Ez a bejegyzés a “Tapasztaltabb lettem” című bejegyzés testvére.
Egy új nézőpont alapján mutatom be, hogyan lehet más módon járni az fizikai utat.
Előtte írok az utazó életmód során felmerülő mindennapi kérdésekről.
Ezek az információk jól jöhetnek még.
Különösen akkor, ha az ember történetesen digitális nomád.
Döntések, döntések!
A digitális nomád, utazó életmóddal kapcsolatban legtöbbször a “szabadság” szó jelenik meg a reflexiókban, amit én kapok.
Ez a fajta élet valóban szabadságot hozott nekem.
Ám a szabadság – ahogy talán minden más is – nem csupán fekete és fehér.
Ennek a mondatnak a leírása közben jöttem rá, hogy az általam gyakran használt kifejezés pontosan ugyanezt a jelentést hordozza. Én azt szoktam mondani, hogy mindennek ára van.
Az útitársakkal – akikkel rövidebb-hosszabb ideig megosztjuk egymással az időnket, energiáinkat, az úton levés élményét – már többször került szóba ez a téma.
Egy idő után a legtöbben érzik a fáradtságot. Itt most nem tudok (még) a saját nevemben beszélni, mert én (még) nem érzem ezt.
Elsősorban nem fizikai fáradtságról van ezekben a beszélgetésekben, hanem inkább egyfajta mentális kimerülés. És főleg azoknál jelenik meg, akik hosszabb távon (sok hónapja, sok éve) vannak úton.
Ezen az úton nagyon sok döntést kell meghozni. Az önmagában talán nem megterhelőbb, mint általában, hiszen, a “hagyományosnak” nevezett élethelyzetekben is rengeteg napi szintű, közép- és rövidtávú döntést hozunk meg.
Ami az útón lévők döntéseit más súlyozásúvá teszi, az szerintem az, hogy itt napi szinten kell esszenciális kérdéseket megoldani.
Hol alszom ma?
Hol fogok aludni holnap? Ha menni akarok, akkor pakolni kell, mozogni, megegyezni a következő szálással, kipakolni és csak ezek után pakolhatok. Ha nem akarok menni, akkor az éppen aktuális szállást kell meghosszabbítani.
Nincsen tehát állandó otthona az embernek. Nincs olyan, hogy nem kell döntenem a kérdésben, mert hiányzik az origó. Mindenképpen dönteni kell, hogy merre tovább.
Ha csak egyszer is kihagyom a választ, hogy hosszabbítok az adott helyen, vagy megyek tovább, a vége azonnal az lesz, hogy az adott helyről kitesznek és alhatom majd az utcán.
És a hol alszom ma kérdésben nem csak az van benne, hogy a szállásról kell dönteni. Gyakran kell döntést hozni arról, hogy mi legyen a következő település. Aztán a legtöbbünk utazása során jön a melyik országba dimenziója, mert a vízumok mindenhol csak korlátozott idejű tartózkodást tesznek lehetővé.
Szállás, város, ország.
Bármelyik lehet állandó az utazás során, de akkor az utazás lassul, vagy megszűnik. Ebben az értelemben nézve az utazás folyamatát, egy folyamatosan elvégzendő munka az ára a szabad akarat és szabad döntéshozatal létezésének.
Hol és mit egyek?
Az eddig látott helyeken soha nem az volt a kérdés, hogy van -e mit ennem, vagy innom. Az nem mindig garantált, hogy az étel minősége mindig megfelelő, vagy, hogy elérhető -e az, amit az adott pillanatban enni szeretnék. Az már inkább érdekes kérdés, hogy milyen áron adják ezt. Sok esetben nagyon szépen fel lehet rajzolni a térképre, hogy melyik utcáig mennek el a turisták. Addig magasabb, onnantól helyiek az árak.
De például a hely minősége sem garantált. Itt is van átlag minőségű étterem, de gyakrabban van átlag alatti. Ezt nem ítéletként, vagy rossz szándékból írom le. De már volt olyan élményem, hogy a szépen berendezett, átlagos kinézetű, utcára nyitott étterem hátsó felébe érve a bűz fogadott. Akkor és ott úgy döntöttem, hogy ha tudnak sült rizst adni, akkor ott fogok enni, de végig úgy fogom érezni magam, mintha egy WC-ben ülnék.
Nem is tudom, milyen érzések voltak bennem végül. Annak örültem, hogy nem volt sült rizs, és így nem ott ettem végül. Vagy esetleg azon bánkódtam, hogy kimaradt ez a tapasztalás.
Ezen az úton ritkán van saját konyha. Még ritkábban hűtőszekrény. Így elég erősen ki vagyunk szolgáltatva azoknak a kérdéseknek, hogy hol van a legközelebbi bolt? Abban mi kapható? Hol van a legközelebbi jó árat kínáló étterem? Ha veszek valamit, hová tegyem a szobámban?
Az utolsó kérdés talán megmosolyogtat. Ám a valóságban nem mindig mókás ez, vagy nagyobb képzelőerő kell hozzá, hogy mókás legyen. Ha például rovarokkal van tele a környék, nem mindegy, hogy ők is hozzáférnek -e a táskámba rejtett élelemhez, vagy nem férnek hozzá. Pai-ban a szobámat látogató patkány megrágcsálta két szappanomat is. A dzsungelben mindent egy nagy dobozba kellett tenni, ami ehető, annak ellenére, hogy 32 méterrel a talaj felett aludtunk.
A hűtőszekrény hiányáról mint probléma forrásról azt hiszem nem is kell írnom.
És, amikor azt írtam, hogy az is kérdés, hogy mi kapható a boltban, akkor nem arról beszéltem, hogy válogatós vagyok. Hanem arról, hogy a boltok kínálata erősen korlátozott. Egy 7-11 például jó boltnak számít itt is. De alig van benne gyümölcs és zöldség. Ami van drága. Nagyon sok tartósított és gyors készítésű étel, csipsz és édesség kapható, de friss ételek nem igazán vannak.
Ott van aztán az utcai boltok sora. Rengeteg kicsi garázs, ugyanazzal a kínálattal. Cukrozott italok, tartósított élelmiszerek, sör, cigi. Minden, ami a mindennapi gyors élethez kell.
Ezen okok miatt általában kutató munka előzi meg például a gyümölcs árusító hely megtalálását.
Így talán érthető, hogy miért mondom azt, hogy a hol és mit egyek kérdése is folyamatos döntések meghozatalát követeli.
Mivel töltsem az időm?
Talán furcsán hangzik a kérdés, de ebben a környezetben – számomra legalábbis – nagyon komoly kérdés.
Kiváló emberek társasága. Szórakozási lehetőségek. Gyönyörű természet a települések körül. A frekventáltabb helyeken tucatnyi szervezett tevékenység. Mindenhol a saját út megtalálásának lehetősége. Izgalmas utcák, új boltok. Nappali nyüzsgés, vagy az éjszakai élet felfedezése.
A folyamatos mozgás az állandó kísértést teremti meg.
Ha minden helyen 1-2 hetet vagyok csak, akkor annyi látnivaló akad körülöttem, hogy éppen csak elég lenne az összes(!) időm arra, hogy mindent lássak.
Aztán mehetek a következő helyre 1-2 hétre, és ott is rengeteg minden vár.
De én digitális nomádként dolgozom. Így az időm erősen korlátozott.
A legtöbb úton lévő ember, akivel találkoztam kicsi, vagy még kisebb költségvetéssel utazik. Közéjük értem magamat is. Figyelembe kell tehát venni a pénzügyi lehetőségeimet is minden döntés esetében.
Ennek ellenére – szinte – napi szinten kell arról is dönteni, hogy mi a következő program. Itt majdnem mindegy, hogy a holnapra tervezett munka helyett elmegyek egy hajó kirándulásra és holnap helyett majd szombaton dolgozom.
De a döntést akkor is meg kell hoznom, méghozzá gyorsan és gyakran. A döntések nagyobb része ráadásul a lemondás, mert inkább azt kell eldönteni, hogy a rengeteg lehetőség közül mit nem veszek igénybe.
Nincs ok a sajnálatra!
Mielőtt bárki elkezdene sajnálni! Ennek a “sok döntés, sok energia” gondolatkörnek nem az a következtetése, hogy milyen nehéz a sorsom, mennyit szenved egy úton lévő ember.
Csupán azt akartam megmutatni, hogy úton lévő emberként dolgoznom kell a szabadságomért.
Mindennek ára van.
Milyen érdekes paradoxon lett ez. A szabadáságot úgy érem el, hogy folyamatosan dolgozom érte. LOL.
Véletlen úticél választás
Biztosan nagyon sok módszer létezik arra, hogy kijelöljük magunknak az útirányt.
Ezek közül több, nagyon izgalmasnak tűnik számomra és mindenképpen szeretném majd kipróbálni a jövőben.
Az egyik az üveg pörgetés módszere. Nem kell hozzá más, csak egy kereszteződés, egy sík felület és egy üres üveg. A megpörgetett üveg egyszer biztosan megáll és megmutatja az irányt.
IT szakemberként azt is el tudom képzelni, hogy egy véletlenszám generátorral meghatározom az égtájat, egy másik lövéssel a távolságot mondjuk 700 km-en belül, aztán megkérem az AI-t, hogy mondja meg, hogy ezzel a két paraméterrel hová kell mennem.
Nem hiszem, hogy meglepődtem magamon. Amikor az előző sorokat leírtam, azonnal el is végeztem ezt a kísérletet.
Északnyugat, 583 km. Pillanatokon belül kiderült, hogy ezzel a módszerrel Mosha Town (Moshazhen) település, Kína lenne a következő úticélom.
El is gondolkodtam ezen most egy kicsit. Ez légvonalban valóban kb. 583 km-re van. Közúton azonban 1.100 km. Ennél vannak közelebb is települések Kínában, szóval, nagy valószínűséggel ezt a játékot nem most fogom eljátszani elsőre.
Van két hetem, hogy ezt eldöntsem.
Van aztán egy másik – bennem nagyon hangosan rezonáló – módszer.
Egyszerűen odaadom a telefonomat egy idegen embernek az utcáról. Megkérem, hogy a megnyitott térképen jelöljön meg egy pontot. Én meg oda megyek élni, ahová ő mutatott. Természetesen a térkép nagyítását annak megfelelően állítom be, hogy éppen mennyi pénz van a pénztárcámban. LOL.
Annyira szeretem az olyan szinkronicitásokat, amik például akkor történnek meg, mikor ezt a bejegyzést írom meg.
Nézegettem az AI zenés lejátszási listámat, hogy mi legyen a következő dal, amit meg fogok hallgatni. Megakadt a szemem Madonna, La Isla Bonita című slágerén. Pontosan tudom azt is, hogy azért mert a Cat Ba Nemzeti Parkba belépve, és onnan távozóban is ezt hallottam. Pont egy különleges hangulatban talált meg akkor ez a gyönyörű dal.
Elindítottam tehát.
Lassan 40 éve ismerem ezt a dalt. Már akkor is elvarázsolt, mikor még egy szót sem értettem abból, hogy miről énekel Madonna. Sok éve már értem is.
A dalszöveget hallgatva természetesen ezek a sorok kezdtek el visszhangozni a fejemben:
Tegnap éjjel San Pedróról álmodtam.
Mintha sosem hagytam volna el, ismertem a dalt.
Egy fiatal lány sivatagszínű szemekkel.
Minden olyan közelinek tűnik, mintha csak tegnap történt volna.
Trópusi szellő járja át a szigetet.
A természet itt vad és szabad.
Ide vágyom.
A gyönyörű szigetre.
Ezek a sorok a gyönyör hullámaival árasztották el a lelkemet.
Ezeknek a hullámoknak most volt itt az idejük. Egy hétnyi távolságra vagyok az én gyönyörű szigetemtől. És közel 40 évnyi messzeségben attól a fiatal sráctól, aki nem értette, csak érezte ezt a dalt.
Ma már – ezekben a pillanatokban – értem és érzem. Ez a dal 40 év után pont oda került bennem, ahol mindig is várta a saját helye.
La Isla Bonita.
Megérkeztem.
Ez is lehet egy módszerek közül, ahogy majd irányt választok. Egy dal. Egy régi érzés, amit a jelen életem és az élettapasztalataim átformálnak.
Ahogy csendesen figyelem most magam, sorban jönnek a dalok: Paradise City, Wherever I May Roam, Northwest Passage, Far Beyond The Sun, A Passage to Bangkok…
Annyira szeretem az olyan szinkronicitásokat, amik például akkor történnek meg, mikor ezt a bejegyzést írom meg. Vagy, ezt már említettem?
Még egy szót sem írtam arról, amiről ez a bejegyzést terveztem írni.
Vissza akartam térni az eredeti témához, de elindítottam a Rush: A Passage to Bangkok című dalát. És megláttam a leírásban, hogy “”A Passage to Bangkok”a második dal a Rush 1976-ban megjelent 2112 című albumán.”
Volt egy megérzésem és megkérdeztem az AI-t: Melyik napokon jelent meg ez az album a világ különböző pontjain?
A válasz: “1976. március 10. – több rajongói és archív forrás ezt tekinti a kanadai megjelenés napjának.”
Három nappal azelőtt, hogy megszülettem.
Hogyan csinálom én?
Visszatérve a jelenbe és a véletlen választást egyenlőre a jövő kegyeibe ajánlva, elmesélem, hogyan választottam eddig. És, hogy milyen lehetőségekkel számolok most, az új cél keresésében.
Thaiföld és Koh Samui kiválasztását annak idején megírtam. Ázsia hívott. Azon belül Thaiföld egy izgalmas kezdőpontnak tűnt. Akartam időt adni annak, hogy eldöntsem tényleg Thaiföld legyen, de hamar megéreztem, hogy ez egy intuitív választás volt, nem érdemes tehát nagyon agyalnom azon, hogy ez legyen-e az első, vagy sem.
Koh Samui pedig úgy jelent meg célként, hogy az ismertebb települések nevei közül kiválasztottam azokat, amik tengerparton, vagy szigeten vannak. Végül praktikus okok miatt – hamar – eldöntöttem, hogy hol kezdődik meg az új utazásom.
Onnantól kezdve Indonézia, ismét Thaiföld, Laosz, Vietnám ajánlások és praktikus választások alapján következtek.
Mikor Wat Pa Tam Wua temploma után egyértelmű volt, hogy Laosz lesz a következő, az országon belül úgy kezdtem el mozogni, hogy közeledjek a határ felé. Laoszon belül már egy egészen jól követhető utat jártam be nyugatról keletre.
Itt, Vietnámban indult el az a fajta utazás, ahol már egyre kisebb hangsúlyt fektettem arra, hogy hová is megyek, mert minden hely megfelelő lesz.
De ezidáig minden döntésem a következő hely meghatározásával kezdődött. Innentől kezdve az utazás módja maradt csak kérdés. Ebben a legtöbb esetben nem sok választásom volt. Vonat, busz, néha repülő a lehetséges opciók. De jellemzően mindig csak egy opció elérhető.
Ez viszont sokszor időigényes mozgást jelent a világnak ezen a részén. A 20+ órás buszos utazások se nem kényelmesek – és be kell vallanom -, se nem szórakoztatóak.
Egy barátommal tanácsára elgondolkodtam egy másik módszeren az úticél kiválasztását illetően.
Az már egyértelmű, hogy lassú utazó típusba tartozom jelenleg. Nem célom egy-két tucat település felsorolása a térképemen. Nem szándékozom minden elérhető látványosságot megnézni, ami elérhető körülöttem.
Nagyobb a hangsúly nálam azon, hogy ahol vagyok, ott érezzem magam jól. Az sem gond, ha egy-két alkalom után kimerül a látnivalók sora. Sőt, az sem gond, ha egyáltalán nincs látnivaló.
Többször hangsúlyoztam, hogy a hely lényegtelen. Az út végtelen, az idő nem tesz rám terhet.
A szabadságom tehát tényleg megvan ahhoz, hogy oda menjek, ahová szeretnék, vagy akár oda, amiről nem is tudom, hogy létezik.
Ez viszont lehetőséget teremt arra, hogy fordítsak a keresés sorrendjén.
Innentől kezdve többször fogom alkalmazni azt a módszert, hogy megnézem, hogy onnan, ahol éppen élek – vagy annak a közeléből – hová lehet olcsón utazni. Tehát, először megkeresem a legolcsóbb utazást. És ez fogja meghatározni a célt.
Ilyen egyszerű az egész.
Ezzel a módszerrel is tudok tartani bizonyos irányokat, és ennyi bőven elég is.
Most például csak annyi az irányom, hogy augusztus közepén Szingapúrban akarok lenni.
Addig szabadon és könnyedén fogok utazni városról városra, és még legalább egyszer egy másik országba is.
Őszintén mondom, alig várom, hogy a következő napokban időt szakítsak arra, hogy kitaláljam, hová megyek arról a csodálatos helyről, ahol most vagyok.
A következő bejegyzésben bemutatom ezt a helyet, és már lehet, hogy meg tudom említeni azt is, hogy hová megyek és hogyan találtam rá erre a helyre.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás