Ez az utolsó éjszakám Vang Vieng-ben.
Öt óra múlva kelek, hogy elhagyjam ezt a várost, de alvás helyett inkább írok még egy bejegyzést.
Nem is igazán tudom miért, talán a végére kiderül.
Úton az utolsó laoszi városba
Az utazás ebben az országban is hihetetlen.
Phonsavan a Google Maps szerint 230 km-re van. És autóval ennek a megtételéhez 8 óra kell.
5 USD az ára annak, hogy egy minibusz elvigyen oda. Valamiért most nem akartam ezt az élményt magamnak. És nem az 5 USD miatt!
Pár hete úgy döntöttem, hogy innen stoppal fogok elmenni ebbe a városba. Rendben, nem biztos, hogy odaérek stoppal, de ma reggel meg fogom próbálni.
Fel vagyok készülve, hogy ha egy autónak ez 8 óra, akkor egy stopposnak ez lehet akár 16 óra is.
Nem vagyok benne biztos, hogy ma odaérek, ezért szállást sem foglaltam Phonsavanban. Így most eléggé kaland módba kapcsolom az utazást. Azt sem tudom, hogy érek oda, ahogy azt sem, hogy hol fogok aludni.
És pontosan ez a lényeg. Az ázsiai stoppolás még nem szerepel a kalandjaim között, hát lássuk meg, mit hoz a mai nap.
Egyik barátommal beszélgettünk erről. Ő említette, hogy fiatalabb korában sokat stoppolt, és milyen jó élmény volt mindig. Többek között azért, mert csupa érdekes emberrel találkozott.
Nos, én itt erre nem számítok. Mármint, nem arra, hogy nem találkozom érdekes emberekkel. Hanem arra nem, hogy jót fogunk beszélgetni. Az itteni emberek többsége az alap angol szavakat sem érti. Ezt értsük szó szerint, mert már tapasztaltam azt is, hogy a “kávé” szót nem tudom használni.
Arról nem is beszélve, hogy Laosz ezen részén már abban sem lehetek biztos, hogy milyen nyelvre lövök.
Az egyik este annyira dolgoztam, hogy nem akartam másodszor is bemenni a városba enni. Mivel itt a szálláson van egy nagy étterem szerű hely, odamentem és megkérdeztem – angolul – a házigazdát, hogy tudok -e valamit enni. Persze, nem értettük egymást, így elpantomineztem beki, hogy eszem. Egy “aha” kiáltással máris hívta a feleségét, hogy segítse megoldani ezt a kérdést. Mert a férfi veszettül nem értette, hogy mit akarok. Biztosan rossz színész lennék…
Vele sem voltunk előbbre, ahogy mondani szokás, mert neki sem tudtam elmutogatni, hogy mit akarok. Érteni meg ugye ő sem értette az angolt. Elővettem tehát a Google Translatet és beírtam magyar-laoszi fordítással, hogy “tudok itt enni valamit?”
Erre már reagált a férfi és mondta, hogy “kínai, kínai”. Így derül ki számomra, hogy a házigazdáim kínaiak.
Nem mellékesen a fordítás után kaptam kaját.
Jó pár ilyen élményem volt, így nem számítok arra, hogy ha felvesz valaki, akkor nagyon mély beszélgetéseket fogunk folytatni.
Ha felvesz. Mert azt több utazó is mesélte, hogy a legtöbb ember aki megáll, gyorsan kalkulál egyet, majd megmondja, mennyiért visz el. Ha nem fizetsz, akkor megy tovább.
Így igazából csak a jó szerencsében bízok, hogy valaki megáll és nem kér pénzt. Elhatároztam, hogy az első három pénzt kérőt elengedem, de ha nem lesz más, a negyediknek fizetek majd.
Meglátjuk.
O és Pow
6 vagy 8 pólóm van. Ebből 3 Spartan Race póló, egy jól felismerhető görög harci sisakkal a mellén. Mivel a pólóim majdnem fele ilyen, nem meglepő, hogy pár nappal ezelőtt is ebben sétáltam az utcán.
Emiatt szólított meg egy férfi, O.
Éppen zenét hallgattam, így nem értettem, mit mond, de megálltam. Mutatta a karját, amire pont egy a pólómon látható sziluett volt tetoválva. Rögtön barátok lettünk. Leültem és beszélgettünk egy fél órát.
O Alaszkából származik, de már régóta Ázsiában él. Pow a felesége, egy laoszi nő. És ketten csinálják a saját éttermüket. Igazán jót beszélgettünk, de én akkor már ebédeltem, így aznap nem ettem ott. De tegnap visszamentem ebédelni. Csak Pow volt ott akkor, akit előző nap nem láttam. Mégis annyira örült nekem, hogy egyből üzent a férjének, hogy itt van a magyar gyerek.
Mivel tegnap nem találkoztunk, gondoltam, ma is ott ebédelek. Így is lett. Egy nagyon finom Koh Thaot ettem és jót beszélgettünk újra. O még egy kis ajándékot is adott, de hogy mit, azt majd akkor írom meg, amikor annak a történetnek eljön az ideje.
Mikor O megtudta, hogy holnap (ma) stoppal indulok neki az útnak, kért, hogy reggel mindenképpen menjek be hozzájuk, mert készít nekem pár szendvicset az útra. Meg ad vizet. És készítünk nekem egy nagy karton táblát “Phonsavan” felirattal.
Így esett kútba az a tervem, hogy reggel csak kisétálok a szállásról a főútra és lazán kiteszem a kezemet.
De őszintén egyáltalán nem bánom, hogy előtte még vissza fogok menni a városba.
O pár beszélgetés után azt mondta, hogy nagyon jó volt velem beszélgetnie. És, hogy az első pillanatban látta rajtam, hogy milyen jó mentalitásom van. Hazudnék, ha azt mondnám, hogy fogalmam sincs honnan vette ezt.
Megemlített valamit arról is, hogy mindig mosolygok. LOL.
Számomra is jó volt ezzel az emberrel beszélgetni. 52 éves, sok tapasztalata és jó gondolata, meg jó pár olyan története volt, ami ha velem esett volna meg, biztosan itt olvashatnád a blogon.
Hajnalhozta Napra várva
Ma valamiért egész nap ezt a dalt hallgattam.
Fülemben a fülhallgatóval fütyültem. Nem akartam ekkora alliterációt írni, de így sikerült. A fütyülést több kisgyerek pontozta is az utcán.
A fütyülésről jut eszembe, hogy tegnap ahogy hazafelé jöttem két csöpp lányka szaladt oda hozzám, hogy pacsizzunk. Az egyik meglátta a hátizsákom pántján lógó sípomat. Mutatta, hogy hajoljak le, hogy megfújhassa. Olyan aranyos volt, ahogy örült ennek. Aztán mutatta, hogy én is fújjam meg. Így lettünk síp barátok.
Ma egy kisfiú – látva, hogy fütyürészve ballagok – megállított, hogy csattantsuk össze a tenyerünket. Aztán, hogy fogjunk kezet. Meg öklözzük össze a ökleinket.
Szóval, van esélye annak, hogy ma Vang Vieng utcáin többen is örülhettek annak, hogy zenét hallgattam.
Nagyon szeretem ezt a dalt. 15 éve hallgatom.
De ma valahogy másképp szólt.
A “Mikor látod, ahogy érzed az úton a lelkemet,” sor ott táncolt bennem. Nem is magyarázom, miért.
Ez a versszak pedig valamiért nagyon békésen rezonált bennem:
Leszek a csillag, alkony lángja,
Hajnalhozta Napra várva,
Tágas égbolt ékessége,
Álom Őre, békessége.
Nem azért, mert csillag leszek, vagy bárminek az ékessége. Hanem azért, mert pontosan azt a békét érzem magamban, amit az az ember érezhet, aki a fenti sorokat mondja.
A hajnalhozta Napra várva sem várok semmit.
Egyszerűen csak örülök az olyan napoknak, amivel elbúcsúztam Vang Viengtől. Annak, hogy az utolsó két napban ilyen sok békés és barátságos élményt ajándékozott nekem.
Közös sípolás, pacsizás, új ismerettség, elismerő vélemény. Mindezek az álmom őre, békessége…
És persze, majd elmondom azt is, hogy milyen volt a szendvics. A többit rábízom a hajnalra.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás