Paradicsom.
Azt hiszem, ott voltam tegnap és ma.
Megint a szerencséről. Innentől másképpen…
Ma két barátommal is beszélgettem.
Mind a két beszélgetésben felmerült a szerencse kérdése. Erről megvan a véleményem, ezt elemezgettem többek között „A gondviselés által áldottnak lenni„, vagy „A szerencséről” című bejegyzéseimben.
Ma mégis arra gondoltam, hogy szerencsés vagyok. Lehet, már nem kellene annyira tiltakoznom ez ellen a kifejezés ellen?
Az egyik barátommal az egészségét körbeugató problémákról beszélgettünk. És – azzal együtt, hogy mélyen együtt érzek vele -, nem tudtam nem arra gondolni, hogy szerencsés vagyok, hogy engem most elkerülnek ezek a bajok.
A másik barátom pedig úgy fogalmazott – velem kapcsolatban -, hogy azon szerencsésnek gondol a másik 8-9 milliárd között, aki elérte azt a pontot, hogy boldog.
Lehet, hogy már nem kell annyira tiltakoznom az ellen, hogy szerencsés vagyok… Azt hiszem, többé nem teszem ezt.
A sziget
A nagy szigetet Koh Rongnak hívják. A kicsit Koh Rong Sanloemnek. Én a kicsi szigeten voltam. És tudod mit!? Szerencsés vagyok, hogy az életem tapasztalataiból tudhatom azt, hogy a “Koh” szó a szigetet jelenti a világnak ezen a felén.
Számomra különösen kedves társaságban indultunk el ketten tegnap reggel egy gyorshajóval a szigetre.
Az Éden hotelbe. Nos, ha a hotelt édennek hívják, akkor nincs messze az igazságtól, hogy a sziget maga is az éden. Vagy legalábbis az Édenkert egy része.
A tenger – amit már láttam Thaiföldről, Vietnámból és Kambodzsa más részéről is – most megint egy új arcát mutatta. A víz ragyogása… Annyira más volt. Amikor a nap a megfelelő szögben sütötte a tenger felületét, azt a kéket láttam, amit csak festeni lehet. Azt a leírhatatlan ragyogást, ami szikrázó betűkkel írja az ég kékjére a “szerencse” szót.
Amikor a kontinensről a sziget felé fordult a hajó orra, az is eszembe jutott, hogy ha ez a hajó nem áll meg, akkor kb. 400 km múlva egyszer csak meglátnám Koh Samui szigetét. A szeretett szigetet. Ami most már egész életemben különleges marad. Mert ott voltam szerencsés elkezdeni az új életemet.
Szóval, egyszer csak ott találtam magamat a Kék Lagúnában. A tekintetemmel Robinson Crusoe-t kerestem. Vártam, hogy a Kincses sziget kalózai előtörjenek a fák közül, hogy aztán Tarzan ijessze el tőlünk őket. Már éreztem azt az egy év alatt, hogy álmodom. Ez nem volt másképpen tegnap sem.
Itt minden arra van kialakítva, hogy az ide tévedő vándorok álmodjanak. Ma láttam egy csónakot, ami két hátizsákos utazót tett ki a homokra. Azt volt az első gondolatom, hogy “szép álmokat barátaim!”.
A hotel, amiben megszálltunk varázslatos volt. A pálmafák és a hatalmas levelű bokrok dzsungellé rajzolták a környezetet. A szobánk pont olyan volt, mint ahogy az ember elképzeli egy trópusi szoba képét. Pont olyan, amire csak annyit lehet gondolni: “Itt szívesen leélném azt, ami még hátravan.”
Este végigsétáltuk a partot. Hol a lámpák, hol a telefon fényétől vezérelve. Gázoltunk a meleg tengerben és romantikus kis hidakon keltünk át patakok felett. Hallgattuk a rovarok éjszakai koncertjét. Hallgattuk a hullámok zenéjét és élveztük a tenger illatát.
Ma égettük magunkat a trópusi nap fényében. Élveztük a tenger meleg érintését. Csodáltuk a kéket. Újra. Mindezt egy kifogástalan reggeli után, jóllakottan. És azt hiszem, a szerencse szó ízlelgetésével a szánkban az ananász íze mellett.
Mikor eljött a távozás ideje, egy kis csónak vitt minket a hajónk indulási helyére. Semmi nem zavarta a nyugalmat 24 órán keresztül. Kicsit érthetőbbé vált számomra is, hogy miért neveznek egy szigetet a béke szigetének.
Délután visszatértünk a kontinensre. Belevetettem magam a munkába. Most este 10 óra van. Elmélkedem egy kicsit az életemen írás közben.
Soha többé nem tiltakozom a “szerencsés” szó ellen…
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás