Itt ülök az utolsó teljes vietnámi napomon Saigonban. Egy hihetetlenül finom avokádó smoothie mellett, a Függetlenségi Palota látogatása előtt.
Az elmúlt órákon gondolkodnom.
Meg az elmúlt négy hónapon.
Szeretem Vietnámot. Most végiggondolom, miért.
Ezt ismerem a legjobban
A válaszom azt hiszem, ennyire egyszerű.
Az igaz, hogy már az elején elbűvölt. Hanoi forgataga után Cat Bá, Ninh Binh majd Sapa. És onnan még több mint egy tucat település. Észak, a középső országrész, majd dél. Ezt az országot a lehetőségeimhez képest alaposan bejártam.
De nincs nagyon mivel összehasonlítanom.
Thaiföldön 3 hónapig egy szigeten éltem. Igaz, hogy Koh Samuit alaposan megismertem. De ez csak egy pötty az országban. Éltem aztán egy buddhista templomban, meg Chiang Maiban, és persze Paiban. Ezek a települések meg így együtt is csak egy kis része a hatalmas Thaiföldnek.
Indonéziából Balit láttam részben, meg a picike Gilit.
Laoszban már végigutaztam az országot, de ott sem voltam annyi területen, mint itt.
Szóval Vietnám az az ország, amire határozottan azt tudom mondani, hogy a tapasztalataim alapján gyönyörű. Sokat láttam belőle. Sokat mutatott meg magából. Mind közül csak kettő volt, ami egy idő után elég volt. Elég nagy a korreláció a turisták száma és az „elég volt” kifejezés között.
Mindegyik ország tanított. Sokat. De – úgy érzem – Vietnám tanított meg arra, hogy milyen is a digitális nomád élet valójában.
Sok utazás, sok munka. Közös szállások. Helyi, egyszerű éttermek. És a képesség a továbbállásra, ha eljön az idő.
Tele van hálával a szívem. Kivételes életet élek most. Akárhogy alakul is az életem, az elmúlt egy év, benne Vietnám sorsformáló számomra. Lehet, hogy tévedek. De ezt most csak megszokásból írtam ide.
Viszlát Vietnám!
Saigon. Utoljára.
Biztosan a séták városa lesz nekem. 18 napot gyalogoltam itt. 190 km. Napi 10,5 km az átlag. Elégedett vagyok.
Rengeteg órát töltöttem a Highlands Caféban. Azt hiszem, elnyertem a „törzsvendég” kitűzőtt. A srácok egy ideje már előre elmondják, hogy mit fogok rendelni. Ez így van jól. Számomra.
Ma, az utolsó napomon szabad napot adtam magamnak. Milyen ironikus ez! A szabad digitális nomád szabadságra megy.
A mai napra öt helyszín meglátogatását terveztem be. Ami kimarad, az kimarad. Ezt már hónapokkal ezelőtt eldöntöttem minden jövőbeli helyszínnel kapcsolatban.
Az 5 hely bemutatásával elengedem ezt a várost. Holnap már Kambodzsában alszom.
War Remnants Museum
Már a múzeumban gondolkodtam, hogy mit akarok írni erről az élményről.
Sokat nem akarok, nem tudok írni.
Az udvaron tankokkal, repülőkkel, helikopterrel és nehéz fegyverzettel találkoztam. Ez nagyon érdekes volt. De közben már jöttek a gondolatok. Vajon az, amit éppen nézek, megérintek, hány embert ölt meg?
Aztán jött a börtönrendszert bemutató rész, még szintén az udvaron. Itt már erősen lehangolt a másik ember elpusztítására alkalmazott leleményesség. Általában mosolygok. Szerintem most nem tettem.
Az épületen belül hatalmas, tematikus termek vannak.
Háborús bűnök, az Agent Orange hatása, csak hogy kettőt említsek közülük. Már a nevüktől is kirázott a hideg.
A torkom és a gyomrom egy csomóban volt végig. Gyakran kellett a könnyeimmel küzdenem.
A másodiknak említett szobában határoztam el, hogy nem akarok erről írni. Csak egyetlen szót.
Borzalmas.
Az utolsó terem adott némi vigaszt. Mert, bár igaz, hogy a rengeteg harcban elesett fényképész (vietnámiak és külföldiek is) emlékére állították ki, de emberibb volt, mint a háború.
Rengeteg nagyszerű fotót láttam. Nem vidám fotókat. Többségük nagyon szomorú pillanatban készült. De mind mesterműnek tűnt számomra. Azzal együtt, hogy fájdalmat örökítenek meg, volt bennük – számomra – annyi igazi, természetes pillanat. Ezek a pillanatok, ezek az emberi tekintetek segítettek felkészülni arra, hogy az utcára menjek újra.
Most itt ülök a kávéház előtt. Lassan elfogy az avokádó smoothie. Még mindig nem mosolygok. De ez most így van rendjén.
Elindulok a Függetlenségi Palotába. És várom azt a valamit, ami majd visszaadja a mosolyomat a mai napnak.
Independence Palace
Fontos történelmi helyszínre érkeztem.
Olyan ismerős volt az egész épület. Végig az volt az érzésem, hogy láttam már. Azt hiszem, ez nem véletlen. Sok filmben szerepelhetett az a palota.
Végigjártam – ahogy mondani szokás – pincétől padlásig. Nagyon érdekes volt a pince labirintusában látni egy 60-70 évvel ezelőtti stílust és technológiát. Elképzelni az üresen álló szobákat, ahogy dolgoznak benne a rádiósok, politikai tisztek, biztonsági őrök. Vajon hogy néztek volna rám akkor, ha csak úgy ott sétálgatok. Megkerestem minden lezárt ajtót és minden lefelé menő lépcsőnek elmentem a végéig. Nagyon élveztem ott nézelődni.
Aztán végigjártam az emeleteket. Csodáltam a nagy tárgyalótermeket, a luxus jeleit mutató bútorokat, szőnyegeket, képeket. Ez, úgy láttam, a külvilágnak, az ide érkező magas rangú vendégeknek szólt. Mert a hálószobák nagyon hétköznapiak voltak. Jó volt látni ezt a kettősséget. Mellette elképzelni, hogy milyen lehetett az egész napos pompából visszavonulni egy hétköznapi hálószobába. Én biztosan élveztem volna.
Nagyon tetszett a mozi, az éttermek, a táncterem. Néha eltévedtem az emeleteken is, annyi folyosó és kanyar volt. De végül mindig megtaláltam a lépcsőházat.
Végül a tetőre értem. Ahol egy amerikai gyártmányú Huey helikopter állt.
Itt már nem csak láttam a történelem nyomait, hanem úgy éreztem, én is a része leszek.
Szombaton éjszaka véletlenül ezen a környéken sétáltam. És egyszer csak ott találtam magamat a Gia Long Street 22-es számánál. Legalábbis így hívták 1975.04.29-én. Ma 22 Lý Tự Trọng a neve. Itt akkoriban amerikai kormányzati alkalmazottak laktak. És innen menekítették ki őket helikopterekkel. Ez nagyon híres esemény a vietnámi történelemben. Van rá esély, hogy már te is láttál fényképet erről a napról.
Aztán ma (kedden) itt vagyok a palotában, ahol annak idején másnap (1975.04.30) Saigon elesett.
Mindkét helyen helikopterek vártak. És az emlék, hogy az amerikaiakat (és sok velük együttműködő vietnámi embert) evakuálták.
Az jutott eszembe, hogy szerdán én is “evakuálom magam” Vietnámból. Bár az én történetem kevésbé drámai. Nem menekülök. És helikopterem sincs.
Notre-Dame Cathedral Basilica of Saigon
Ez az épület kakukktojás a kirándulások során.
Egyrészt, az előbb említett szombaton éjszaka már voltam itt, tehát nem volt új a látvány.
Másrészt az épület két fő tornya totálisan körbe van építve a felújításokhoz használt állványzatokkal, így szemből semmi mást nem lehet látni, mint fóliát.
Harmadrészt akkor (éjszaka) és ma sem voltam benne. Kétszer két órát tart nyitva egy nap. Ezt ma elhibáztam. Sokkal több időt töltöttem az első két állomáson, mint gondoltam. Aztán, mire ideértem, kényszerszünetet kellett tartanom a Highlandsben, mert a telefonom lemerült és nem volt nálam töltő.
El kellett döntenem, hogy megvárom a szentmisét és esetleg akkor megnézem a katedrális belsejét, vagy megyek tovább. A tovább mellett döntöttem. Nem tartom “etikusnak”, hogy szentmise-részvétellel álcázzam a kíváncsiságomat. Aztán ott volt még egy pagoda a listámon, amit viszont szerettem volna elérni sötétedés előtt.
Ez a katedrális így tényleg olyan lett számomra, mint a párizsi nagytestvére. Kétszer jártam Párizsban, de azt a katedrálist sem láttam még egyszer sem belülről.
Azt hiszem, ez most így egy keretes szerkezetű mesévé állt össze.
Saigon Central Post Office
Híres, ikonikus.
Legalábbis, ezt olvastam erről az épületről.
Tény, hogy kívül és belül is impozáns épület. Lenyűgözően tágas, szépen díszített és sok tekintetben a klasszikus francia épületeket idézi meg. Ezt a mondatot úgy írtam le, hogy semmit nem tudok az építészeti stílusokról, így előre elnézést kérek, ha nem volt helyes a mondat.
Azt akartam mondani, hogy olyan “Párizsban vagyok érzésem” volt ennek az épületnek a környékén és a belsejében.
Ezen kívül viszont egy nagy bazárként működik most. A nagy teremben lehet postai szolgáltatást is igénybe venni, de már itt is rengeteg árus árul dolgokat. Parfümöket, ékszereket. Nem az olcsó kategóriából. Az épület két oldalsó szárnya meg szó szerint olyan, mint egy bazár. Ezer és ezer féle árucikk a szuvenírvilágból.
Engem ezek a dolgok annyira nem vonzottak, hogy az oldalszárnyban talán 15 másodpercet töltöttem. Aztán megfordultam. Főleg, hogy a fényképezés is tiltva volt. Mi keresnivalóm lett volna itt?
Jade Emperor Pagoda
Ez egy igen régi pagoda, amely a nyüzsgő kereskedelmi városközpont magasba törő felhőkarcolói között bújik meg. Bizonyára az egyik leginkább ajánlott úti cél lesz, ha lehetőséged nyílik ellátogatni a városba.
Ezt olvastam előre erről a pagodáról.
Mire odaértem kicsit fáradtnak éreztem magam.
Az épület kívülről olyan volt, hogy az első gondolatom megint az volt, hogy “ezt már láttam.” Ott volt a tábla, hogy megfelelő öltözet szükséges a belépéshez. Így majdnem úgy döntöttem, hogy nem megyek be. A cipőmet is le kell vetni, fáradt is vagyok, meg kicsit lusta.
De ezt a műsort már párszor eljátszottam. És megint megszólalt bennem az a hang, ami azt mondta “ne már!”.
Reggel nem felejtettem el bepakolni a hátizsákomba a szárimat. Nehogy már hiába tettem volna el. Lerúgtam hát a cipőmet, magamra kaptam a szárit, levettem a sapkámat és bementem a pagodába.
Kár lett volna kihagyni. Egyedi volt. Tényleg. Olyan gyönyörű szobrokat láttam benne, amiket még sehol máshol nem volt szerencsém megfigyelni. Itt igazán “sajnáltam”, hogy tisztelettudó viselkedést választottam magamnak. A fényképezés is tiltva volt ugyanis. Szerettem volna pár képet készíteni, de a kis tábla hangosan mondta, hogy nem.
Így az emlékeimben viszem tovább a pagoda képét.
Ahogy Vietnámot is.
Szeretem ezt az országot.
Ennek ellenére egy óra múlva evakuálom magamat.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás