Úgy tervezem, hogy írok majd a Saigon-beli következő városnézős napról is.
Előtte azonban készülhet egy kis írás a kis élményekről. Vagy, ebben a bejegyzésben kicsit többet az engem zavaró dolgokról.
Nehogy feledésbe merüljenek.
Nagyváros, kicsit üresen
Egy hete élek már a városban, mikor ezeket a gondolatokat leírom. Igyekeztem alaposan megismerni a környéket. A tavalyi napi 6,6 km-es gyaloglási átlagomat az elmúlt hét napban 10,9 km-re tornáztam fel. Másképpen fogalmazva 84 km lehetőséget adtam városnak, hogy valami olyat mutasson, ami “lenyűgöző”.
Egyenlőre nem került sor erre. Vagy Saigon nem akart mutatni semmit, vagy én voltam vak az elmúlt napokban. A templomok szépek, de a környék összes templomát láttam már, úgy gondolom. Némi túlzással írom ezeket, ezért mesélek kicsit a környékről.
Van a városnak egy furcsa tulajdonsága. Mintha nem tudnék túl messzire menni. Ma például kétszer indultam el úgy, hogy csak egyenesen megyek, így majd jó messzire jutok. Az teljesen természetes a véletlenszerű sétáim során, hogy egy idő után azt sem tudom, hol vagyok. De ma mind a két alkalommal egyszer csak ott találtam magam az utcában, ahol élek.
Ráadásul megtaláltam azt a helyet, ahol – ha jól emlékszem – kitett a busz, mikor megérkeztem ide Saigonba. Úgy megörültem neki! Azt hittem, innen majd jó sokat kell hazáig gyalogolnom. Erre kiderült, hogy két sarokkal odébb van a hostel.
A hétvégén megpróbálok csak egyenesen menni, de már nem hiszek benne, hogy itt vannak hosszú egyenes utak. LOL. Körbejárom az utcákat, olyan vagyok, mint egy bumeráng.
Van egyébként rengeteg bolt a környéken, meg nagyon sok csilli-villi étterem. De alig találok egy padot, ahol le lehetne ülni, hogy egy kicsit élvezzem a napsütést. Vagy akár egy kisebb utcai étkezdét.
Az árusok
Minden türelmem, minden a “Viselkedés LEGO” írásomban bemutatott udvariasságom és tisztelettudásom ellenére az árusok kezdenek az agyamra menni. Rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem érdekli ezeket az embereket, hogy mit mondok. Párbeszédnek látszó standup zajlik mindig, kevésbé vicces kimenetekkel.
Ma például egy napszemüveg árus volt eléggé fárasztó. Ezek az emberek egy hatalmas bútorlapot akasztanak madzaggal a nyakukba és ezt hordozzák a testük mellett. A lap tele van aggatva napszemüvegekkel. A tábla nemcsak arra jó, hogy az ember rengeteg árut tudjon hordani és megmutatni. Arra is jó, hogy eltorlaszolja vele az utat.
Nincs tehát menekvés. Mindig azzal kezdik a násztáncot, hogy “olcsóbb”. Nem olcsó, olcsóbb. Majd kitalálom, minél olcsóbb. A környék összes árusával találkoztam már, azt hiszem, kétszer is. Szóval, mondom udvariasan, wai, meghajlás, szívre tett kéz és hatalmas mosoly kíséretében, hogy “köszönöm nem.” Ennek ellenére tovább mutogat a jóember. Leveszi a saját szemüvegét, hogy próbáljam fel azt. Elmondom neki, hogy nem használok napszemüveget. (Tényleg nem.) Akkor elővesz egy fehéret. Köszönöm, nem. Mutatja a piros szárát, hogy milyen karcsú. Köszönöm, nem. Az 5. szemüveg után előveszi az öngyújtót. Tök aranyos ez az öngyújtó. Egy kis tűzvetőt kell belőle kihúzni, azt kell az oldalán végig rántani és ez a pálcika kezd el égni. Tényleg különleges. A kis fém dobozára még Vietnám is rá van gravírozva. A baj csak az, hogy láttam már hússzor. És hússzor már nemet mondtam.
Miután nagy nehezen megérti, hogy nem kell az öngyújtó, visszatér a szemüvegekhez. Ma azt találtam mondani a férfinak – bár kétlem, hogy értette -, hogy már annyiszor hallottam ezt a műsort, hogy most én ezt nem akarom tovább folytatni. A 10. nemem után végre otthagyott.
Két napja szembejött egy cipőjavító srác. Azonnal mondtam neki, hogy nem kérek semmit. De ő – szakmai ártalom – azonnal észrevette, hogy ki van szakadva a cipőm orra. Mielőtt kettőt pisloghattam volna, letérdelt elém, megragadta a bokámat és elkezdte volna nyomni a pillanatragasztót a cipőmbe. Olyan volt, mint egy ügyes bűvésztrükk: nincs a kezemben semmi, voilá ott a ragasztó. Úgy kellett kirángatnom a lábam a kezéből. És ezek után még megkérdezte, hogy honnan jöttem. Basszus, ez a beszélgetések első mondata, nem a faképnél hagyás után jön.
Az utolsó kedvenc történetem tegnap este volt. Jövök haza békésen. Fülhallgató, zen, csak a lábaim és én. Persze, megállít a taxis a sarkon. Hová megyek. Nem foglalkozom már olyan kérdésekkel, hogy erre évekkel ezelőtt csípőből tüzeltem volna azzal, hogy semmi közöd hozzá. Szánok rá fél percet, hogy lezavarjuk az előadást, aztán megyek tovább.
Mondom a pasinak, hogy haza. Miért. Pfff. Tudom, hogy ebben a városban nehéz lehet megérteni, hogy miért megy haza valaki éjjel 11 órakor. Ez sem szorulna magyarázatra, de azért türelmesen elmondom neki, hogy olvasni akarok az ágyamban. Ő mást javasol.
Igyak egy sört, el is visz a legjobb helyre. Kizárt, mondom neki. Miért. Mert nagy fiú vagyok, és tudom, hogy mit akarok csinálni. Most például hazamenni. De csak egy sört! Aznap délután elég messzire sikerült úgy elmennem, hogy ne keveredjek haza. Ott a messzi távolban aztán leültem és ittam kettő sört. Úgyhogy elmondom a mókusnak, hogy ma már ittam kettőt, nem kell több. De jó lesz, higgyem el.
Majd máskor. Aztán gondoltam ennyi elég lesz ebből a jelenetből. De ő taktikát váltott. Mióta élek itt? Persze, én vagyok a hülye, hogy ezekre az értelmetlen párbeszédkísérletekre válaszolni akarok. Mondom neki, hogy egy éve Ázsiában élek, 4 hónapja meg Vietnámban. Megjelenik az arcán a győztes mosoly. Akkor még nem ismerhetsz mindent. Mondom neki, hogy tuti nem, és nem is akarok.
Ezek után bevitte a kegyelemdöfést: le merem fogadni, hogy te nem vagy boldog. No, itt kellett véget vetnem ennek az előadásnak. A vállára tettem a kezem, és csak annyit mondtam: vesztenél. Aztán otthagytam.
Pálcika
Vannak azért ennél kellemesebb emlékeim is.
Az egyik kis utcai étteremben az egyik tulajdonos nagyon kedves volt. Miután befejeztem a kaját, megkérdezte, hogy mióta eszem pálcikával. Mondtam neki, hogy tinédzserkoromban tanultam meg. Megkérdezte, hogy miért. Egyszerűen csak vonzó volt, azért akartam megtanulni. Azt mondta, nagyon profi módon eszem vele. Jól esett ez a figyelmesség.
Tényleg szeretek pálcikával enni. A legtöbb esetben ott van a pálcikás doboz az asztalon. Csak ki kell venni. Ha viszont nincs, akkor már előfordult, hogy a leveshez kanalat kaptam. Ilyenkor kicsit sértve érzem magam és kérek egy pálcikát. Azért legyen már határa a turistáskodásnak. Viccelek persze, nincs sértődés. Egyszerűen csak tényleg szeretek pálcikával enni.
Ja, a leves levét azért kanállal kell enni itt is. Vagy az ember egyszerűen megissza a tálkából. Ahogy tetszik.
Azok a kis árusok, akiket nagy nehezen megtalálok a sok nagyobb étterem forgatagában, általában nagyon hálásak azért, hogy náluk eszem. Ebből sejtem, hogy a turisták többsége nem ezeket a kis utcai leülőket választja. Ha így lenne, nem lenne annyira nagy élmény számukra, hogy ott ülök le.
Ezeken a kicsi helyeken jobban érzem magam. Itt például azt is észreveszik, hogy a tiszteletet jelentő két kezes pénz átadást. Az egyik helyen a fiatal pincér ezt mondta erre: “nagyra értékelem, uram”.
Saigon a második város Vietnámban, ami eddig több olyan dolgot mutatott, ami nem nyűgöz le.
Még van 11 nap és 2 óra, hogy ez változzon. Bízom benne, hogy ez így lesz.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás