Gondoltam, hogy mielőtt megírom ezt az írást, megszámolom, hogy hány meghívást kaptam már Vietnámban helyiektől, hogy együtt vacsorázzunk. Vagy például csak teázzunk.
Rájöttem, hogy ezt már csak véres verejtékkel tudnám megszámolni.
Ja, meg arra is, hogy teljesen lényegtelen a szám.
Annyiban egyeztem ki magammal, hogy sok alkalommal láttak már vendégül vietnámi emberek.
Itt az ideje írni arról, hogy hogyan néz ki a vendéglátás ebben az országban, amit egy idegen kap.
Tea és a földműves pipája
A teát itt, ahogy én láttam, egészen másképpen fogyasztják, mint Európában.
Általában kicsi poharakból isszák, ebből mindig többet, kb. 6-8 darabot láttam kikészítve az asztalra, vagy egyszerűen csak a bejárat elé a földre. Mindig tálcára téve tárolják. A tálca közepén van egy kisebb teáskanna. Ennek a filteres tetejébe teszik a teát. Az utolsó kellék a termosz.
A teakészítés folyamata nagyon egyszerű. Kiöntik a maradék teát, és kiszórják az elhasznált teát. Friss tea kerül a főző edénybe. Ezt leöntik forró vízzel. Aztán azt az első áztatást általában azonnal ki is öntik. Majd jön a következő adag víz, amit 20-30 másodpercig hagynak dolgozni. Aztán elkezdjük inni a teát.
A készítés folyamat így teljes. Nem véletlenül nem írok cukorról, citromléről, tejről vagy mézről. Víz és tea. Ennyi a recept.
Vietnámban a tea olyan, mint nálunk egy kancsó víz az asztalon. Ott van. Isznak belőle két kortyot beszélgetés közben, üzletkötés közben, várakozás közben, étkezés előtt vagy után. Ha valaki érkezik, automatikusan kap egy pohárral. Nem különleges esemény, hanem a vendégszeretet természetes része.
Ninh Binhben egy varrónőhöz látogattunk el három alkalommal. Minden alkalommal más volt otthon, mikor odaértünk. Anyós, férj, após. Nem kérdezték miért jöttünk (tudták nyilván), azonnal készítettek egy teát.
Hanoiban egy borbélyhoz mentem el. Éppen dolgozott, de udvariasan jelezte, hogy üljek le és szolgáljam ki magam teával. Majd mikor végzett az előttem lévő vendéggel, együtt is ittunk egyet.
A motoros túrán egy helyen megálltam kávét venni egy kisboltban. Azonnal leültettek és teát töltöttek.
Ma reggel Da Nang-ban egy kávézóba ültem le kávét inni. Még mielőtt megszólaltam volna kaptam egy pohár teát.
Még valami. A poharakat egyszer sem láttam elmosni, mielőtt újra megtöltötték volna. Engem ez egyáltalán nem zavart, de biztosan van, akit igen. Neki ideje bekészíteni a “nem szeretem a teát” kifogást.
Ha már leültünk, sokszor azonnal előkerül a điếu cày (kiejtése nagyjából: zjeu káj) is, ami Vietnám egyik legismertebb hagyományos dohányzási eszköze.
Mindenhol ott van. Nem viccelek. Minden kis étteremben, üzletben. Sokszor dekorációként is, de használati tárgyként erdőt lehetne belőlük építeni minden településen.
Néhány érdekesség róla. Vastag bambuszból készül, ahogy láttam, kb. 5 cm átmérőjű. Az aljában kevés víz van, ezért vízipipának is tűnhet, de ez nem az. Leggyakrabban thuốc lào nevű, rendkívül erős vietnámi dohányt szívnak belőle. Ez sokkal nikotindúsabb lehet, mint a hagyományos cigarettadohány. Egyetlen slukk is elég ahhoz, hogy egy tapasztalatlan ember megszédüljön vagy akár rosszul legyen.
A cső aljába vizet öntenek, miután a benne lévőt kifújják a csőből. Köröm nagyságú dohány gombócot tesznek az erre kialakított fém tartókába. Aztán átadják a vendégnek, aki két kézzel fogja. Öngyújtóval felülről elkezdik égetni a dohányt. A fogyasztó a bambusz csövet a szája köré illeszti és megkezdi a belélegzés, köhögés, szemforgatás, könnyezés és “húha” kiáltásokból összeállított koreográfiát.
Aki jobban bírja a dohányt meg füstfelhőt ereget. Itt a felhőt megint szinte szó szerint kell érteni, mert kifújáskor olyan mennyiségű füst jön ki az ember száján, amit egy öregedő sárkány könnyes szemmel irigyelne meg.
A helyiek persze el tudják intézni maguknak az egész processzt, mert ők egy kézzel tartják a csövet, a másikkal meg az öngyűjtót.
Két-három szippantás és kipufogás után vége is a dolognak.
Tényleg erős. Egyszer én is köhögtem, de a többi alkalommal sikerült eljátszanom, hogy kemény gyerek vagyok. Az utcasarkon befordulva meg elsírtam magam.
Ehhez az élményhez is hozzátartozik, hogy közös. A nagy csövet boldog, boldogtalan szívogatja. Akinek ezzel az intimitással gondja van, jobb, ha letagadja, hogy dohányzik.
Én szeretem elfogadni ezeket a meghívásokat. Mindig akad érdeklődő kérdés, kedves mosoly. És a jó érzés, amit egy önzetlen vendéglátás teremt meg.
Az étkezések
Ha meghívtak enni, akkor meg voltam hívva.
Ilyenkor ők fizetnek mindent. Ha ezt viszonozni akartam, a következő alkalommal én fizettem a kettőnk ételéért. Amikor családnál voltam, fel sem merül a kölcsönösség kérdése. Meg vagy hívva, ezt csak azzal tudod viszonozni, hogy derekasan eszel.
A legegyszerűbb meghívások például egy leves elfogyasztására szolgálnak. Ezt nem lebecsülés képen mondom. Itt a levest egy kisebb homokozó vödör méretű tányérban adják, amiben egy növendék kacsa vígan ellubickolna egész délelőtt.
És a tálban nem a leves a domináns térkitöltő anyag, hanem a sok tészta, zöldség és hús, vagy tofu. E mellé jön még majdnem mindig egy kisebb kosárnyi saláta és mindenféle más növény levele. Nem viccelek itt sem, amikor a kisebb kosarat említem. Néha annyi zöldséget tettek elém, hogy egy kisebb sündisznó család egy hétig jóllakott volna vele minden nap.
Szóval a leves itt főétel. Kétszer próbáltam meg azt, hogy a leves mellé kértem mondjuk még egy adag sült rizst. Ennek az ostobaságomnak az eredménye legalább egy fél adag étel szemétbe kerülése lett minden alkalommal. Mindig a leves húzta a rövidebbet egyébként.
Ez az étel ennyi, az egyszerűséget az jelenti, hogy ebben az esetben maximum a salátán osztozunk, de a leves az privát szféra marad.
A következő fokozatú meghívás már közös fogyasztást is jelent.
Ilyenkor elkezdik kihozni az ételeket. Nem egyszerre, ahogy Európában megszoktuk, hanem fokozatosan. Kihoznak mondjuk két féle ételt. Mire azokat megkóstolgattuk, vagy esetleg el is fogyasztottuk, ott lesz a következő.
Ez egy óriási meglepetés egyébként vendégként. A rendelés nem az én dolgom. Így minden forduló egy kis rejtély, ahogy a mennyiségek is. Minden alkalommal megtörtént az, hogy már mindent megkóstolva, a teljes jóllakottság érzetével azt hittem vége van, kihoznak még egy nagy tál valamit.
Az ilyen ételeket kis tálakból esszük, olyan méretűekből, amiből Magyarországon savanyúságot eszünk.
Nekem mint vendégnek mindig kijárt, hogy nekem szednek a tányéromba. De szedhetek magamnak is. Az a kedveskedés a többiekkel is előfordul, de azért az esetek többségében mindenki magának szed.
Ez a kiszolgálás nem kontroll. Mindenki szed minden ételből, de úgy tapasztaltam, hogy arra is mindenki ügyel, hogy mindenkinek jusson mindenből. Ebben a mondatban olyan jelentős mértékű szóhalmozást kellett csinálnom, hogy megfeküdte a gyomrom. Talán írhattam volna úgy is, hogy mindenki odafigyel a másikra.
A vacsorák végén mindig marad étel az asztalon. Ez a veszteség.
Érdekesség, hogy Vietnámban olyan kis asztalkáknál ülünk, amit mi otthon a gyerekek elé teszünk csak. Az asztal kb. a térddel van egy magasságban. Így a székek is kicsik. Kicsit olyan babaház jellege van a legtöbb helynek.
Az is nagyon érdekes, hogy majdnem mindent az asztal alá szórunk étkezés közben. Így egy nagyobb társaság távozása után néha hókotró traktort kell bevetni a romok eltakarításához. Szalvéta, sörös dobozok, csomagolások, cigi csikkek és még bármi, ami szemét sokszor ott van az asztal alatt. Aztán csak összeseprik. A másik megoldás a minden asztal mellé kirakott szemetes kosár.
A kis tányéros étkezés egyébként nagyon praktikus szerintem. Egyrészt az elfogyasztott kalória mennyiség nagyobb kontrollját segíti. Másrészt sokkal több hely van a közösen fogyasztott ételek tájainak. Ha esetleg szükséges a tálka elmosása evés közben, akkor vízzel lelocsolják és a vizet kilöttyintik az asztal közelében.
Én mindig nagyon hangulatosnak éreztem ezeket az étkezéseket.
Sokszor odajönnek emberek az asztalhoz. Néha csak miattam, az idegen miatt, hogy kezet foghassanak, esetleg koccintsunk. De sokszor barátok jönnek a vendéglátókhoz.
Megtudtam, hogy ezt az asztal látogatást illik viszonozni. Azaz, ha egy ember egy másik asztaltól odajön hozzánk, hogy velem kezet fogjon, akkor egy idő múlva én is odamegyek hozzájuk és koccintunk egyet.
A beszélgetést ezekben az esetekben általában nem kellett erőltetni, mert semmit nem tudunk egymás nyelvéről. Illetve, a közös angolról sem tudunk beszélni általában. De a meghajlást, s szívre tett kezet mindenki érti.
Sör és mások
Az utóbbi hetekben sokat emlegettem a sört.
Ezúton is szeretnék minden olvasót megnyugtatni, hogy ez nem a alkoholizmus bevezető szakasza nálam.
Úszom az árral és egyben a sörrel is.
Ha hárman ülünk le vacsorázni, akkor egy karton sört hoznak ki, amiben szerintem 24 3 deciliteres doboz van. Ha a három embernek van 2-3 órája akkor elő fog kerülni a második karton is. Amikor tízen ültünk le, akkor a második karton már 45 perc után ott volt.
Itt sok jeget használunk a sörhöz. És nem csak a hűtésre. A pohárban is gyorsan olvad a sör, így folyamatosan dobálják a sörbe a hatalmas jég hengereket.
Sokszor úgy van az előkészítés, hogy egy vödörbe kipakolják a dobozokat, aztán annyi jeget tesznek rá, hogy a Titanic másodszor is elsüllyedne ha találkoznának.
Ha sokáig vagyunk az asztal körül, akkor kicserélik a jeget a vödörben.
A pohárba kerülő jégnek egy kisebb vödröt használunk. Ebbe még többször kerül friss jég. A vacsora elején általában egy virsli csipesszel dobáljuk a jeget a pohárba. Aztán ahogy fogy a sör, egyre kevesebbszer kell a csipesz. A végén már mindenki puszta kézzel teszegeti a jeget mindenkinek. Aki meglátja, hogy a másik poharában nincs jég, az pótolja ezt a hiányosságot.
Engem – mily meglepő – nem zavar a puszta kezes jéghajigálás. Akit igen, az füllentse azt, hogy melegen szereti a sört.
A rövid ital egy másik kategória.
Talán írtam már, hogy az egyik vendéglátó elmondta, hogy mi a szabály.
Ha elkezdünk rövid italt inni, akkor addig nem állunk meg, amíg nagyon részegek nem leszünk.
Jobb, ha tudod, hogy az első pohár után az este veszíteni fog a józanság ellen. Azaz, csak akkor fogadd el az első poharat, ha fel vagy készülve a pokol tüzére.
Az italozásban két érdekesség fordul elő rendszeresen, ahogy én láttam.
Az egyik a “most a teli pohár sört (rosszabb esetben egy egész dobozzal) igyuk meg egy levegőre” verseny. Nem tudtam megfejteni, hogy ennek az oka és milyen véletlen alapján jön elő. De időnként valaki odaáll az ember elé és akkor illik megmutatni, hogy ki a menő. Velem nagyon mellégfognak általában, mert én akár másfél liter vizet is meg tudok inni egy menetben.
A kifárasztásos taktika működik egyedül. Ha zsinórban három menetet kell állnom ebből a versenyből, azért már van esélye az ellenfélnek.
A másik a koccintás. Amikor már kellőképpen bele lendültünk az ivásba, akkor megjelenik a “minden második mondat után koccintunk” színesítő elem. Ez szerintem egy mókás dolog és nagyon hatékony a delirium tremens kutatók körében.
Ha nem vagy barátja a sörnek, vagy általában az alkoholnak, akkor jobb, ha ezt előre megmondod.
Többször előfordult, hogy teljesen idegen emberek hívtak meg az asztalukhoz. Szerintem ennek két oka lehet. Egyrészt az idegenségem, másrészt az egyedüllétem. Talán azt hiszik, hogy boldogtalan vagyok egyedül és szeretetből, törődésből meghívnak. Nem tudom.
Evés közben kevéssé tudok mosolyogni, így lehet, hogy akkor nem sugárzik rólam az élet öröm.
Mindent összevetve, nem keresem a meghívások okait.
Minden alkalommal elfogadtam a meghívást, és eddig egyszer sem bántam meg.
Úgy érzem, mindenféle túlzás nélkül mondhatom, hogy a tapasztalataim alapján a vietnámi nép egy nagyon vendégszerető nép.
Ha most lenne nálam egy sör, akkor dobnék bele egy jégkockát és koccintanék a sok emlék egészségére.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás