Többször beszéltem és írtam arról, hogy annyi a történet körülöttem, hogy egyszerűen nem tudok mindent megírni..
Azt hiszem, kár lenne azt gondolni, hogy nem tehetek róla. Az egyszerű pillanatok nagy része a saját narratívám miatt válik történetté.
Nem tehetek róla.
Ez tesz boldoggá.
Kedd és szerda
Kedden érkeztem ebbe a városba, ezt említettem a “Huế” című bejegyzésben. Első este egy nagy sétával ismerkedtem meg a várossal. Az eső többször megállásra kényszerített. Végül 300 méterre a szállásomtól kellett kényszer szünetet tartanom egy sör mellett. Eléggé sok a víz, ha esik az eső.
Szerda munkás és könnyű nap volt, nem csináltam semmi különöset.
Talán készülte a következő napokra?
Egy gyöngyszem és pár ember
Ezt a csütörtöki napot egy nagy sétával kezdtem. A császári várost (erről majd vasárnap) érintve elmentem egy 5 km-re lévő pici kávézóba. Egy barát ajánlása alapján kerültem oda. Hálás vagyok neki ezért a tippért.
Egy igazi rejtett gyöngyszemet fedeztem fel. Egy kis kertes udvar és egy pici épület. Ennyi elég a mennyországhoz, ebben teljesen biztos vagyok.
A kert tele volt növényekkel. A szebbnél szebb virágokat, bokrokat koronázták meg az árnyékot adó fák. Ezek alatt több helyen székek és asztalok voltak elhelyezve. Az egyik asztalnál ült a tulajdonos. Olvasott és kávézott. Annyira el volt merülve a könyvében, hogy először egy vendéget láttam benne. Nem akartam zavarni. Később kiderült, hogy a hely egyébként az érkezésem idején zárva van.
A szobatárs barátom már ott volt a kávézóban, ő mutatta be a kávézót. Két helység van az alsó szinten. Rengeteg könyvvel. Szeretek könyvek között lenni, így máris otthon éreztem magam. Jó ideig csak a felfedezéssel voltam elfoglalva. Nem csak a könyveket vettem szemügyre. Egy hatalmas DVD és egy bakelit lemez gyűjtemény is várja a látogatót. Mindenféle technikai csodák: lemezjátszók, zenegépek. Ami miatt aztán végleg egy elvarázsolt kastélyban éreztem magam, az a sok apróság volt, ami mindenhonnan integetett szobákban. Egy kis szobor itt, egy érdekes Beatles jelvény gyűjtemény amott.
Nagyon élveztem ezen a helyen lenni. Leültem dolgozni. A tulajdonos bejött a kertből, de annyira chill volt minden, hogy semmit nem kérdezett. Ki vagy, mi vagy, miért vagy itt. Hozott egy pohár vizet, ezt nagyon kedves gesztusnak vettem. Aztán persze rendeltem kávét is.
Hétfő éjszaka jöttem el Phong Nha-ból. Az ottani szállásom menedzsere kedden érdeklődött a hogylétem felől. Majd ennyit írt.
“Hiányzol.”
Ezek után nagy öröm volt vele ezen a helyen találkozni. Ő ugyanis Huế-ba való, itt élnek a szülei, meg a barátnője. Eljött őket, meg talán engem is meglátogatni.
Így egy új és egy még újabb baráttal üldögéltünk, beszélgettünk és ittuk a kávénkat. Csatlakozott hozzánk egy vietnámi lány is. A vele való beszélgetés különösen izgalmas volt. Mikor elmeséltem, hogy blogot írok, nagyon sok kérdése lett. Rögtön el is kezdte olvasni az oldalamat és közben még több kérdése lett. Jó érzés volt figyelni, ahogy kacagott, meg álmélkodott az olvasottakon. Vele úgy búcsúztunk el, hogy reméli, még lesz lehetősége látni engem és beszélgetni. Így terveztük, de többet nem találkoztunk.
Más történetek vártak rám a következő napokban.
Az első vacsora a sorban
Este együtt vacsoráztam a barátommal és a barátnőjével. Egy hangulatos kis vendéglőben, távolabb a város hangos központjától.
A vietnámi vendégszeretetről fogok írni hamarosan egy bejegyzést. Így most a vacsora részleteire nem térek ki. Elég annyi hozzá, hogy rengeteg jó ételt kóstoltam meg. Ráadásul olyanokat, amit helyi módon készítettek el. Volt az asztalon disznó, kecske és béka hús is. Már az ízek változatosságával jól lehetett volna lakni, a mennyiség már nem is lett volna fontos. És persze a vacsora elmaradhatatlan része a sör. Kiderült, hogy a vietnámi nők is képesek annyit inni, mint a férfiak.
A vacsora legszebb története még sem maga az étel lett. Hanem az a pillanat, amikor a pár elmondta, hogy jövőre tervezik az esküvőjüket. Amire szeretnék ha én is eljönnék.
Ezt a mesét nagyon jó lenne befejeznem egy év múlva egy új bejegyzéssel, mondjuk valami olyasmi címmel, hogy “Hogyan éreztem magam egy igazi vietnámi esküvői szertartáson?”.
A jövő rejtelem. De a pillanat csodálatos ajándéka vitathatatlanul az volt számomra, hogy ez a megtisztelő meghívás egyáltalán megszületett.
Egy vietnámi család
Átlagos pénteki napom volt.
Éppen csak annyi mikró történet fűszerezte, amiket pontosan azért nem írok le, amit az írás elején jeleztem. Túl sok lenne, és soha nem érnék a végére.
Estére egy újabb meghívást kaptam.
Ezúttal a város lüktető szívében, egy ezer embertől nyüzsgő útkereszteződés közepén lévő étteremben. Más volt az este, mint a tegnapi. És nem csak a helyszín miatt.
Egy kétgyerekes családdal és a barátaimmal vacsoráztam. Élmény volt egy kisgyerekes család körében elfogyasztani a vacsorát. Éreznem azt a dinamikát, amit csak a gyerekek jelenléte teremthet meg.
A saját emlékeim elevenedtek fel őket látva. A mérhetetlen örömet látni, amit egy rágó okoz egy kislánynak. Aztán a mérhetetlen kétségbeesést, mikor kiderül, hogy ezt nem lehet megenni. A szomorúságot, amit az ijedtség okoz, mert ő most elrontott valamit. Az apa próbálkozását, hogy mentse a helyzetet. Az anya rosszalló tekintetét, amiben olvasható, a “hogy lehettél ilyen hülye, hogy rágót vettél neki?”.
Egyértelműen ez a családias hangulat jelentette nekem az este első felének meséjét. Nem volt szükségem a magyarázatra, hogy miért kell lelépnie a családnak. Annyira ismerős volt minden. A házaspár egy szót sem beszélt angolul. Mégis minden, ami történt érthető volt. Szülők vagyunk. Közös nyelven beszéltünk.
Az élet természetesen nem figyeli az idő múlását, megállás nélkül mesél.
Mi egy hatalmas sétát tettünk hármasban a gyönyörú Parfüm folyó mentén. Hihetetlen ízlésesen van kialakítva a folyó partja. Minden négyzetméter arra ösztönzi az embert, hogy itt töltse az estéjét. Hosszú utak a víz felett, mellett. Zöld gyep. Lépcsők, teraszok, fedélzetek.
Nagyon szeretem azt, hogy az ázsiai emberek használják is ezeket a tereket. Körben ülnek, beszélgetnek. Együtt esznek. Leülnek egy-egy teával a kezükben és zenét hallgatnak. Vagy énekelnek. Vagy gitároznak. Nem akárhogyan! Elektromos gitárral, mini erősítővel!
Jó látni, hogy a világnak ezen a felén másképpen él és virul a közösségi élet. Nem számít, hogy este 11 óra van. Az élet pezsgő és gyönyörű, még akkor is ha csak nézem ezeket az embereket.
De ezen az estén nem csak néztem őket.
Van egy vietnámi játék. Đá cầu a neve. Néhányan körbe állnak, és egy tollakkal díszített kis eszközt tartanak a levegőben úgy, hogy egymásnak rugdossák. Mindenki csak egy érintéssel adhatja tovább, ezért a játék tele van látványos, akrobatikus mozdulatokkal.
A folyóparton volt egy nagyobb tér, itt két körben is játszották ezt a játékot. Éjfélkor. A barátom javasolta, hogy próbáljam ki, én szabódtam, hogy soha nem játszottam ilyet. Szerencsére azt válaszolta, amit én is pontosan tudtam: Ha nem próbálod ki, soha nem fogod tudni, milyen ez.
45 percet játszottam 10+ vietnámi sráccal. Megizzadtam mint a ló. Minden második rúgást elrontottam. Egyben persze, minden második sikerült is. Rengeteget álmélkodtam és csodálkoztam, hogy milyen ügyesen játszanak a többiek. Kaptam pár elismerő jelzést, ha véletlenül ügyes voltam.
Mennünk kellett, mert a barátom párja fáradt volt. Szívem szerint maradtam volna reggelig. Nem az elismerő jelzések miatt. Nem a testedzés hasznossága miatt. Hanem mert befogadtak a csapatba. Mert hihetetlenül jól éreztem magam velük. Mert annyira természetesen és egyszerűen került egy óra ennek a városnak a meghatározó emlékei közé bennem.
Legközelebb már magamtól állok be játszani a srácok közé.
Egy hegytető
Szombatra azt terveztem, hogy bérelek egy motort és megnézek két érdekes helyet a városban.
A reggeli ideje mást hozott.
Egy kanadai sráccal váltottunk pár mondatot az elmúlt napokban. Közös szállás, közös életmód, minden adott ahhoz, hogy beszélgessünk.
Véletlenül egy időben mentünk reggelizni. A sok szó között kiderült, hogy mind a ketten kiránduló napot tervezünk. Annyira lelkesen beszélt arról, hogy milyen hegytetőre indul el. Egy hirtelen megszülető érzés kimondatta velem a kérdést: “Nem bánnád, ha csatlakoznék hozzád?”
Én konkrétan arra gondoltam, hogy mind a ketten motort bérelünk és hajrá. Ő azonnal másképpen reagált. Béreljünk egy motort és hajrá. Így egy óra múlva elindultunk egy közös paripán. Mellesleg remek sofőr volt.
A hegyet megmászni izgalmas meló volt. Csak két kilométert kellett gyalogolni a tetőre, de ehhez háromszáz méter szintkülönbséget kellett leküzdeni. Kb. 35 perc alatt értünk fel, a negyvenöt fokos hőségben. A srác legalább egy fejjel magasabb nálam, és tizennégy évvel fiatalabb. Hosszabbak a lépései voltak, és gyors tempót diktált, de egyszer sem maradtam le tőle. Amikor felértünk, azt mondta, látszik rajtam, hogy tapasztalt túrázó vagyok. Én csak ennyit gondoltam magamban: még tudom tartani a tempót.
Egyetlen hibát követtem el. Nem hoztam magammal vizet. Szarvas hiba.
Már éppen nyitottam volna ki a számat, hogy kérjek tőle egy kis vizet, de ő szólalt meg először.
A “Van egy kis meglepetésem kettőnk számára” mondat kíséretében elővett a hátizsákjából két üveg sört. Hogy pontos legyek, két üveg hideg sört…
A hegytetőről látszódott Huế városa.
A hatalmas városból viszont senki nem láthatta, hogy két srác két üveg sörrel üldögél egy padon. Zenét hallgatnak, néha énekelnek. Megosztanak egymással a saját világunkat meghatározó gondolatokat. És ki tudják egymásnak mondani, hogy mindketten hálásak, hogy egymás társaságában élik meg a jelent, amit együtt neveznek gyönyörűnek.
Ez a pillanat közel két óráig tartott. Volt abban a két órában annyi boldog perc, hogy ha mindegyik után kaptam volna egy aranytallért, alig bírtam volna lecipelni a hátizsákomat.
Az utolsó vacsora
Még volt időnk együtt ebédelni a hegyről leérve. Helyiek között, egy kis elrejtett étteremben. Ez is lehetne egy kis bekezdés, de nem akarok két étkezést bemutatni egy napon.
Ugyanis egy családi vacsorára voltam hivatalos. A város központjától 25 km-re. Ahol nincsenek turisták. Ahol nincs fancy étlap. Ahol van egy folyópart és egy kis udvar, ahol 10-15 ember leül. Egy családi alkalom. Barátokkal. És egy idegennel.
Hihetetlenül élvezem azt, ahogy megváltozik az ilyen összejövetelek hangulata. A kötelező udvariassággal fogadják a baseball sapkás fehér férfit. Aztán ők is felfedezik azt, hogy nem annyira különbözünk egymástól. A kötelező, tiszteletteljes elfogadás a vacsorával együtt fő meg tapintható befogadássá.
Profin eszem pálcikával. Úgy iszom a sört, ahogy a vietnámi férfi issza. (Most is elmondta az egyik idősebb vendég, hogy az igazi vietnámi férfi legalább 10-et iszik. Egy igazi magyar ettől biztosan nem marad el.) Olyan élvezettel eszem a csigát életemben először, mintha midig ezt csináltam volna. Az angolnára (szintén életemben először kóstolva) megmutatom, hogy hihetetlenül élvezem az ízét.
Ők a találkozáskor még nem tudhatták, hogy ez nekem már nem annyira idegen terep. De hamar észrevették.
Ráadásul ezen az délutánon-estén úgy alakult, hogy én voltam ismerős terepen. Két kisfiú és egy kislány bizalmát kaptam ajándékba. A szótlan kisfiú – aki köszönésemet sem merte viszonozni -, negyed óra múlva megfogta a kezemet az étterem felé vezető úton. A vacsora végére már élvezte, hogy egy kézzel emelem a magasba.
A kislány a játékai átadásával fogadta el a bizalom megszületését.
A másik kisfiú is félénken kezdte. A vacsora végén már odajött puszit adni és ölelést kérni. Az ölelés mindenkinek boldogság. A kisfiú félelme örül, hogy ma nincs munkája. Az én lelkem boldog a kapott bizalomtól. A család pedig végleg megbizonyosodik, hogy nincs köztünk különbség.
Nem mondom, hogy enélkül a bizalom nélkül nem mentünk volna el egy karaoke bárba, vissza Huế-ba. Soha nem fogom megtudni, hogy a terv eredeti része volt -e ez, vagy akkor találták ki.
Tudod mit! Nem is érdekel.
Megmutattuk egymásnak, hogy ki mire képes egy mikrofonnal a kezében. Ennyi pont elég. És biztosan mondhatom, hogy hatalmas élmény mikrofonnal a kézben úszni az árral.
Persze a hatalmas vacsora nyújtotta minden kalória elégett a nagy énekléssel. Úgyhogy hajnali egykor még meglátogattunk egy nagyon-nagyon eldugott éttermet a városban.
Itt arra gondoltam, hogy az egész hely a családi disznó vágásaink legszebb pillanatait idézik, mind a környezet, mind a szagok, mind a helység tisztaságát illetően.
De valamiért ezek a körülmények nem fontosak.
Rengeteg ilyen helyen ettem már. Az ilyen hely alatt azt értem, hogy egy kényesebb nyugati ember be sem tenné a lábát. Számomra ezek a körülmények láthatatlanok, nem érdekesek.
Az étel ízletessége sokkal fontosabb. De még ennél is fontosabb, hogy két kiváló ember társaságában telt ez az utolsó vacsora. Talán majd felidézzük ezt az estét az esküvőjükön.
Imperial City
Huế császári város.
Persze, hogy meg akartam nézni, hogy hol éltek a császárok.
Hosszú lett ez a bejegyzés.
Már csak két gondolat maradt bennem.
A császári város megérdemli, hogy az olvasó beírja a keresőbe a “hue császári város” keresőszavakat.
Én azt az egy órát viszem magammal a császárok kertjéből, amit a hátamat egy fának vetve a fűben üldögélve töltöttem el.
A kertben sétáló hölgyek, hivatalnokok és a szolgáktól körülvett császár csak a képzeletemben jelent meg.
A város történetei azonban valósak voltak.
Lényegtelen, hogy a város írta meg őket, vagy én.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás