Pénteken este megérkeztem Saigonba.
Kevés izgalommal és egy kis veszteséggel járó utazás volt.
A magyar étterem
Mũi Né nem adta nekem a második magyar étterem élményét.
Taxival mentem abba a városrészbe, ahonnan a buszom indult és ahol a magyar étterem volt. Egy kávézóba kellett elmennem, onnan indult a buszom. Az utamon előtte volt a magyar étterem. Nem volt már nálam elég készpénz, hogy vegyek magamnak egy magyar kaját, így először egy ATM-et kellett találnom.
Elkezdett esni az eső. Minden nap esik az eső. És ha esik, itt nagyon esik. Kénytelen voltam egy kis tető alá behúzódni és várni. Ezzel viszont időt vesztettem. Az már alapszabállyá vált számomra, hogy a busz indulásához képest mindig előbb kell megérkezni, mert az indulási időpont errefelé csak olyan tájékoztató jellegű adat.
A várakozás közben arra figyeltem fel, hogy az út másik oldalán lévő étteremből integet egy nő, hogy menjek oda. Döntenem kellett. Már nem maradt időm arra, hogy elmenjek a legközelebbi ATM-hez, onnan vissza az étterembe és aztán időben elérjem a buszt. Elfogadtam a meghívást. Azt tudtam, hogy egy sült rizsre még van elég pénzem.
Nagyon csípem az itteni emberek vendégszeretetét és problémamegoldó képességét. A nő egyáltalán nem beszélt angolul. Csak annyit szerettem volna tőle megtudni, hogy tudok-e esetleg bankkártyával fizetni. Mivel a kérdést nem értette, nekem meg nem volt kedvem fordítgatni, elővettem a kártyámat és megmutattam neki.
Ő azonnal felhívott valakit. Aztán adta nekem a telefont, hogy beszéljek ezzel a valakivel. Nem értettem a dolgot, így elkezdtem beszélni egy ismeretlennel, feltételezve, hogy mind a ketten beszélünk angolul. Megismételtem a kérdést. Ő pedig azt válaszolta: “Nyugodtan ülj le, és egyél valamit. Majd kitalálunk valami megoldást!” Ez annyira kedves hozzáállás volt, hogy valószínűleg akkor is elfogadom, ha nincs más mód a továbblépésre. Ha nem tudok kártyával fizetni és nincs elég készpénzem, elképzelni nem tudom, hogy mi lett volna a megoldás, de bíztam volna az emberben. Talán mosogatnom kellett volna.
Megmutattam az utolsó pénzeimet a nőnek, pont elég volt egy rizsre és egy kólára.
Innen aztán siettem tovább a buszhoz.
Siettem volna. De képtelen voltam rá. Helyette sokat gondoltam a városi építészek felmenőire. Minden járda gyönyörű, márványszerű lapokkal van burkolva. Tényleg nagyon szép az egész. De esőben képtelenség rajta gyorsan haladni, mert iszonyatosan csúszik. Valószínűleg azért nem probléma ez másoknak, mert én vagyok az egyetlen, aki kilométereket gyalogol itt. És én szembesülök azzal, hogy félgőzzel lehet csak haladni.
Szerencsére végül időben elértem a helyet. A busz természetesen kivételesen időben indult.
A buszon
Alvó buszra kaptam jegyet. Így rögtön el is aludtam. Szűk volt a hely, de az elmúlt hónapokban fekete öves mestere lettem a szűk helyeken való létezésnek. Lassan el fogok tudni férni egy zsebkendőnyi helyen is.
Az első megállóban leszálltam, megkerestem volna a mosdót. Mikor ezeken a helyeken megáll a busz, általában kiraknak egy nagy ládányi papucsot, hogy ne kelljen a cipőket visszavenni. Amiket ugye kötelezően le kell venni a buszra szálláskor. Ilyenkor mindig adnak egy zacskót, amibe beletesszük a cipőket. Az utazás végén aztán mindenfelé nézegethetem az eldobott zacskókat.
No, most nem volt ott a láda a papucsokkal. Így vissza kellett mennem a buszra a papucsomért. Ami – a legnagyobb meglepetésemre – ki volt rakva az ágyamról a padlóra. “Busz! Saigon! Busz!” Ezekből a szavakból megértettem, hogy át kell szállnom egy másik buszra.
Ezt, azt hiszem, soha nem fogom megérteni. Egy három órás utazást miért nem tudunk egy busszal megtenni? Illetve, én alvó buszra veszek jegyet, aztán át kell szállnom egy ülő buszra, 45 perccel a cél előtt. Akkor miért is hívják ezt az utazást alvó buszosnak? Mindegy is.
Saigon hatalmas város. Este, sötétben érkeztem meg. Lenyűgöző volt a sok magas, kivilágított épület. De a városról majd máskor írok.
A város és a szállás
Elindultam a szállásomra.
Pár kilométer után megérkeztem.
Egy eléggé lepusztult hostel, amiben most sikerült szobát bérelnem. A szállás állapota mindig egy kis meglepetés, mert a róla készült képek általában eltérnek a valóságtól.
Nem ez volt a kellemetlen meglepetés!
A recepcióhoz érve el akartam rakni a fülhallgatómat a dobozába.
Elhagytam.
Ma, azaz szombaton lett volna egy hónapja, hogy megvettem ezt, az ötödik fülhallgatómat. Nem fűzök most ehhez a történéshez kommentet. Aki olvassa a bejegyzéseimet, pontosan tudja, hogy a fülhallgató-elhagyásban is fekete öves lettem.
Ma vennem kell egy újat, mert sajnos ez az eszköz annyira a mindennapjaim része, hogy elemi szükségletté vált.
Sétáltam egy nagyot az esti városban.
Ettem egy olcsó és nagyon finom levest. Beültem egy órára (zárásig) a kedvenc Highlands Cafémba. Rengeteg patkánnyal találkoztam az utcákon. Rengeteggel, ezt komolyan mondom.
A sétámat egy izgalmas versennyel fejeztem be. Megláttam az utca másik oldalán egy hosszú sorban gyalogló katonai alakulatot. Katonai motoros rendőr zárta a sort. Meneteltek.
Úgy döntöttem, hogy csinálok magamnak egy kis versenyt. Lehagyom az egész menetoszlopot. Méterről méterre haladva, lassan elértem a menetoszlop végét. Ekkor az élet visszapasszolt a start mezőre. Az ő oldalukon zöld volt a közlekedési lámpa, az enyémen piros. Lehagytak.
De nem adtam fel. Sebességbe kapcsoltam és végül lehagytam az egész sort. Pont a hostelemhez vezető saroknál nyertem meg az általam kitalált, senkit nem érdeklő versenyt. Jó játék volt.
A hostelben hajnali fél négyig dolgoztam, aztán aludni tértem. Az ágyam kellemes. Kissé kemény, de jól aludtam.
Szombat reggel van tehát.
Kinyitottam a laptopomat, hogy megnézzem, mi volt a pontos típusa a fülhallgatómnak.
Upsz!
Véletlenül megírtam ezt a bejegyzést is egy kellemes kis utcai kávézóban.
Most megyek és veszek egy új eszközt.
És nem fűzök hozzá sok reményt, hogy ezt tovább birtokolom majd.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás