2025.08.22-én szálltam fel a repülőre Budapestben, hogy az életem egy új fejezetét elkezdjem.
Azóta Ázsiában élek.
Ez a bejegyzés egy három részből álló, az elmúlt évemet összefoglaló sorozat egyik darabja.
A teljes sorozat ez:
Egy évem a világban
Egy évem saját magamban
Egy évem vele
Kérdések
Volt pár kérdés, ami felmerült bennem az írás előtt.
Hány félelmet hagytam magam mögött?
Hány előítélet omlott össze?
Hányszor változott meg a véleményem?
Hányszor mondtam ki, hogy „tévedtem”, vagy “lehet, hogy tévedek”?
Hányszor lett fontosabb egy beszélgetés, mint egy látnivaló?
Aztán rájöttem, hogy annak ellenére, hogy ezek – számomra – fontos kérdések, nem igazán ezek a legfontosabb változások bennem.
Egy évem saját magamban
Ebbe az írásba csak egyetlen statisztikai adatot szántam.
Ez alatt az egy év alatt 221 bejegyzést írtam itt a blogomon. Ebből 71 db a személyes jellegű írás.
Pár héttel az egy év letelte előtt az utam egy szakasza lezárult.
De abban a pillanatban folytatódott is tovább.
Ebben az írásban azt foglalom össze, hogyan váltak bennem a megélések tapasztalattá. Hogy milyen korábbi megérzéseim bizonyultak valósnak a hónapok elteltével.
És természetesen olyan dolog is rengeteg akad, amire korábban nem gondoltam.
Mielőtt azonban ebben belekezdek, fontosnak tartom előrebocsátani:
Lehet, hogy tévedek!
Én a saját szememmel látom a világot. A saját érzékszerveimmel érzem azt. És gondolatban – néha szóban és írásban is – gyakran hozzáteszem azt, hogy ez csupán illúzió.
Nem véletlenül tetováltattam a jobb kézfejemre az OM jelét…
És még egy elöljáró gondolatom van ide.
Ma már nem tart vissza semmi attól, hogy bátor legyek. A következő gondolatok leírásához is van már bátorságom. És pontosan érzem, hogy kell is hozzá ez a tulajdonság.
Persze, lehet, hogy tévedek…
A világ szemében
A világtól számos visszajelzést kaptam egy év alatt.
Bátorságról. Önzésről. Segítségnyújtásról. Nemtörődömségről. Irigylésről. Szabadságról. Lelki felkészültségről. Emberi gyarlóságról. Nyitott elméjűségről. Túlgondolásról.
Az egyik legtöbbet emlegetett szerkezet az „én még nem vagyok azon a szinten, ahol te.”
Egy ideje ellene vagyok ennek a kifejezésnek. Inkább azt szeretem használni, hogy másik hullámon ülünk.
Ha valamiben más vagyok, akkor az az, hogy sokkal szilárdabban hiszek már abban az illúzióban, ahogy a világot látom. Talán ez a belső hit tűnik mások szemében magasabb szintnek?
A titok
Már volt, aki megkérdezte, hogy mi a titkom.
Nincs titkom.
Ma azonban abban hiszek, hogy sikerült összehoznom valami kivételeset. A strukturáltan működő agyamnak megtanítottam az érzések befogadását.
Mire gondolok a strukturált aggyal? Egy olyan emberre, akinek az íróasztalán minden papír az élére van állítva. Aki feladatlistát és naptárat vezet. Nem problémákat lát, hanem feladatokat. Azokat aztán megoldja. Csapatokat vezet. Rendszerezett életet él.
A legtöbb ilyen ember, akit ismerek kevésbé jó az érzések kezelésében.
A másik oldalon, akik érzésektől vezéreltek, pl. festők, zenészek, művészek stb. általában nem a rendszerszeretetükről ismertek.
Nem arról beszélek, hogy a strukturált emberek érzelmileg bénák, a művészek pedig szétszórtak. Ezek a példák csak a két pólus szemléltetésére kellenek.
Én egész életemben rendszerszerűen elemeztem a világot. Most is ezt teszem. De beépítettem a szűrőim közé az érzéseket. Ma már nemcsak elemzem, hanem meg is élem ezeket.
Ez biztosan nem egyedi kombináció. Nem az én kiválóságomról szól. Számomra csak ennyit jelent, hogy áldott csillagzatú kombinációnak élem meg.
Azt hiszem, az agy és a szív érdekes kombinációja lettem.
Az érzések
Nem véletlenül említem a „beépítés” fogalmát.
Évek óta ott volt bennem egy gondolat. Sokszor beszéltem korábban arról, hogy kell legyen módja annak, hogy az érzéseinkre tudatosan hatással lehessünk.
Mára megtaláltam ezt. És meg is tudom fogalmazni.
A világ állandóan kérdéseket tesz fel nekem. A válaszaimat én választom meg. Ez az elmém befolyása az érzéseimre. A legtöbb esetben el tudom dönteni, hogy mit válaszolok. Így ma már sokszor azt is felismerem, hogy automatikus választ adtam, és azonnal tudok változtatni ezen a válaszomon, ha akarok.
Ez a felismerés az én életemben egy tudatos döntés és egy cselekvéssorozat eredményeként.
A boldogság
A nem titkolt titkom harmadik elemét 60 napja elkezdtem bemutatni a „The Miracle is Already Here” világában.
Szilárdan hiszek abban, hogy minden pillanatban csodák vesznek körül. Ezeket ma már könnyen felismerem. És nevét adok nekik.
Ma már nemcsak 3 másodpercre tudok megállni, hogy a csodát megéljem. Az időnek nem tulajdonítok nagy szerepet ebben a megállásban. Minden nullánál nagyobb szám jelent valamit. De ma már erőlködés nélkül ülök le akár tíz percekre nézni, ahogy a fű nő.
A „The Miracle is Already Here” projektemben a gyakorlás lehetőségét adom át másoknak.
Ebben a sorozatban nem az én érzéseim és meglátásaim a fontosak, hanem a néző sajátjai.
Érzem, hogy eljön a pillanat, amikor ebben a projektben majd nem kell arra gondolnom, hogy lehet, hogy tévedek. Nem azért, mert tévedek, vagy nem tévedek. Hanem azért, mert már érzem, hogy vannak, akik megállnak egy pillanatra, és meglátják benne a saját csodájukat.
És még egy fontos felismerésem van a saját boldogságommal kapcsolatban.
Sokan félreértenek, mert az utam kívülről másképpen látszik, mint belülről. Ez így természetes. Kívülről úgy tűnhet, hogy én állandóan boldog vagyok. Ezt nagyon nehéz elhinni, ebben biztos vagyok.
De nem vagyok állandóan boldog.
Abban hiszek, ezt élem, hogy a boldogság csupán rövid időre létezik bennem. Mindegy, hogy 5 másodperc, vagy 5 perc az ideje. Ma már tudom abban a pillanatban, amikor megjelenik, hogy vége lesz. Nem ragaszkodom ehhez a pillanathoz. Nem akarom megtartani. Nem akarom elengedni. Megtartani lehetetlen, elengednem pedig nem kell, mert elmegy magától.
Egyetlen dologban lettem más.
Megtanultam magam körül észrevenni a boldog pillanatokat. Hiszem és élem, hogy mindig ott van körülöttem a lehetőség a felfedezésre.
Így – mint egy pillangó – szállok tovább egyik boldog pillanatból a másikba. Egyszerűen a pillanatok közti távolságok csökkentek csak le.
Ez pedig a világ szemében úgy nézhet ki, mintha állandóan boldog lennék.
A neveim
Az István névvel születtem.
13 éves koromban valaki adott egy másik nevet. Onnantól mindenki Soma néven ismer.
Tavaly, még az ázsiai életem előtt, praktikus okból a Steve nevet kezdtem használni. Ez kb. megfelel a magyar születési nevemnek. (Már volt, aki azt mondta, hogy ez nem igaz. Nem baj. Én döntöttem.)
A születési név egy a szüleimtől kapott választás. A sors úgy akarta, hogy az önállósodásom idején kaptam egy másik nevet. Sorsszerű? Ki tudja! Talán nem is fontos.
Kétszer kaptam. Harmadszor én választottam. Második önálló döntésként az életemben. (Az első ez az új életforma volt.)
Talán ez a választás még sorsszerűbb. Az ebben a bejegyzésben leírt gondolatok egy új embert írnak le. A digitális nomád élet kialakulásával együtt alakult ki Steve. Én ma már Steve-ként gondolok magamra.
Tudom, hogy ezt nem mindenki tudja elfogadni. Nem kell senkinek elfogadni. A világ egy részének mindig Soma maradok. Talán pár embernek István is.
Nem a név az igazán lényeges kérdés itt.
Határok
Fontosabb kérdés, hogy Steve másként látja a világot.
Soma is képes volt például határokat húzni. De nem igazán tudta őket betartani.
Steve képes olyan dolgokra, amikre korábban nem lett volna képes.
Ma már tudom például, hogy csakis olyan kapcsolatoknak adok helyet az életemben, amik kölcsönös tiszteletre épülnek.
Legyen szó akár magán-, társas vagy üzleti kapcsolatról. Ma már pontosan tudom, mit engedek mag másoknak, és hol a vége egy adott kapcsolatnak.
Persze volt pár tévedésem ez alatt az egy év alatt is, és még lesz is, ebben biztos vagyok.
De ebben az esetben ott van az előző gondolat. Erre a tévedésre én adom meg a választ…
És fontos, hogy Soma is használta a szívét. Nagyon is. Talán néha túlságosan is. Az érzékenységéért sokan szerették. És ugyanezt az érzékenységet néhányan ki is használták.
Nem a szív hiányzott. A határok hiányoztak.
Ő és én
Az előző bejegyzésben említett éjszakai harc biztos vagyok benne, hogy egy alapfeszültség eredménye volt egész életemben.
15 éve keresem magamban a másik felemet. Akkor kezdődtek az alvási problémáim. Aki ismeri az életemet, tudja, hogy miért ekkor jött el ennek az ideje.
Évekkel később egy pszichológushoz jártam. Egy életre belém íródtak a szavai.
István, maga nagyon jól elfoglalja magát nap közben. De éjszaka, az alvás idején nincs más hang, csak az a belső hang. Azért nem tud aludni, mert akkor nincs, ami elnyomja a belső kiabálást.
Akkor kezdtem el figyelni arra a belső hangra. Volt, hogy könyörögtem neki, hogy ne kiabáljon. Aludnom kell, különben mindketten elpusztulunk. Volt, hogy megígértem neki, hogy kiszabadítom, legyen türelmes. Higgyen nekem és hagyjon aludni.
És aztán megjelent Steve. Egyre erősebb lett a hónapok alatt.
És lassan rájöttem, hogy rá vártam egész életemben. Szabad lett. Szabad lettem.
Soma mindig ott marad bennem. Rajta keresztül érkeztem meg önmagamhoz. Csak 50 év kellett ehhez az utazáshoz.
És az sem volt véletlen, hogy pillangóként láttam magam és nem főnixmadárként. Több mint egy éve… A főnix meghal, hogy feltámadjon.
Én nem éreztem halált. Átalakultam. Mindent őrzök és integráltam magamban.
Ma már mindent megbocsátottam magamnak. Elfogadom a hibáimat. Érzem a fájdalmaimat és a traumákat.
A döntések
A legfontosabb lépésem a döntés volt.
És meglepő módon nem a digitális nomád életmód választása.
Az a döntés tett azzá, aki ma vagyok, hogy kimondtam:
Boldog vagyok!
Nem boldog leszek. Most, a pillanatban vagyok boldog.
Minden fajdalmammal együtt. Ez is egy olyan megérzés volt, ami igazzá vált bennem.
Ma, ha jön egy múltbéli fájdalom, a következő jelenet játszódik le. Leültetem ezt a fájdalmat, mint egy régi ismerőst. Megiszunk együtt egy kávét. Aztán megmutatom neki az ajtót. Menned kell! Nekem más dolgom van. Éppen boldog vagyok…
A szavak
Sokat tanultam a világról.
Rengeteg emberrel cseréltem tapasztalatot.
Tudom, hogy a történetemet körüllengik a szavak.
Ennek a történetnek a kapcsán bennem is megjelennek a korábban megtanult kifejezések. Idealizálás. Felülkompenzálás. Nárcizmus. Nagyképűség. Egoizmus. Önzés. De ma már csak emlék bennem ezeknek a jelentése. Nem kell megvédenem magamat ellenük. Nem kell őket megmagyaráznom. Sem magamnak, sem másnak.
A szavak egyre kevésbé fontosak az életemben.
A történetek viszont sokkal fontosabbak. Ezeket pedig csak szavakkal tudom megírni. Arra is rájöttem, hogy az írás a szellemi légzésem. Így továbbra is használom a szavakat, mert ezen a módon mégiscsak nagyon fontosak.
A tudatomnak van már egy olyan absztrakt szintje, ahol a saját megértésem is elakad. Ahol már tisztán a megérzéseim működnek.
Erről beszélni sem nagyon tudok, nemhogy leírni.
Fontos változás volt ez is.
Korábban mindent érteni akartam. Bizonyíték után kutattam.
Ma már rengeteg dolgot fogadok el úgy, ahogy van. Nem érdekel a “miért” és nincs szükségem bizonyítékra.
Az utolsó ölelés
Más ember lettem. Van bátorságom kijelenteni ezt.
És hazaértem.
Az otthon tényleg bennem van.
Szeretem az egész világot.
Akkor érkeztem meg, akkor zárult le az a bizonyos szakasz, amikor pár hete rájöttem, hogy egy embert még nem öleltem meg.
Akkor odafordultam Soma felé.
Mélyen egymás szemébe néztünk. Egyek vagyunk, nincs több harc.
Steve végre élhet. Somának pedig nem kell már mindent egyedül cipelnie. És tudja, hogy Steve megvédi a továbbiakban.
Megöleltük egymást.
És hazaértem.
De nem érkeztem meg.
Hiszem, hogy az út végtelen. Megérkezni… Ez a kifejezés nem rezonál bennem. Elértem valahová. Olyan ez, mint egy túrán egy pihenő. Kicsit megállok. Fújok egyet. Eszem egy szendvicset. És megyek tovább.
Egy kicsi darab talán látszik abból a ködből is, amerre az ösvény továbbvezet.
Nem akarok már a ködön túlra látni.
De a következő nevemre azért kíváncsi vagyok.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás