341. | Saigon, a szemérmetlen

Saigon harsány, szemérmetlen és jóval többen élnek benne, mint 14 millió lélek.

A “Megérkezés Saigonba” című írásban ott hagytam abba a történetet, hogy péntek este megérkeztem, szombaton reggel pedig elindultam egy újabb fülhallgatót venni.

Azóta túl vagyok 3 egész napon és 44 kilométer sétán.

Van már miről mesélnem.

Az első napok

A szállásom… Úgy alapjában véve minden rendben van vele. Nekem. De itt azért vannak olyan elemei a környezetnek, amik már könnyen kivernék a biztosítékot a kevésbé elfogadó emberek szemében.

A szobámban 12 ágy van. Most aztán vegyes a társaság. Szerintem van a szobában olyan, aki életvitelszerűen él az egy szem ágyban. A szoba közepén van egy teljesen értelmetlen étkező-üvegasztal-szerűség és egy konyhabútor. Plusz ebből a szobából nyílik a női szoba ajtaja. “Férfiaknak belépni szigorúan tilos” nyomtatott felirat alatt. Itt még szemérmesnek tűnt a város.

A szoba valószínűleg egy kis lakásból lett közös hálóteremmé alakítva. Tartozik hozzá egy – a szobában kialakított – mosdó is. 1 méter x 1 méteres, ebben van a WC, a mosdó és a zuhanyzó. Szerencsére én még nem kerültem itt forgalmi dugóba. De azért izgulok, hogy ha a szükség úgy hozza és sürgősen kell mennem, ne legyen ott senki.

Az ágyam egy alsó ágy. Deszkalap, és egy vékony matrac. Valószínűleg aludt már benne egy elefánt is, mert a közepén meg van süllyedve a lap. Így kissé féloldalasan tudok csak aludni. Olyan érzésem van benne, mintha egy hajón aludnék, amit éppen a hullámok ostromolnak.

A szoba előtti folyosón van egy cipőkiállítás. Indokolatlanul több cipő van a polcokon és a földön. Több mint amennyit az ágyak száma alapján kiszámolt lábak indokolnának. Van ezen kívül egy gitár (tokban), meg egy hatalmas violinkulcs alakú ülő alkalmatosság. Plusz egy “dohányozni tilos” tábla, ami alatt mindenki természetes egyszerűséggel cigizik az épületen belül.

Az Agoda rendszerében ki lehet jelölni, hogy nem dohányzó szobát szeretnék. Kíváncsi vagyok, hogy ezt hogyan oldanák meg. Jó, eddig még senkit nem láttam cigizni egyetlen szobában sem, de – mint tudjuk – az ördög nem alszik.

Én sem sokat. Reggel elhagyom a szobát, a közeli kávéházban, kisebb éttermekben és az utcán töltöm a napjaimat. És csak hajnal körül vonulok vissza az ágyamba.

14+ millió lélek

A hivatalos adatok szerint kb. ennyien élnek a városban.

Emberek.

A másik nagyon gyakori életforma a patkány. Velük lépten-nyomon találkozom. Nemcsak éjszaka. Nappal is. Ott szaladgálnak mindenfelé. Sokszor láttam őket csoportosan.

Nem azért írom ezt, mert engem zavarnak. Sem azért, hogy bárkit bántsak. Ez egyszerűen tény. A szemetet éjjel viszik el, ezt többször láttam. Azon a környéken, ahol most élek, rengeteg kis sikátorszerű utca van. Innen nehezebb elvinni a zacskókban kitett szemetet. Megrágni viszont könnyebb.

Ezen kívül rengeteg olyan szemét van, ami nem kerül fel az “elviendő” listára. Nem lepődöm meg tehát a patkányok jelenlétén.

Mondjuk, a csótányokén sem. Abból is sok van mindenfelé. Ők már izgalmasabbak. Meg kellett például gyorsan tanulnom, hogy a hátizsákomat ne tegyem le többé a földre az utcán. Nem szeretnék a hajódeszkámon arra ébredni, hogy egy csótány elemzi az álmomat.

Nem érzem veszélyesnek ezeket az élőlényeket.

Ellenben az emberrel.

Ez a faj sem önmagában veszélyes. Az a kb. 9 millió beregisztrált motor és kb. 1 millió autó teszi őket félelmetes ragadozókká, amiket vezetnek.

A forgalom hihetetlen. Hihetetlen káosz. Az út másik oldalára átjutni itt már tényleg a lehetetlen küldetés határait súrolja. Nem véletlenül ráz ki a hideg, ha a Google azt mutatja, hogy át kell kelnem az úttesten.

WC

Csináld úgy, mint a helyiek!

Ezt a tanácsot kaptam korábban egy világot látott barátomtól.

Nyilvános WC-t a 44 kilométer alatt egyszer láttam, de be volt zárva.

Az egész város egy nagy nyilvános WC, végül is ezt nem lehet bezárni.

Érdekes választ kaptam ma este egy reggeli kérdésre. Az rendben van, hogy a férfiak úton-útfélen vizelnek, de mit csinálnak a nők? EZ jó kérdés volt, a válaszom pedig az, hogy nem tudom.

Hát, este megtudtam. Egy nagy útkereszteződés közepén éppen egy kis parkon mentem keresztül. A kicsi itt most nem túlzás, mondjuk 6 méter sugarú, derékig érő növényzettel. Előttem ment egy nő. Egyszer csak látom, hogy tolja le a nadrágját. Szerencsére meghallotta, hogy ott suhanok mögötte, így elkerültük a kínos pillanatot, hogy lássam is, amit már tudok.

Eddig csak a vezetés kapcsán tapasztaltam azt az alapelvet, hogy “ne nézz körül, csak indulj el!”.

Ma majdnem a mellemen landolt a felismerés.

Egy helyi piacra látogattam el, de erről később írok ebben a bejegyzésben. A lényeg, hogy már a piacról kifelé gyalogoltam egy rendkívül szagos és szegénynek kinéző mellékutcában. Az egyik boltban egy srác hirtelen elfordította a fejét és az utcára köpött. Én pont irányban álltam. Csak a nyál kicsi kezdeti sebessége és a gravitáció volt az oka annak, hogy a máshoz tartozó testnedv tapasztalati megismerése elmaradt.

A srác azonnal elfordult és röhögni kezdett, sőt még azt is láttam, hogy már meséli is a sztorit, hogy majdnem leköpött egy idegent. Mondjuk én is röhögtem, de nem volt kinek elmesélnem. Szerencsére meg szoktam írni az ilyeneket. Most is röhögök rajta.

Visszatérve az egyéb szükségletekhez!

Már nekem sem okoz problémát, hogy ott vizeljek, ahol korábban ezt elképzelni se tudtam volna. Mondjuk egy fa, meg egy parkoló autó között egy sötét utcában. Vagy egy kerítés mellé állva, ha legalább valami fedezéket nyújt a tekintetek elől. Amik egyébként nincsenek, mert senkit nem érdekel, ha az utcán vizelek.

De azért ahhoz még mindig ragaszkodom valami ostobának tűnő megszokás miatt, hogy valami takarás azért legyen az esemény mögött.

Sokszor éreztem már azt, hogy ezzel a szemérmességgel, vagy annak darabjaira hulló roncsaival indokolatlanul bonyolítom el az életemet. Szombat este már majdnem az életemért küzdöttem, hogy találjak egy valamit, ami mögé be lehet bújni. Nagyon kellett már, ez az igazság.

Az egyik sarkon befordulva olyat láttam, ami beigazolta, hogy túl bonyolult vagyok. Az út közepén (nem viccelek!) állt egy kivilágított motortaxi. A felezővonalon állt a kanyarban. Olyan 30 fokos szöget bezárva a felezővonallal. Szerintem a sofőrnek is nagyon kellett már, ezért nem volt ideje rendesen leparkolni. De – érezve, hogy ez mégsem biztonságos – előzékenyen azért a lámpákat bekapcsolva hagyta. Mégiscsak, első a biztonság.

Igaz, hogy így nemcsak a villanyoszlop fénye világította meg vizelés közben, ami alatt állt, hanem még a saját motorjának a lámpája is. Én hülye, meg folyton keresem a takarást.

Sétálóutca

Mivel közel volt, elmentem aznap este egy sétálóutcába.

Nem az én világom, ezt azonnal láttam és éreztem is.

Mint ahogy azt is, hogy ide nem sétálni járnak az emberek.

Elég magas volt az egy négyzetméterre jutó utcán elhelyezett asztalokon táncoló lenge öltözetű nők száma. Elég sok volt a masszázsszalonnak álcázott irodalmi szakkörök száma is.

Vagy három nő karmai közül kellett kimentenem magamat az utcát oda és vissza átsétálva. Itt nagyobb életveszélyben éreztem magam, mint a kis szökési sebességű nyálas eset alkalmával.

Szerencsére minden nőnek elég csak tízszer elmondani, hogy “nem”, és akkor lassan befejezik a minden praktikával megfűszerezett násztáncot.

Az egyik nő annyira megnevettetett, hogy el kell mesélnem. Megszólított, a szokásos kérdéssel, hogy honnan jöttem. Csak megjegyzem, hogy félig vesztes a csata, ha erre válaszolok. De azért megmondtam neki. Pont az a póló volt rajtam, amit Laoszban a véradásért kaptam. Nyilván csak a mellemen lévő vércseppes logót akarta megérinteni a pár centi hosszúságú műkörmökkel. Miközben így ismerkedett az ábrával, megkérdezte, hogy “Thaiföld?” Mondom neki, hogy “Laosz”. “Szeretted?” – kérdezte. Igen. “És Vietnámot kóstoltad már?” aztán olyat kacsintott, hogy elkezdtem röhögni, mert ilyen jelenetet eddig még csak filmen láttam.

Végül nem olvastunk együtt Senecát, mert én a távozás mezejére léptem.

De azt megállapítottam, hogy ez a város nem szemérmes.

Az első túra

Ma 17 kilométert gyalogoltam a városban.

Az útitervem egyszerű volt: Thiên Hậu Pagoda, Chợ Lớn, a kínai városnagyed és a Binh Tay piac.

A pagoda igazi különlegesség volt a szememben. Láttam már rengeteg thaiföldi, laoszi és vietnámi pagodát. Ez kínai volt.

A nap folyamán végül is kb. 5 ilyen épületet néztem meg, így az összesített élményeimet tudom elmesélni.

Ezek az épületek már a külsejükben teljesen mások, mint amiket eddig láttam. A templomokat egy kis udvartól lehet megközelíteni. Ennek az udvarnak és a templomnak a külső falai rendkívül gazdagon vannak díszítve. Kis szoborcsoportok, nagyon szép színes festmények, tető alatti faragások vonzották a tekintetemet. Minden templom meglátogatásakor hosszú perceket töltöttem el a templomba belépés előtt, annyi volt a látnivaló. Lenyűgözött a részletgazdagság és az aprólékosság, ami itt mutatta magát.

A templomok teteje külön történeteket mesél el. A cserepek önmagukban is művészeti alkotások, amiket aztán még mindenféle – bár úgy láttam, azonos témára épülő – szobrokkal és jelenetekkel látnak el. Szinte önálló előadás a tető maga is.

A templomok egy főteremmel és azt két oldalról körbevevő folyosókkal rendelkeznek általában. Rengeteg füstölő ég mindenhol. Hatalmas, kályha méretű füstölőtartó mindenhol volt. Ezen kívül számtalan hely, ahová a látogatók helyezik el a templom környékén vásárolt füstölőrudakat. Ezeket előtte a személyes imádkozáshoz is használják. Láttam olyan füstölőt is, amit még soha ezelőtt nem. Először azt hittem, hogy dekorációs elemeket látok a plafonon. Cukorsüveg formájú, kb. két fej nagyságú, spirálisan feltekeredő lámpabúrákra gondoltam. Aztán megláttam, hogy hogyan helyezik fel őket az előre kifeszített drótokra hosszú rudak segítségével. Ekkor már láttam azt is, hogy füstölögnek.

Ezen kívül rengeteg olaj ég mindenhol. Literszámra öntik az olajat az olajégető tálakba.

És rengeteg a szobor. Oltár. Arany szín. Felajánlások. Olyan formában is, ami még engem is meglepett. Egy tigrisszobor szájába például valaki beletett egy nagy szelet disznóhúst. De láttam majdnem minden templomban tucatszámra egymásra pakolt rizses zsákokat is. És természetesen a szokásos ital, étel és gyümölcs felajánlásokat.

Egy-egy templom órákig tartó nézelődési lehetőséget kínál. Én az 5 templommal most eléggé messzire mentem a tapasztalásban.

Gondoltam, elmegyek a helyi piacra, hogy az agyam zsibongását lecsendesítsem.

Nem sikerült. Ez egy olyan “minden van, amit el tudsz képzelni” piac volt. Gondolj bármire, itt meg fogod találni. Persze, lehet, hogy túlzok. De a piac mérete, az árusok száma, az emberek nyüzsgése és az áruk sokasága együtt egy végtelen hosszúságú egyenest tudna rajzolni.

Nem sokat voltam itt. Hamar elegem lett a nyüzsgésből. Ez a hely most a “kipipáltam” kategóriába került. Egy darabig nem megyek ilyen helyre.

A piacot a hátsó utcák felé hagytam el. Itt volt az a bizonyos körültekintő köpés esete. Ennél keményebb történet volt látni a düledező, mindenből összetákolt bódékat. Itt szó szerint bűzben és mocsokban gyalogoltam. Ez nem turistabarát oldala a piacnak, ez teljesen biztos. Én attól függetlenül szerettem itt sétálni.

Hazafelé még megnéztem egy kis utcát, amire az AI előzetesen azt mondta, hogy olyan tipikus régi kínai utcácska, érdemes megnézni. Mindenképpen érdemes volt. A sors tréfája, hogy az igazi ma (hétfőn kezdtem az írást, ma kedd van) már egy ilyen utcában lakom egy második hostelben.

Hazafelé véletlenül megtaláltam egy olyan utcát, ami a következő napok látnivalói közé került nálam.

Könyves utca.

No, ez igazi életveszély nekem.

Képzelj el egy garázst. Amiben a könyvek hegyekben állnak. Nem viccelek! Padlótól plafonig, úgy, hogy szinte közlekedni sem lehet köztük. Megvan a kép? Akkor most képzelj el 10-15 ilyen garázst egymás mellett.

Csábító volt a gondolat, hogy bemenjek az egyikbe. De nem mertem megtenni ezt a lépést. Két nagy könyvet hurcolok a nagy hátizsákomban három hónapja. A múlt héten pedig vettem egy újat. Nem kockáztathattam meg, hogy egy negyedik is legyen nálam, mert még sérvet kapok. Meg nem is azért jöttem Ázsiába, hogy könyvtárat nyissak.