Vietnámban nem használnak atomórát a tömegközlekedési eszközök indításához.
Minden utazás egy izgalmas kaland.
És néha ismerős, de régen hallott hangokat ad ajándékba.
Mennyi az annyi?
Vasárnap este elhagytam Huế városát. Reggel még nem volt róla elképzelésem, hogy mikor. Az már biztos volt, hogy busszal. Erről írtam a “Hogyan döntök egy 1.800 kilométeres út előtt?” című bejegyzésben.
A reggeli után összepakoltam és megkértem a recepciós hölgyet, hogy a szálláson hagyhassam a nagy hátizsákomat. Várt rám a császári város, nyilván nem akartam cipelni.
A hol lesz az esti szállásom kérdésre őszintén tudtam válaszolni. Nem tudom. Elmeséltem, hogy előbb keresek egy buszt, majd utána foglalkozom a szálással.
Éppen pár perccel előtte, reggeli közben néztem az egyik alkalmazásban, hogy mennyiért és mikor mennek buszok.
Ő egy olcsóbb kisbuszt ajánlott. A második hatalmas előny, hogy az ő ajánlotta busz ott a hotelben vesz fel és a következő városban választott hotelem előtt tesz le. 21:00, vagy 21:30 lesz a busz indulása.
Abban maradtunk, hogy megírom neki a szállás nevét, ha meglesz.
Egy óra múlva már tudtam, hogy hol alszom aznap, így megírtam neki a címet és a hostel nevét.
Választ nem kaptam.
Így egy pár órával később megkérdeztem tőle, hogy lefoglalta -e a buszt.
Erre sem válaszolt.
Nem vagyok egy türelmetlen ember. A császári városban töltött nyugalmas nap után megkérdeztem másodszor is, hogy rendben van -e a buszom.
Így, a második kérdésre már válaszolt. Egy hangüzenettel. Megértettem, hogy a nem válaszolás oka az lehet, hogy valószínűleg beszél és ért angolul, de nem tud írni.
Lefoglalta a buszom, ez a lényeg.
A napomat úgy alakítottam, hogy 20:50-re vissza érjek a hostelbe.
19:30 körül jött az üzenet, hogy 20:20 és 20:30 között legyek a hotelben. Ezeken már csak mosolygok. Itt Ázsiában tényleg vigyázban kell álni a busz mellett, mert egy hét órás késés ugyanannyira valószínű, mint egy 2 órával korábbi indulás.
Megcéloztam a 20:20-as érkezést a hostelbe. A buszokkal ellentétben én szeretek pontos lenni.
20:15-kor hívott a hölgy. 3 percre voltam egyébként tőle. Merre járok, mert a busz mindjárt itt lesz.
Megkérdeztem, hogy használhatom -e a mosdót a földszinten, mert nem akartam már a 4. emeletre felmenni. Hátha ezzel lekésem a buszt. A lenti mosdóban éppen a nagymama zuhanyzott, így – a közös sokk elkerülése érdekében – kihagytam a földszintet.
Mondtam, hogy gyorsan felmegyek az első emeleti mosdóba. Persze, menj csak, volt a válasz. Az kimaradt a számításból és a jóváhagyásból, hogy az első emeleten nincs mosdó. Sem fürdőszoba.
De mire ezt felfedeztem ezen az emeleten, megérkezett a busz.
Kockáztatnom kellett. Ha a 3 órás utazás alatt nem áll meg a busz, bajban leszek.
Így felmentem a második emeletre. Felfedezni, hogy ott sincs vízes blokk. Innen már csak egy forduló volt rájönni, hogy a harmadikon sincs. Végül ott találtam magam a 4. emeleten.
A vizelés zenei kísérete a busz dudája volt. Ez egy fontos tanítás. Teljesen mindegy, hogy a busz előbb, vagy később érkezik, várni nem nagyon szeret. Ha lenne zippzár a nadrágomon azt a lépcsőn lefelé rohanva húztam volna fel. Ha meg lett volna rajtam ejtőernyő, kiugrom a negyedikről. Nem vettem volna a lelkemre, hogy a pontos menetrend az én testi szükségleteim miatt romlik el.
Buszon
Már hiányzott a buszozás. Bár erről a mondatról eszembe jutott a kérdés, hogy vajon melyik emodzsi fejezi ki a legjobban a szarkazmust.
Igazából két buszról kell beszélnem, mert valami számomra teljesen felfoghatatlan okból 80 km megtételéhez két busz kell.
Szóval, át kellett cuccolnom egy másik buszra, de ez inkább fűszer, mint probléma. Több arc, más oldal az úton, más illatok. Nem elhanyagolható, hogy a második sofőr csendben volt. Az első szinte végig telefonált. Ez a tevékenység este 11 körül azzal válik a magányügyből közüggyé, hogy a torkába épített megafonon keresztül üvölt a telefonba.
Nekem nem probléma ez sem. Ha alszom, akkor alszom. De egy zajokra érzékenyebb embernek érdemes az ilyen esetekre munkavédelmi fülvédővel készülni.
A másik busz csendes volt.
És akkor figyeltem fel a zajra.
Először meg sem hallottam.
Aztán eljutott a tudatomig, de nem ismertem fel.
Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy mit hallok.
A múlt homályába vesző ismerős zaj a busz irányjelzője volt.
Elszoktam ettől a hangtól.
Azt hiszem, észre sem vettem, hogy ennyire.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás