.

Mikor hátramentem a hajó végébe, egy laoszi srác minden kérdés nélkül a kezembe nyomott egy doboz sört. Meg sem próbáltam fejteni, hogy mi lehet ennek az oka. Ezek a kérdések ezen a földrészen teljesen értelmetlenek. Az első doboz után vissza akartam menni a helyemre. A mondat elején – ügyesen – elbújtatott “első” szó sejteti, mi volt a folytatás.

Igen, a második doboz. A srác nagyon motivált volt abban, hogy mindenkinek, aki hátramegy, legyen sör a kezében és legyen alkalma 2 percenként koccintani. Angolul nem beszélt, de Google Translate segítségével kérdezgetett és örült a válaszoknak.

Viszonozni akartam a kedvességét és vettem két nagy üveg sört. Még ő hálálkodott… Ez számomra nagyon azt bizonyította, hogy a srác önzetlenül költötte a – valószínűleg nem kevés – pénzét arra, hogy sört ajándékozzon a körülötte lévő embereknek. Mikor azt írtam neki a telefonba, hogy jó embernek tartom (az önzetlensége, vidámsága, jószívűsége miatt, de ezt a magyarázatot nem adtam neki, csak a véleményemet), nagyon meghatódott. Örültem, hogy két üveg sörnél többet tudtam neki adni ma.

Mire visszamentem a helyemre egy helyi néni ült a székemen. A laptoptáskámat lerakta a földre és kényelmesen üldögélt. Nem akartam megzavarni, így kerestem magamnak egy másik széket.

Így azonnal egy társaság tagja lettem. Valamit valamiért.

A hajóról a következőket érdemes tudni.

Mindkét oldalán nyitott jármű, így viszonylag meleg volt rajta. Ez nem növelte az utazás komfortját.

Kb. 30 méter hosszú volt. Az orrán van egy kb. 1 m2-es orr rész, oda az utazás közben nem lehet kimenni. Közvetlenül azután a hajó terében van a kormányos ülése.

A leghátsó részében van egy konyha-dohányzó-társalkodó helység. Ezt megelőzően van WC. Azon túl pedig az utastér. Mindenki egy térben ül tehát.

Az első ülések – köztük tehát az enyém is – egymással szemben vannak elhelyezve a hajó két oldalán, befelé nézű pozícióban.

Ez a rész kb. 5 méter hosszan tart, onnantól hátrafelé pedig több sorban, előre néző irányban sok-sok ülés van elhelyezve egymás mellet, egy középső oszlopban lehet köztük közlekedni. A sorok mögött még volt egy büfé is. Sör, üdítő, csipsz és zacskós leves volt a kínálata.

Az egymás felé néző első sorok között a padló deszkáit fel lehet szedni. Itt van kialakítva egy nagy rakodó rész. A teljes távra utazók (=turisták) nagy hátizsákjait ebbe gyömöszölték bele. Mivel első voltam a hajón, az enyém a nagy kupac legalján volt. Ami azt is jelentette egyben, hogy nem az elsők között fogok kiszállni.

A kikötést megelőző 1 órában már sokan jelezték, hogy mennyire várják ezt a kiszállást. A végén azért már én is gondoltam erre. Minden jó társaság és sör, meg elvonuló szép jelenség ellenére fárasztó, meleg és zajos volt a hajó.

Pak Beng

A kiszállás délután 5 óra után meglepően gyorsan lezajlott.

Phaidrosz jól mondta a dologot: Valóban sok ember várta a megérkezésünket. Kettő lépést tudtam tenni a szárazföldön, amikor megkaptam az első szállás ajánlatot. Az ár jó volt. A szobában egyedül én alszom (fontos kérdés ez, mert lehet, hogy arra gondolok, hogy kibéreltem egy szobát, majd kiderül, hogy egy közös szobáról van szó), az ára jó volt, úgyhogy ennél a két lépésnél nem is cipeltem tovább a hátizsákomat. Feldobtam egy teherautó hátuljára.

Azt azért még megkérdeztem, hogy milyen messze van a szállás. 5 perc! Óvatosan kell kezelni ezeket az 5 perceket itt Ázsiában. Volt már rá példa, hogy valójában 20 az az 5.

Most sem mondott igazat a nő. Autóval egy percet utaztunk. Gyalog meg 2 volt a távolság megtételéhez szükséges idő.

Az utcában, ahol a ház volt éppen az utat építették. Így minden rendkívül poros volt. A házon belül is. Hiába mosták fel a lépcsőházat. Szerintem elfelejtettek vizet cserélni felmosás közben, így azonnal meg is fogalmazódott bennem, hogy az ajtóbeli, szokás cspő levételnek itt most nem sok értelme van. A lábam lett csak koszos.

A szobám azonban tiszta volt. Egy hatalmás ágy, egy kis asztal és egy zuhanyzó helység.

Amit azonnal birtokba is vettem. Egyrészt jó volt zuhanyozni, másrészt borotválkozni. Mert ezt Huayxayban nem tudtam megtenni, mivel a szobában lévő zuhanyzómban nem volt tükör.

Zuhanyzás közben kopogtattak az ajtómon. Az ilyesmi nem nagyon szokott előfordulni. Nem, nem a zuhanyzás, hanem az, hogy közben kopognak. Nem voltam felkészülve semmi frappánsal, ami megoldást jelentett volna, így kiszóltam, hogy a fürdőben vagyok.

OK, jött a válasz. Meg is nyugodtam egy pillanat alatt, hogy elmúlt a szappanos vendégfogadás lehetősége. De fél perc múlva újabb kopogtatás zökkentett ki a friss örömömből. Most is csak azt tudtam mondani, amit az imént. Most is jött nyugtázó válasz. Majd megkérdezte egy női hang, hogy akarok -e fizetni.

Itt elvesztettem a beszélgetés irányát és igyekeztem visszaterelni az elfogadható mederbe az életet azzal, hogy mondtam, hogy igen, majd 10 perc múlva. Utána egy darabig gondolkodtam, hogy ez a bizalmatlanság jele volt, vagy egyszerűen csak nem értette a hölgy, hogy mit mondok.

Fizettem. Ekkor már ruhában voltam, így tűnt biztonságosnak a pénzügyi tranzakció.

Aztán irány a város. Ami egy kb. 1 km hosszú utcát jelent.

A város – mondhatjuk – nem nagy. Így az a rengeteg ember, aki erre az egy éjszakára érkezett oda, mindenféle helyeken folyton egymásba botlott. Itt alakultak ki azok az ismeretségek, akikkel most, közel egy héttel később is együtt töltöm az időmet. Csak már sokkal messzebb…

A városban sok étterem van, a szórakozást pedig egy ugrálóvár és egy a domb tetején lévő bár adta. Értelem szerűen nem az ugrálóvárban gyűlt össze a társaság.

Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, billiárdoztunk, ittuk a söröket, élveztük egymás társaságát.

Aztán elcsendesedett az utca, mindenki eltette magát a lassú hajózás második fordulójára.

Luang Brabang és a második nap a Mekongon

A második nap első érdekessége az volt, hogy az utunkat egy sokkal kisebb hajón folytattuk tovább. Így ennek a napnak a “heringes doboz haladó szinten” címet adnám.

Határozottabban keményebb nap volt.

A hajón volt egy angol fiatalokból álló társaság. Az első napon is zavaró jelenségnek lehetett elkönyvelni az ottlétüket, a második napon itt is történt némi hatványozódás. Hangos, zenének nem nevezhető fost itattak velünk – ha akartuk, ha nem -, míg ők a hideg sört vedelték. Ez határozottan nem csak az én véleményem, még napokkal később is előkerültek a beszélgetésekben.

Ezen a napon mintha a helyiek is többen lettek volna. Meg a kikötő helyek száma is mintha nőtt volna. Egy hajó kikötése mindig azt jelenti, hogy a hajó elhagyja a célt (kikötőt), visszafordul és “alulról” közelíti meg a mólót. Ami itt természetesen nem mólót jelen valójában, hanem egy partszakaszt.

Ennek köszönhetően ma egész nap forogtunk a vízen, mintha a lassú Mekong tele lett volna örvényekkel.

A helyiek sem finomkodtak. Az egyik kikötésnél előre mentem a hajó orrába, hogy kimenjek az elejéhez, de nem tudtam elérni a célomat, mert éppen egy motort toltak be az ajtón. Ez itt a valóság. Mi hátizsákkal hajókázunk, van, aki motorral.

Eljött az a pont, amikor a neveltetésem áldozata lettem. Mikor két idős laoszi asszony leült mellettünk a lépcsőre, meg a padlóra, a mellettem ülő sráccal átadtuk nekik a helyünket. Innentől kezdve hontalanok lettünk a hajón. Kárpótolt a kellemetlenségért, hogy nem csak a nénik mosolyogtak, hanem több helybeli is, az egyikük jelezte is elismerését nekünk.

A fenti okok miatt ma jobban vártuk, hogy vége legyen az útnak, mint tegnap tettük.

Egyszer minden utazás véget ér, most azt mondom, szerencsére ennek az útnak is eljött a boldogító vége.

Összességében egy olyan élmény volt ez a két napos hajó utazás, amit át kellett élnem. Kicsit megtapasztalni, kicsit felkészülni mondjuk Indiára, hiszen oda is szeretnék menni. Nagyon sok jó beszélgetés kísérte a folyón töltött 12 órát. A Mekong két partja nagyon szép, de egyáltalán nem változatos a táj, de mindenképpen kár lett volna kihagyni.

A következő ilyen út már ismerős lesz. De lehet, hogy egy darabig nem fogom újra ezt a közlekedési formát választani, ha lesz alternatíva.

Megérkeztünk Luang Prabanga.

De ez már egy másik bejegyzés.