Ezt is megértem.
Jó pár alkalommal emlegettem az írásaimban, hogy “ez nem mindenkinek való.”
Itt az első magam felé mutató dolog: Saigon nem nekem való.
Túl sok! Viszlát!
Saigon egy hangyaboly. Egy hangyabolyban pedig nehéz békét találnom. Vagy megőriznem a békémet.
A város – úgy érzem – amióta itt vagyok teszteli a béketűrésemet. Nehéz feladat.
Két utat látok.
Az egyik, hogy eljutni oda, ahol már egy ilyen város sem tud rajtam fogást találni. Ez még előttem áll, és úgy érzem, arrafelé haladok. De még nem értem el oda. Ez számomra most kielégítő válasz. Izgalmas az út, néha nem árt egy kis irány, hogy mégis merre célszerű haladni.
A másik megoldás az, hogy oda megyek, ahol nem “ez” van. Szerdán elhagyom Saigont, ezzel együtt Vietnámot is. Remélem, Phnom Penh, Kambodzsa fővárosa egy másik oldalát mutatja meg a nagyvárosi életnek.
Anyu kérdezte tőlem pár napja, hogy várom -e, hogy innen elmenjek. Akkor még azt mondtam, hogy ez nekem nem opció, úgy értem, ez a fajta várakozás nem a fókuszom. Alkalmazkodom ahhoz, ami van. Két nappal később már megfogalmaztam: várom, hogy innen elmenjek. Ez az előbb említett második megoldás. LOL.
De nem csak azért várom Phnom Penht, mert esetleg más. Koh Samuin ismerkedtem meg egy baráttal. Ő most Kambodzsában él. Korábban már beszéltünk róla, hogy ha ott leszek, akkor újra találkozhatunk. Kampotban él éppen, ami 150 km-re van a fővárostól. Pár napja mondtam neki, hogy szerdán érkezem, ő pedig azonnal mondta, hogy ott fog várni. Alig várja, hogy újra találkozzunk. Én is így vagyok ezzel.
Szóval 4 nap múlva ilyenkor már egy buszon fogok ülni, valószínűleg már Kambodzsán belül. Talán majd írok egy összefoglalót Vietnámról. Nem tudom, hogy szükséges -e, hiszen ezzel a bejegyzéssel együtt eddig 46 írásban foglalkoztam valamilyen módon Vietnámmal.
Ha nem írok többet, akkor Viszlát Vietnám!
Feszültség
Egy varászlatos könyvet olvasok éppen. Az emberi agy működéséről, az egymásra való hatásról szól. Egy kiváló tankönyv, mielőtt a hatáskeltő (influencer) munkámat elkezdem.
Ebben pont tegnap olvastam egy – számomra – nagyon hasznos gondolatot. Az, hogy kedves vagyok, még nem kell, hogy meggátoljon abban, hogy megvédjem magam. Ennek a gondolatnak és az én viselkedésemnek egy nagyon fontos folytatását is olvastam, szintén tegnap. Aki nem érti az udvarias “nem”-et, annak meg kell kapnia a már kevésbé udvariasat is.
Ez számomra egy nagyon fontos önigazolás. Tényleg kedves vagyok, amikor naponta 100x elutasítok valamit. De, aki innen tovább akar menni, az keményebb falba kell ütközzön. A kedvesség részemről magam felé mutató, és a másik fél is osztozhat benne, ha akar. De, ha tovább lép, akkor a kedvesség átalakul védelembe. Védekezni pedig nem mindig tudok udvariasan.
Kénytelen vagyok megvédeni magamat.
A járdán közlekedni itt több szempontból lehetetlen.
A járda itt más funkciókat tölt be, mint amit egész életemben tudtam róla. Az épület mellé ki van rakva pár árusító bodé. Szinte mindenhol. A mellett székek, asztalok. Ha maradna egy kis sáv, ahol gyalogolni lehet, oda majdnem biztos, hogy beállítanak egy, vagy egy tucat motort. És ha ezek után még marad némi hely, akkor a taxis a maradék helyre áll be pihenni, úgy, hogy fekszik a motor tetején.
Ehhez jön, hogy most kissé esős napok vannak. Korábban írtam már, hogy milyen szép a márvány járda. De ha vizes, nem lehet rajta rendesen járni, mert olyan csúszós, hogy folyton pofára akarok esni.
Ha megvan az a kép, hogy a járdának nevezett akadálypályán totyogok, kerülgetve mindent, gyakran az úttesten haladva a szembejövő forgalomban, akkor színesítsük még a jelenetet. Mondjuk azzal, hogy valaki szemből jön motorral a járdán. Ez még mindig csak a könnyű verzió. Mert jönnek hátulról is.
Ami a feszültséget igazán tudja mélyíteni, hogy ilyenkor még rám is dudálnak. Megvan? Mész a járdán és a mókus méltatlankodik, hogy nem tud tőled elmenni.
A másik kedvencem, amikor szemmel látható, hogy ott vagyok mellette és elindul előttem a motorral. Vagy esetleg szembe jön.
No, ezekben a helyzetekben kezdtem el alkalmazni a napokban azt a technikát, hogy ilyenkor nem lépek ki az útjából. Megállok előtte. Széttárom a karomat és mosolyogva kérdezem tőle (magyarul), hogy “most mi a fasz van?”. Erre szinte minden esetben elkezdenek mosolyogni, meg elnézést kérni, meg nézni, mint a béka a fűből. Természetesen utána félre lépek, de úgy döntöttem, hogy most nem hagyom szó nélkül ezt a fajta balfaszságot.
Az egyik nap éppen az úttesten kerültem ki egy atomtámadás helyszínét. Ugyanaz a jelent. Három árus, 30 motor, meg 40 ember toporog a járdán. Lelépetem az úttestre, hogy kikerüljem őket. Ekkor jelent meg szemből egy autó, aki parkolni akart az úttest szélén. Tisztában vagyok vele, hogy láthatatlan vagyok, de a kicsi szívemnek mégis rosszul esett, hogy úgy húzta parkoló helyzetbe az autót, hogy ha nem lépek félre, elüt. Úgyhogy balról kikerültem, és a visszahajtható tükrét szépen parkoló állásba ütöttem. Nem fogtam vissza a lendületet.
Magamban pedig azt mondtam: “Van benne némi feszültség ettől a várostól. Szállj ki! Aztán megbeszéljük!” Persze, nem szállt ki. Talán jobb is. Igyekszem elkerülni a verekedést a következő napokban, esküszöm. Ha kiszállt volna, szerintem leföldeljük azt a kis feszültséget. Rajtam nem múlt volna.
Átverések
A tegnapi nap két dolog miatt volt izgalmas.
Beültem egy kis étterembe. 59.000 volt a kaja, amit válaszottam.
Annyira örültem, mikor a leves mellé még kaptam egy bambuszba tekert felvágottat, meg kis helyi kenyérféleséget. Jó pár alkalommal írtam erről a fajta szerethető kedvességről.
Mikor fizetni akartam a kislány mondja az összeget. 75.000. Odaléptem a hatalmas reklám táblához, mutatva neki az ételt. Mondtam neki, hogy 59.000. Persze nem ért angolul, így kivárom, míg bepötyögi, amit akar mondani. Végül megjelenik a telefonon, hogy “a kéztörlő kendőért, meg a bambusz falatkáért fizetnem kell, ha megrendeltem.”
Faarccal mondtam neki, hogy én nem rendeltem ezeket. Ezt a fajta átverést nagyon nem szeretem. És nem is támogatom. Nem a 26.000 plusz költségről van szó, mert összegszerűen ez szinte semmi. Egyszerűen csak nem vagyok hajlandó felszállni erre a hajóra.
A kolléganője mentette meg a helyzetet, azzal, hogy – gondolom – elmondta neki, hogy tényleg nem rendeltem semmi mást.
Kaptam egy kedves ajándékot. Ami mégis keserűvé vállt a számban. Jó volt az ötlet, a megvalósítás félresikerült.
Egy újabb hely, ahová biztosan nem megyek többet. A probléma az, hogy nem az első ilyen hely.
Az első éjszakáim egyikén leültem a kávéházzal szemben lévő utcai kávézóba. Csendes a hely, van asztal, késő éjszakáig nyitva vannak. Kiváló hely arra, hogy a Highlands kávéház zárása után még kényelmesen olvasgassak.
A kávé 50.000 mondta a pincérnő. Remek. Mikor fizetésre került a sor a kollégája a 66.000 végösszeget mondta ki. Mondom neki, hogy a kollégád 50.000-et mondott. Erre mutatja az étlapot. Ott a kávé valóban 60.000. Meg 10% a szervízdíj.
Anyátok. Ennyit tudtam magamban mondani. Meg azt, hogy ide se jövök többet.
Hazudsz! Hazudsz és fütyülsz!
Mucsi Zoltán és a májusban elhunyt Scherer Péter ikonikus páros a magyar médiában.
A magyar olvasók többsége talán ismeri a jelenetet. A YouTube-on “Mucsi Zoltán Ne fütyülj!” címmel található meg.
A jelenet egy temetőben játszódik. Az egyik szereplő egy nyugodt pillanatból teremt feszültséget azzal, hogy az amúgy csendesen beszélő másikkal elkezd ordibálni. Ordibál vele, hogy az ne ordibáljon, mert ezzel elűzi a nyugalmat.
Miért mondom ezt?
Ma hajnalban kettő órakkor leoltottam a lámpámat és elaludtam.
Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy a szobában három nő ordibál egymással. Egyrészt úgy beszélgettek, mintha az utcán lennének, másrészt az egyik folyamatosan üvöltözött.
Nem esett jól egy óra alvás után erre ébredni. Azt már megszoktam, hogy a mellettem lévő ágyban lévő férfi minden reggel 7:30 körül telefonál. Nem halkan. De mégis már 7:30 körül erre ébrednem, mint egy óra alvás után hajnali 3:00-kor.
Egy picit hallgattam, megadva az esélyt, hogy hamar vége legyen az üvöltözésnek. Nem lett vége. Ekkor kidugtam a fejemet az ágy végéből, számítva arra, hogy a megjelenésem egyszerűen véget vet a balhénak. Nem vetett véget. Igazából szóhoz sem jutottam, csak néztem a három nőt, akik megállás nélkül üvöltöztek.
Az egyik mintha a megjelenésemet jutalmazta volna azzal, hogy felém kezdett üvöltözni. Nem tudom miről kiabált, de olyan sokszor volt benne a Vietnám szó, hogy valahogy az az érzésem volt, hogy rólam beszél. Esetleg miért vagyok én itt, vagy Vietnám ilyen, nem tudom.
Két percig néztem rájuk, mint az a béka a fűből. Aztán visszafeküdtem, tudva, hogy el tudok aludni ilyen zajban is. De 5 perc után újra kidugtam a fejem.
Ránéztem a fő hangadóra nőre. És elkezdtem neki üvölteni. “Fejezd be az üvöltést! Ez egy hálószoba, ne itt csináld a balhét! Aludni akarok!”
Nem fogtam vissza magam. Üvöltöttem vele, mint a sakál.
Egy pillanat alatt bebújt az ágyába.
Utána olyan halálos csend lett a szobában, hogy csak a légkondit lehetett hallani.
Pár perc után már nagyon kellett küzdenem magammal.
Volt bennem egy nagyon komoly kényszer, hogy hangosan röhögjek.
Az egy pillanat alatt beáll halálos csend olyan komikus volt…
Ahogy az is komikus, hogy üvöltenem kell valakivel, hogy ne üvöltsön.
Még négy éjszakát töltök abban a szobában.
Bízom benne, hogy nem kell már felvernem a csendet többet, hogy csend legyen.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás