Az előző bejegyzésben említettem egy kis ingyenes könyvecskét.
A címe “The Story of Big Brother Mouse”.
A könyv alcíme megmutatja, hogy miről szól a kiadó szervezet munkája: A nevelés nem egy vödör megtöltése, hanem a tűz meggyújtása.
A nagy egér testvér
A másnapi reggelimnél elkezdtem olvasni a könyvecskét és nem tudtam letenni. Egy 1983-ban indult történetet mesél el.
Egy szerzetes fiúval indult a történet, ami arról szól, hogy Laoszban nem igazán olvasnak az emberek könyveket. Pár elkötelezett fiatal ezen a helyzeten akart változtatni.
Tudni illik a laoszi gyerekek 50%-a tud csak olvasni és értelmezni egyszerű szövegeket (2019).
Az elkötelezett munkájuk célja ennek a helyzetnek a megváltoztatása. Például azzal, hogy nem csak megtanítják a gyerekeket olvasni, hanem megszerettetik velük az olvasást.
A kitartó munka eredménye a sok év alatt hatalmas eredményeket hozott. Nem csak hogy végig vitték a könyvkiadás bonyolult bürokratikus folyamatát, hanem kiadtak több száz könyvet. Ők maguk írták, illusztrálták. Ismert ifjúsági könyveket fordítottak le.
Aztán számítógépes ismereteket tanítottak. Iskolákat építettek. Többet. Sokat. Támogatókat állítottak az ügy mellé. Biciklikkel tudják támogatni az iskolábajárást a gyerekeknek.
Ezernyi csodát vittek végbe az elmúlt évtizedekben.
A szívemet ragadta meg az a kis könyv, annyira szépen rajzolódott ki ez a gyönyörű misszió.
Így, amikor a könyv végén, kiderült, hogy hogyan lehet ebben a misszióban részt venni, azonnal döntöttem, hogy megyek a könyvesboltba.
Nagyon sokféle módon lehet segíteni a gyerekeknek. Az egyik mód az, hogy egy napra elmész egy kis faluba. Igen, ez neked 200.000 LAK-ba (3.200 HUF, 9 USD) kerül, ezért elvisznek és kapsz egy ebédet.
A gyerekekkel töltött napon úgy foglalkozol velük, ahogy tudsz. Beszélgetsz velük angolul, mesélsz nekik mesét, gitározol nekik vagy tanítasz nekik valamit.
Az irodában hamar lelomboztak. A benzin helyzet miatt bizonytalan időre felfüggesztették ezt a fajta segítség nyújtási formát. Csalódott voltam, mert a héten elhagyom a várost. De ha egyszer még ide jövök, részt akarok venni ebben a programban.
Így most csak annyit tudtam tenni, hogy azt a 200.000 LAK-ot ott hagytam az irodában. Hálásan köszönte meg a fiatalember, akivel egy kicsit előtte beszélgettem is.
Én pedig ösztönösen csak ennyit tudtam mondani: Kívánom nektek, hogy egy napon ne legyen szükség erre a pénzre…
Mást akart tőlem az élet
Talán tényleg nincsenek véletlenek!
Hétfőn voltam a boltban. Az oda vezető út alatt egy plakátra lettem figyelmes. Kedden véradás lesz egy gyerek kórházban, gyerekek számára. Ahogy megláttam a plakátot, azonnal tudtam, hogy másnap ott leszek. Akkor még azzal a gondolattal örültem, hogy két féle módon is szolgálhatom a gyerekeket.
Nem gond, hogy csak az egyik valósult meg. Ez az élet.
Magyarországot huszonötszörös véradóként hagytam el. Tehettem volna többet is, de ennyi jött össze. Egy kitüntetésre elég volt.
Itt viszont valósággá vált, hogy újra a véremmel segíthetek.
Tudtam mi várna rám Európában, de Ázsia új terület. Kifaggattam az AI-t, és felkészültem, hogy mik lesznek azok az intő jelek, amiket tapasztalva kifordulok majd az ajtón.
Szerencsére nem voltak ilyen jelek. És nagyon hálás voltam, hogy nem én voltam az egyetlen nyugati ember. Kettő másikkal is találkoztam a kis helységben.
A formaságok hasonlóak. Egy angol nyelvű dokumentumot kellett kitöltenem, hasonló kérdésekkel, mint amiket már jól ismertem. Vér mintát vettek az egyik ujjamból. Megmérték a vérnyomásomat is. (Jó hír, hogy hónapokkal azután, hogy Koh Samuin a szemétbe dobtam az összes magas vérnyomásra szedett gyógyszeremet, szinte tökéletes értéket mutatott a műszer.) Kb. 10 hónapja nem mértem vérnyomást.
Aztán már csak a tű volt hátra és a szokásos módon nagyon hamar kifolyt belőlem annyi, amennyit az orvos előírt.
Mérhetetlen meglepetésemre egy nagy kupac ajándékot kaptam, ahogy mindenki más is. Egy pólót (ennek nagyon örültem, mert pont az a fajta sport póló, amiket minden nap használok), két csokit, egy joghurt italt, egy szelet süteményt, egy pohár jégkrémet, egy kávé utalványt egy fancy kávézóban és egy 100.000 LAK-os vásárlási utalványt.
Megkérdeztem, hogy van -e olyan kisgyerek a közelben, akinek oda tudnám adni az élelmiszereket, amiket kaptam, de azt mondták, hogy nincs gyerek a közelben.
Így megettem a sütit és a fagyit. És este már büszkén viseltem az új pólómat a bowling party alatt, majd a diszkóban.
Hibáznom is lehet
Az éppen hallgatott könyvemben a Pomodoro módszerről olvastam. Ez egy koncentrációs technika, amit többféle képen lehet végezni.
Én azt a technikát akartam most elkezdeni, ahol egy visszaszámláló óra segítségével 25 percig dolgozom, majd 5 percet pihenek. Ezt megismétlem 4x, és utána egy hosszabb szünettel jutalmazom magam.
Ehhez megvan a szoftverem. Most mégis arra gondoltam, hogy négy kis apróság segíthetné valósággá válni a virtuális számlálást. Valószínűleg azért, mert éppen a piacon sétálgattam és nagyon sok apró vacakot láttam magam körül.
Mivel nem akarok magamnál tartani semmit, ezért először arra gondoltam, hogy négy kis kavics biztosan jó lesz.
De a véradás miatt annyira fel voltam dobva, hogy kétszer is végigjártam egy hosszú sort, figyelve hátha lesz valami, ami megszólít.
Természetesen akadt ilyen tárgy.
Nagyon megtetszett egy 3 centiméteres alumínium kiskanál. Ebből egy kis kulcskarikán rögtön el is képzeltem a négyet. Minden Pomodoro kör után arrébb teszek egyet.
Megkérdeztem, mi az ára egy kiskanálnak. 35.000 LAK (560 HUF, 1,6 USD). Valamiért ezt soknak tartottam néggyel felszorozva. Mégis csak 140.000 LAK-ról beszélünk. Itt hibáztam. Nem nagyon szoktam alkudni, itt valamiért mégis megkérdeztem, hogy megkapom -e a 4 db-ot 100.000-ért. A hölgy azt mondta, 110.000 legyen. Alkudtam tehát 30.000 LAK-ot.
480 HUF, 1,8 USD…
Azonnal arra gondoltam, hogy ez hülyeség volt, ezért végül 120.000-et adtam, és ezzel végleg értelmetlenné tettem az alkudozást.
320 HUF, 0,9 USD…
Ennyivel rövidítettem meg azt a nőt.
Nem éreztem magam jól utána.
A kezembe nyomott egy papírt, amit sajnos csak otthon olvastam el.
A BékeBOMBA projekt
1964-1973 Laosz.
250-260 millió ledobott amerikai bomba.
18-52 bomba 8 percenként.
A nap 24 órájában, 9 éven át.
Iszonyatos számok!
1975 óta a helybeliek gyűjtik a bombákból mindenhol megtalálható fémet és ékszereket, apróságokat készítenek belőle.
Például kiskanalakat.
Vásároljátok vissza a bombákat jelszóval árulják őket.
És én ebbe rondítottam bele egy hirtelen hülye ötlet miatt. Szégyelltem magam, miközben elolvastam a kis papírt.
Másnap kerestem a hölgyet a piacon, hogy adjak neki 200.000 LAK-ot.
Nem találtam meg. Be kell vallanom, hogy másnap több ilyen dolgokat áruló nőt is láttam és nem tudtam felidézni az én eladóm arcát.
Hello Banana
Ha Luang Prabangban este jársz a piac környékén akkor sok kis gyereket, főleg kislányokat láthatsz az út mellett üldögélni.
Igen, tudom, és én sem szeretem azt, hogy a gyerekeket értékesítési csatornaként használják. Nagyon sokat láttam ezt pl. Balin.
De nem akarok senkit megítélni, mert valószínűleg nem jókedvükből küldik az utcára valamit árulni, vagy pénzt kéregetni a gyerekeket. Érezni kell, hogy ez itt szükség. Egyszerűen csak sokszor gondoltam arra, látva ezeket a pici embereket, hogy otthon kellene játszaniuk a valószínűleg elérhetetlenül drága Barbie babával és nem pénzt csinálni az utcán.
Az első naptól kezdve itt vannak a szívemben.
Utánozhatatlan, ahogy ezek az apró kislányok kimondják azt, hogy “Hello Banana”. Ami ugye azt akarná jelenteni, hogy “Szia! Nem akarsz banánt venni?” De az ő angol tudásuk ez a két szó, ami egy egyben azt jelenti, hogy engem banánként köszöntenek.
Mondom, utánozhatatlan az a bájosság, ahogy ezt a két szót kimondják és közben könyörög a szemük, hogy vegyünk már egy szaros banánt.
A tegnapi bombás kudarc után ma leguggoltam az első szépséghez. Megkérdeztem, mennyiért adja a banánt, remélve, hogy az összeget is ki tudja mondani.
Tudta. 30.000 LAK-ot kért és én hihetetlen örömmel adtam neki 100.000-t. Ezután kiderült, hogy a Thank You kifejezést is ki tudja mondani. De nem volt rá szükség. A hitetlenségtől csillogó szemei szebben mondták el, hogy hálás.
Azt kívánom…
Ezen a banános estén – még a vacsora előtt – másodszor vettem részt egy naplementés hajó úton. Egyszerűen csak mert jó társaságom volt és jó élmény volt másodszor is.
Második alkalommal már nem csak a “mit akarok elengedni az életemből” banán levelet hagytam üresen, hanem a “mit kívánok” darabot is.
Ha most lenne egy kívánság banán levelem ezt írnám rá.
Azt kívánom, hogy soha többé ne legyen fém a BékeBombák ékszereinek elkészítéséhez. És a kislányoknak legyen Barbie babájá, akinek azt tudják mondani: Hello Banana.Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás