December eleje óta – amióta ezt a blogot írom – voltam már túrázni többször. Aludtam kint erdőben háromszor, illetve, egyszer a Duna-parton. Ezeknek a túráknak, kint töltött időknek a kapcsán is megfordult bennem, hogy írok egy-egy blog bejegyzést, de végül elvetettem ezt az ötletet. Ezek a túrák, illetve egyszerű természetben alvások végül is az életemnek eddig is részei voltak, nincs sok közük a digitális nomád életmódhoz.
Most viszont egy olyan túrát szerveztem magamnak, ami rendhagyó volt. Ebben már benne van a digitális nomád életmód egy kis fuvallata. Apropó! A múlt héten hallottam valakitől a digitális vándor kifejezést. Tetszik! Bár sokkal ismertebb a nomád kifejezés, ha tehetném, ezt lecserélném a vándor szóra. Hogy miért kapcsolódik ez a túra a digitális nomád életmódomhoz? Nos, ez lesz az első európai túra, ahová egyedül utazom. Az európain azért van a hangsúly, mert más földrészen még nem jártam. Túrázni – ritkán – szoktam egyedül, de repülőgépen még nem ültem magamban. Kalandra fel! Sejthető, hogy semennyire nem tartok attól az élménytől, hogy nem lesz mellettem senki. Akit ismerek. Ismeretlen emberek vesznek majd körül, addig a pillanatig, amíg meg nem ismerkedünk…
Kapcsolódásom a Cinque Terre-hez
Kezdjük ott, hogy mi is a Cinque Terre! A Cinque Terre egy festői tengerparti vidék Olaszország Liguria régiójában, mely öt színes kis halászfaluból áll: Monterosso al Mare, Vernazza, Corniglia, Manarola és Riomaggiore. Ezek a falvak a meredek sziklákra épültek, és lenyűgöző kilátást nyújtanak a Földközi-tengerre. A régió híres a gyalogösvényeiről, a szőlőskertjeiről és az autentikus olasz hangulatról. A terület a Cinque Terre Nemzeti Park része, és az UNESCO Világörökség részeként is védelmet élvez. Az autóforgalom korlátozott, így leginkább vonattal, hajóval vagy gyalog érdemes bejárni. A Cinque Terre ideális úti cél a természet, a kultúra és a gasztronómia kedvelőinek. A „Cinque Terre” olasz kifejezés, jelentése „Öt Föld” vagy „Öt Vidék”. Ez a név az előbb felsorolt öt falura utal, amelyek a területet alkotják. A név tehát egyszerűen ezeknek a közeli, egymással történelmileg és földrajzilag is összefonódó településeknek az összefoglaló elnevezése.
Február végén a lányaimmal és az ő párjaikkal egy nagyon kellemes hétvégét töltöttünk Budapesten, ahol egy Airbnb szálláson szálltunk meg öten. Az egyik szoba falán volt egy gyönyörű kép, ami első pillanatra elvarázsolt. A Google segítségével hamar kiderítettük, hogy a kép címe az, hogy Cinque Terre. Azonnal megfogalmazódott bennem a vágy, hogy én ide szeretnék eljutni.
“Az én bakancslistám” folyamatosan készül. Ez a hely erre a listára kívánkozott. Miután haza értünk, arra gondoltam, hogy utánanézek ennek a helynek. Így jutottam el a fent részletezett információkhoz. Ezek alapján felírtam a bakancslistámra ezt a helyet. Azzal együtt, hogy a listán nem csak helyeket szerepeltetek, hanem ott megvalósítandó cselekvéseket is, ahogy azt tanultam. Így a lista eleme ez lett: “Cinque Terre-n túrázni.”
A következő héten aztán annyira foglalkoztatott a gondolat, hogy ide hogyan lehet eljutni, hogy egy adott délután két óra alatt össze is állítottam a tervemet. Aztán ennek a tervnek adtam még némi időt az érlelődésre, de végül nem álltam meg a tervezéssel. Március kilencedikén a teljes túrát leszerveztem.
A túra terve
A legegyszerűbben, pontokba szedve írom le ennek a kirándulásnak a részleteit. Nyilván sokat kellett hozzá keresgélni (főleg ChatGPT, de azért volt Google is bőven), de a lényeg a feladatok elvégzése volt. Íme, így néz ki egy ilyen kirándulás.
- Eldönteni, hogy mennyi időt kell erre az utazásra szánnom. 3 nap elégnek tűnt, így egy péntek-vasárnap kijelölésével és egy nap munkahelyi szabadság elköltésével meg tudom oldani.
- Utazás módjáról dönteni. Autóval nagyon messze van, tehát repülővel utazom. Milánó lesz a megfelelő repülőtér. Olaszországban több repülőtér is van, így azt sem volt egyszerű eldönteni, hogy melyik városba repüljek.
- Kiválasztani a repülőtereket. Mivel Bécstől és Budapesttől is ugyanolyan messze lakom, illetve Milánónak három nemzetközi repülőtere is van (Milano Malpensa (MXP), Milano Linate (LIN), Orio al Serio / Bergamo Airport (BGY)), az oda és a visszaútra is van 6-6 veriáció. Van öt oldal, ahol repülőjegyeket szoktam válogatni: Skyscanner, Kiwi, Google Flights, Ryanair, Wizzair. Ebből a sok információból többszöri keresésre a Budapest-Bergamo odaút és a Malpensa-Budapest járatok lefoglalása mellett döntöttem.
- Szállást keresni két éjszakára. A cél terület nagyon drága. Ott még szezonon kívül is inger küszöb feletti árak vannak. Ezért úgy döntöttem, hogy Milánóban szállok meg. Lefoglaltam a szállást, itt most a Booking volt a barátom.
- Milánóból el kell jutni a Cinque Terrére. A vonat mellett döntöttem. A milánói szállásomtól nem messze van a város nagy vasútállomása. 3-3,5 óra alatt ér a vonat a túra kezdőpontjához, ugyanennyi idő alatt ér majd vissza. A vonatjegyeket megvettem előre, főleg, hogy ez volt az egész utazás legszűkebb keresztmetszete. Már másfél hónappal a túra előtt korlátozott számban voltak csak elérhetőek a helyjegyek.
- Túra útvonal keresése. Szeretem, ha megvan előre a gyalogtúra tervezett útvonala. Rátaláltam az Alltrails oldalára. Itt még egy három dimenziós videó is szerepel, ahol virtuálisan bejárhatom az útvonalat. Az oldal annyira meggyőző volt, hogy megvettem az éves tagságot. Ezzel együtt letöltöttem a telefonomra a túra útvonalát is.
- A repülőtérről, illetve a repülőtérre még el kell jutnom, de ezt a ChatGPT segítségével kidolgozom a túra hetében.
- Autóval megyek Budapestre a reptérre. Három napra ott kell hagynom az autót, így előre lefoglaltam a parkolójegyemet is.
- Az indulás előtti csütörtökön lesz az Autogén relaxációs tanfolyam utolsó előtti alkalma, Budapesten. Ez 20:30-kor ér véget. Nekem meg 4:00 körül a reptéren kell majd lennem. Így Budapestről már nem jövök haza erre az éjszakára. Vagy kérek szállást valamelyik barátomtól Budapesten, vagy a kocsiban alszom. Számomra bármelyik megoldás jó lesz.
Ezzel nagyjából az előkészületek véget is értek. Március elejétől már csak várnom kellett, hogy eljöjjön április huszonötödike.
Elindultam
Aztán hamar eljött a péntek. Igazából a csütörtök. A “3+1 segítőm a következő időszakban” írásomban bemutatott autogén relaxációs tréning utolsó előtti alkalma az indulás előtti napon volt. Így már csütörtökön Budapestre érkeztem. A tanfolyam után egy baráti házaspárhoz mentem, hogy náluk töltsem az éjszakát, és hajnalban tőlük induljak el Milánóba. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy majd az autóban alszom, de aztán elvetettem ezt: ha nem fontos, nem ezzel erősítem meg magamban a minimalista élet iránti elkötelezettségemet. Helyes döntésnek bizonyult, hogy a barátomékkal töltöttem az estét. Finom vacsorát kaptam, plusz a szokásos fekhelyemet náluk. Bár ez az ágy ezen az éjszakán nem sok sikert könyvelhetett el magának, mert sajnos egyáltalán nem tudtam elaludni. Ez elő szokott fordulni velem nagyobb utazások, események előtt. Valószínűleg izgatott vagyok ilyenkor, de mindig úgy érzem, hogy csak tudat alatt, mert tudatosan biztosan nem.
A barátomék voltak a másodikak az elmúlt napokban, akik azt javasolták, hogy Bergamót ne hagyjam ki, ha már úgy is ott szállok le. A döntést, hogy így fogok -e tenni még nem hoztam meg ekkor, gondoltam alszom rá egyet. Ahogy jeleztem, ez nem jött össze, hiszen nem aludtam. Úgyhogy, nem üdén és nem kipihentem keltem fel, és indultam el a repülőtérre. Szakadt az eső, de nem tudom az általános formulát írni, miszerint „ez csak tovább nehezítette a helyzetemet”, mert egyáltalán nem volt gond számomra. Ennek csak azért volt jelentősége, mert a rossz időből indultam, s pár órával később a jó időbe érkeztem meg.
A repülőn természetesen aludtam. Mindig alszom repülés közben. A rekordom az, hogy egy alkalommal már a felszállást is átaludtam. A repülőn általában felváltva olvasom és alszom. Megjegyzem, hogy a bejegyzésemnek az „Elindultam” alcímmel jelzett részét a repülőgépen kezdtem el írni, jelen sorokat is itt írom. Ez első alkalommal fordul elő velem, még sosem nyitottam ki a laptopomat a repülőgépen. Egészen észveszejtő érzés, hogy ha kinézek az ablakon, akkor Európa egy meghatározhatatlan pontját látom, magam előtt pedig az egyre növekvő írást. Kicsit olyan érzés, mintha egy filmet néznék. Életem filmjét… Ebben a pillanatban nem vagyok más, csak egy író. Szeretem ezt a pillanatot!
Bergamo
A repülőn tudtam egyet aludni, hogy a megfelelő döntés megszülethessen. Így, mikor a repülő leszállt, már tudtam, hogy a délelőttöt nem Milánóban, hanem Bergamóban fogom tölteni. A leszállást követően elemózsia után néztem. A véletlen vezérelt, illetve Colin Farrell. Egy olyan éttermet választottam, ahol a színészhez nagyon hasonlító férfi szolgálta ki a vendégeket. Az ételt is spontán választottam. Arancinit ettem. Előtte azért megnéztem, hogy mi ez. Az arancini zsemlemorzsába forgatott, majd olajsütőben kisütött töltött rizsgolyó. A név jelentése „kis narancs”, mert a formája és színe a narancsra emlékeztet. Az aranciniről úgy tartják, hogy a X. századi Szicíliából származik, amikor a sziget arab uralom alatt állt. Nem bántam meg, nagyon finom étel. Én raguval töltöttet ettem.
Ezekben a napokban is a ChatGPT volt a segítségem. Gyorsan megtudtam, hogy hogyan jutok el Bergamoba. Telepítettem a telefonomra a megfelelő alkalmazást, annak segítségével megvásároltam a buszjegyemet. Mire ezzel végeztem, éppen meg is érkezett a busz és már indultam is.
Bergamo egy olaszországi város Lombardiában, 40 km-re Milánótól északkeletre. A város az Alpok déli nyúlványai alatt fekszik. A hegyvidéknek a várostól északra elterülő része a Bergamói Alpok nevet viseli, amelybe a Serio és a Brembo folyók mély völgyeket vágtak. A város két fő részből áll: a Cittá altából (felső város) és a Cittá bassából (alsó város). Bergamo régi magva a Felsőváros, amelyet ma is fal övez, és csaknem érintetlenül megőrizte középkori jellegét. Gyalogosan, autóbusszal vagy leggyorsabban fogaskerekűn érhető el. Erődítményrendszere a velencei fennhatóság idején, 1561 és 1598 között épült fel. A fal és a négy kapu ma is csaknem teljes épségben áll.
Ezeknél a tényeknél sokkal fontosabb számomra az, hogy mikor a buszból megpillantottam a várost, az első gondolatom az volt, hogy a város nagyon gyönyörű. Az Cittá alta nevű Felsőváros részbe mentem fel a busszal, ahol aztán véletlen szerű kirándulást tettem. A főtéren beültem egy kávézóba, ahol ötlet szerűen úgy döntöttem, hogy nem sört, hanem koktélt fogok inni. Az itallap olyan jó fotókkal volt tele, hogy nehéz volt a döntés, de végül egy Bloody Maryt kértem. Ez rettentő jó döntés volt, mert életem egyik legfinomabb paradicsomos koktélját ittam meg itt. A pincér két fajta vodkát ajánlott fel belevalóként. Mondtam, hogy fogalmam sincs, mit válasszak, kérem, válasszon ő. És már mosolyogva mondta is, hogy milyennel fog készülni. Az ital mellé ajándékba kaptam egy kis tálka zöld olajbogyót, egy kicsi virágcserép mogyorót és egy kis papírzacskó csipszet. Csak mondom, hogy a zöld olajbogyó nagyon finom a mogyoróval együtt rágva és apró korty Bloody Maryvel keverve. Csak ültem a napsütésben, élveztem a Nap melegét, az ízek kavargását és nézetem a körülöttem lévő embereket. Itt még hiányoltam a mosolygást, csodálkoztam is, hogy miért ilyen borúsak az emberek. Szép helyen vagyunk, minden okunk megvan arra, hogy élvezzük az életet és a pillanatot. (Eddig volt lehetőségem a repülőgépen írni, mert megkezdtük a leszállást.)
A koktél előtt megnéztem egy templomot és a város egyik nagy tornyából a kilátást. A templomról küldtem képet az egyik barátomnak, aki nem sokkal később írta az üzenetet: “Egy hála adó imát majd mondj el kérlek, ha csak egy mondatot, de akkor is!” A torony legtetején, a harang alatt megtettem, mert volt miért! Nem sokkal később lementem, a múzeumba, s ennek az ajtajában már egy hegedűs zenélt, aki éppen Leonard Cohen Hallelujah című dalát játszotta. A három napos kirándulásom sok-sok pillanatát tették varászaltossá az ilyen és ehhez hasonló élmények.
A Felsővárosból gyalog indultam el lefelé, hiszen az utat a buszból már ismertem. Pont azt éreztem, hogy már mennék Milánóba, mikor egy buszmegállóhoz érkeztem. Gyorsan megvettem a jegyemet, s abban a pillanatban már jött is a busz.
Milánó
Visszatértem a repülőtérre, ahol meg akartam nézni, hogy milyen busz indul a városba. Pont indult egy, alig hallgatott el a telefonomon a fizetést jelző üzenet, mikor már indultunk is.
A buszvégállomástól pár kilométerre volt a szállásom. Bár tudtam már, hogy hogyan kell oda tömegközlekedéssel eljutnom, én mégis gyalog mentem. Így legalább elkezdtem ismerkedni a várossal.
Út közben tisztáztuk a szállásadóval, hogy hogyan tudom elfoglalni a lakást. Kérdezte, hogy zavarna -e, ha lenne egy hálótársam. Aníta volt a hölgy. Garibaldi felesége után kapta a nevét. Egész hétvégén szexuális izgalomban volt mellettem, úgy éreztem, állandóan készen áll az együttlétre. És folyton enni kért, mikor hazaérkeztem, így sajnos a kielégületlenséget éreztem rajta. Aníta jó fej volt, ezért ide teszem a képét, bár ehhez nem kértem a beleegyezését.
Miután Anítával jót beszélgettünk, kicsit pihentem. Kipróbáltam a kávéfőzőt, kicsit ledőltem pihenni. Megnéztem a lakás berendezését. Nagyon ízlésesen volt berendezve mindenféle retró kis apróságokkal. Minden kis apróság nem tolakodóan volt elhelyezve a megfelelő helyre. Lusta voltam a lakásról képeket készíteni, így a Booking oldalán rendelkezésre álló képeket használom fel ehhez a bejegyzéshez.
A pihenés után elindultam a városba. A Degrano nevű Metró megálló a lakástól 400 méterre volt. Céltalanul és szabadon bóklásztam kicsit a városnak ezen a részén. Igazából nem volt, vagy nem találtam semmi látnivalót. A tervem az volt, hogy meglátogatok egy konditermet és a heti egyik edzésemet itt végzem el. Az előzetes információim szerint volt is a szállásom 5-10 perces sétára való közelében három terem. Az utcára érve azonban rádöbbentem arra, hogy nem vagyok a megfelelő öltözék birtokában. Otthon ugyanis mezitláb edzem a padlószőnyeges edzőteremben, azaz csak egy rövidnadrág és egy póló kell az edzéshez. Ezt képzeltem el ide is, de szerencsére még idejében jött a felismerés, hogy ezt lehet, hogy itt nem fogják jó szemmel nézni. Vagy – az utcák állapotát elnézve – én nem fogom elviselni.
Szóval, az edzés ugrott. Az sem vitt egyébként a konditerem felé, hogy éhes voltam. A következő bejegyzésem az étkezéssel lesz kapcsolatos, ennek kicsit előszeleként írom a következőket.
Az utcákat járva mindenfajta éttermek hívogattak. No, nem úgy, ahogy Olaszországot elképzelve ezt várjuk. Itt nem álltak kint a jól öltözött pincér gyerekek, hogy egy vidám Buongiorno bevezetésével előadott 40 olasz dallamos szó kíséretében behívott. Ezen a környéken főleg fekete és sárga bőrszínű embereket láttam, akik igazából még a tekintetükkel sem hívogattak, nem hogy dallamos mondatokkal. Én viszont a határaimat feszegetni (is) jöttem ebbe a városba, ezért egy lepukkant kebaboshoz tértem be. Már az ajtóból láttam, hogy jó helyen járok. A padló szerintem a járólapok lerakása óta nem volt letakarítva. A szemetes nem látszódott a szemét kupac alatt. Az asztalok letörlése szerintem negyedévente volt esedékes, most meg pont a negyedév végén voltunk. Nem mondom, hogy jól laktam volna csak abból, ami az asztalon hevert, de a heti étlapot könnyen megfejthettem volna a jelekből.
Bundázott csirkét kértem sült krumplival és kólával. Ez volt az egyik menü. 6 EUR volt az ára. Miután leadtam a rendelést, a tulaj, szakács és pincér egyben elment a konyha sötétje felé, megmelegíteni a csirkét és kisütni a krumplit. Nem zavart a kérdéseivel és az esetleges egyéb kívánságaim megfejtésének erőltetésével. A csirke finom volt, nem akartam firtatni, hogy hány napja állhat az üvegpultban. A krumpli ellenben mocsok szar volt, de ez nem azt jelenti, hogy nem ettem meg. Egy tálcára kiterített alufólián kapott helyet az étel. A fólia egyik sarkába került kiöntésre két fajta szósz, egy fehér és egy piros. Egyikről sem tudom, mi volt. A fehérnek olyan íze volt, amit még nem éreztem, a piros meg inkább lekvár ízű volt, mint ketchup. Finom ebéd volt, esküszöm, jól laktam.
Tettem egy eleve reménytelennek tetsző próbálkozást, hogy kártyával fizessek. Volt terminál, de szerintem a pincér/tulaj/szakács nem szereti. 38 EUR-val indultam el otthonról. Ebből hat helyett nyolcat odaadtam a kajáért. Egy mosoly és egy “Legyen szép napod, barátom” köszönéssel jelezte a háláját az úriember.
A vasútállomás közelében
Mivel ezen a környéken nem volt túl sok látnivaló – vagy nem mentem hozzá eleget – elhatároztam, hogy kicsit rákészülök a holnapi napra. Elmentem a központi pályaudvarra. Meg akartam keresni a Metrót, megnézni azt, hogy merre kell menni, hogy lehet jegyet venni, megtalálni a pályaudvart és azon belül a vágányokat, hogy ne holnap reggel kelljen ezekkel a dolgokkal ismerkednem. Ez jó ötletnek bizonyult. A milánói pályaudvar egy kicsit a labirintushoz hasonlít, főleg, ha a Metró felől közelítem meg. A vágányokhoz biztonsági ellenőrzésen keresztül lehet eljutni, csakis érvényes jegy felmutatásával együtt. Amikor odaértem, a rendelkezésemre álló információk alapján még abban sem voltam biztos, hogy jó helyen vagyok -e. Ezért megkérdeztem az információs pultnál lévő embert, hogy jó helyen vagyok -e. Ehhez – próbaképen – nem az angol tudásomat, hanem a Vasco fordító gépemet használtam. A pultnál ülő embernek tetszett a technika, jót mosolygott, mikor a füléhez tettem a hangszórót.
Ezután úgy döntöttem, hogy a környéken is sétálok egyet. Nem volt irány, nem volt cél, csak mentem, amerre gondoltam. Egy hívógató megjelenésű cukrászdában ettem három véletlenszerűen kiválasztott kis sütit és ittam egy ismeretlen márkájú sört. Hihetetlen ízűek voltak a sütik, jó választásnak bizonyultak. Tovább sétálva egyszer csak eszembe jutott, hogy az egyik barátommal tavaly Athénban kóborolva, ötletszerűen elmentünk egy masszázsra. Az a gondolatom támadt, hogy nem kezdek el a neten keresgélni masszázs lehetőségeket, hanem, ha a véletlenszerű séta alatt az utamba akad egy szalon, akkor bemegyek. Talán 15 perc telt el, mikor ott álltam a Bangkok masszázsszalon ajtajában. 18:15 körül járt az idő, és a nagyon kedves – Brazíl származású – fiatal hölgy 19:00-ra tudott időpontot adni. Úgy éreztem, nem fog gondot okozni a 45 perc eltöltése, főleg egy ilyen napon.
Folytattam a sétámat, közben beültem egy utcai kávézóba. Itt találkoztam egy olasz születésű cigány sráccal. Udvariasan megkérdezte, hogy leülhet -e a dupla asztalom másik felére. Majd, mikor a kávéjával jött vissza, mondta, hogy inkább az időközben felszabadult másik asztalhoz ül, hogy ne zavarjon. Majd udvariasan elkérte az én asztalomon lévő hamutartót. Ilyen bevezető után még egyszer bement a kávézóba, és egy tál csipsszel tért vissza, amit a legnagyobb meglepetésemre felém nyújtott és megkérdezte, hogy megkínálhat -e vele. Hát, pont ezek azok az élmények, amik nekem Magyarországon hiányoznak. Ezt a közvetlenséget én az eddigi életemben az esetek 80%-ban csak a hazámon kívül tapasztaltam meg… Pár percet beszélgettünk, és közben a névtelen fiú figyelmeztetett, hogy nagyon vigyázzak magamra, mert ebben a városban sok a külföldi és velük csak a baj van. Milyen érdekes, nem?
A masszázs
Hétre visszamentem a szalonhoz. Nagyon udvariasan bevezettek a szobába, ahol át kellett öltöznöm a kikészített papír tangába. Volt már részem ebben párszor, de ennek ellenére ez mindig furcsa élmény. A masszőr hölgy bejött, miután már az ágyon feküdtem és egy udvarias köszönés után nekilátott kellemes terhekkel meggyötört testem ellazításának. Amíg a hasamon feküdtem, egyikünk sem szólt egy szót sem.
A masszázsra szánt egy órás időtartam felétől azonban beszélgettünk. Ez egy anonim blog, amit úgy értek, hogy eddig talán egyetlen a blogban szereplő embert neveztem nevén. Így a hölgyet is csak hölgynek hívom ebben az írásban.
Szóval, a hölggyel beszélgetni hatalmas élmény volt. Úgy éreztem, hogy az első mondatoktól kezdve van köztünk egy érdekes összhang. A hölgy Thaiföldről jött Olaszországba élni, hat éve él ebben az országban, pár éve Milánóban. Nagyon jó élmény volt vele beszélgetni, mert nagyon jó kérdései voltak, nagyon figyelmes volt az én mondanivalómmal kapcsolatban. Olyan aspektusait beszéltük meg egy-egy mondatban az életünknek, amit sok esetben nehezen mondok el érthetően másnak.
Közeledett az utolsó perc, de úgy éreztem, szívesen folytatnám a beszélgetést a szobán kívül is. Úgy alakult, hogy valószínűleg mind a ketten erre gondoltunk. A hölgy megjegyezte, hogy én vagyok ma az utolsó vendége, ebből azonnal megértettem, hogy ő is nyitott arra, hogy beszélgessünk még, ezért elmondtam neki, hogy pont arra gondoltam, hogy… a mondatot ő fejezte be, megigyunk egy italt. Hálás voltam a hölgynek – és ezt a masszázs közben el is mondtam neki -, hogy az energiáinak és erejének egy részét nekem adta a masszázs közben. Ebben a pillanatban pedig szintén hálát éreztem, hogy a szabad idejéből is ad nekem.
Még két órát beszélgettünk így egy-egy Coroníta mellett. A hölgy ragyogó jelenség volt. Nem viccelek, mikor azt mondom, hogy olyan volt vele találkozni, mintha Dulcine szólna hozzám, akit a “Téged kereslek!?”, vagy a “Hiányoztál, Dulcinea!” című bejegyzéseimben szólítottam meg. Pont azt mondta el az életről, amit én is elképzelek és élek mostanában.
Nagyon jó volt a vele töltött idő, bízom benne, hogy még találkozunk!
A Cinque Terre, szombat
A napot a tegnap megismert út gyors bejárásával kezdtem a Metrón és a vasútállomáson. Természetesen, miután megetettem Anítát. 3 órát utaztam a vonattal, hogy az 5 város közül az elsőbe, Monterosso-ba eljussak.
Volt egy halvány reményem arra, amit a neten olvastam, nevezetesen, hogy az a túra a nyáron népszerű, így nem lesz sok ember. A vonatról leszállva ez a remény azonnal elszállt. Biztosan a gyönyörű idő is szerepet játszott benne, de szerintem fél Olaszország itt volt a környéken. A vonattól a vasútállomásig eljutni sem volt már egyszerű. Úgy éreztem, szükségem van egy reggeli italra, ezért ittam egy banános smoothie-t egy kávéházban és gyönyörködtem az emberekben. Élveztem az életemet!
Aztán nekiindultam. Elég lassan lehetett haladni az elején, mikor elkezdődött az emelkedős rész. Szűk, egyszemélyes lépcsőkön, utacskákon bandukoltunk felfelé, ami azt jelentette, hogy állni, várni, sort lépegetni kellett a haladáshoz. Azonnal tudtam, hogy ez a tempó nem lesz megfelelő ahhoz, hogy az eredeti tervemet megvalósítsam. Azaz, arra nem lesz lehetőségem, hogy elgyalogoljak a végére is, meg vissza is.
Gyönyörű tájon haladtunk végig a 2686 társammal együtt. Mellesleg senki nem türelmetlenkedett, legalábbis nem annyian, mint otthon lett volna. Egy amerikai fiú csapat volt egyetlen alkalommal idegbeteg mögöttem, de aztán ők is rájöttek, hogy itt nem lehet előzgetni meg gyorsabban haladni.
Elég hamar kiderült, hogy ez nem egy könnyű túra. Volt már rengeteg alkalommal olyan túrám, ahol nagy magasságokat kellett megmásznom egy nap alatt. Tavaly, mikor befejeztem a kéktúrát, 6 nap alatt 250 kilométert gyalogoltam, úgy, hogy közben 6000 métert tettem meg felfelé és 6000 métert lefelé. Hiába, a Mátra már csak ilyen… De, amit itt Olaszországban éltem meg, az is a nehéz túrák sorát fogja öregbíteni. Ennyi lépcsőt egy nap alatt, amit itt kellett átlépnem, még nem hiszem, hogy valaha volt szerencsém egyben megtenni.
Megálltam, ahol tetszett. Vernazzába érve folytattam a tegnap megkezdett délelőtt koktélozás hagyományát és ittam egy Bloody Maryt. Mivel itt is nagyon finom volt, ittam még egyet. Majd ettem egy fish csipszet, isteni volt. Találkoztam egy osztrák túrázós csapattal, ahol 33 idősebb hölggyel túrázott 3 férfi. Micsoda mázlisták!
Rajtuk kívül is jó pár mikró találkozásban volt szerencsém. Nagyon jó volt leülni egy hegyoldal teraszában kialakított kis helyen. Egyszerűen csak élvezni a kilátást és a szépséget.
Corniglia a harmadik falu. A távolság körülbelül felénél voltam. De a lassú haladás és a túra nehézsége miatt itt átgondoltam a terveimet. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy az eddigi teljesítményem alapján el fogok -e jutni időben az ötödik városba. Az pedig elég nagy szívás lett volna, tekintve hogy kb. 250 kilométerre ragadtam volna Milánótól. Nem volt olyan nehéz arra a döntésre jutnom, hogy mára ennyi elég lesz és nem kell, hogy csalódott legyek, ha nem megyek el a túra végére. Számtalanszor bizonyítottam már, hogy képes vagyok ilyen teljesítményre, rengetegszer mentem már el a végpontig. Most azért voltam Olaszországban, hogy csak úgy történjenek velem a dolgok, ahogy vannak.
Úgyhogy vettem egy vonatjegyet a Cinque Terre időszakos vonatainak következő járatára és simán visszamentem Monterosso-ba. Ittam egy újabb smoothie-t, ezúttal ananászosat ott, ahol reggel. Imádtam, mikor a pincér srác egy “Hello sir, welcome back!” kiáltással köszöntött. Pont ezeket az élményeket szeretem a legjobban.
Mivel a vonat út visszafelé és három óra volt, így este tízre érkeztem meg a vasútállomásra, onnan még haza kellett metróznom, így elég késő volt már ahhoz, hogy a mai napnak búcsút intsek, és eltegyem magam az utolsó napra.
Milánó, vasárnap
Még pénteken döntöttem úgy, hogy vasárnap a Dómot fogom megnézni, ezért már akkor megvettem a jegyemet. Így vasárnap reggel csak össze kellett pakolnom az egyetlen kis hátizsákomba. Elbúcsúztam Anítától, bedobtam a kulcsot az ajtó melletti esernyő tartóba és elhagytam a szállásomat.
Két napi rutinnal, mint egy született milánói Metróztam el a Dómhoz. A Metróból kilépve a “monumentális” szó csapott arcon. Megkerestem a helyet, ahová a belépőm szólt. Nem ám csak úgy besétálunk egy ilyen épületbe! Volt időm körbesétálni nem is egyszer az épületet. így feltűnt, hogy mintha kissé sok szobor lenne a külsején. Megkérdeztem a ChatGPT-t:
– Hány szobor található a milánói dóm külső falain?
– A milánói dóm (Duomo di Milano) külső falain és tornyain körülbelül 2245 szobor található. Ez a szám az egyik oka annak, hogy a dómot a világ egyik legtöbb szoborral díszített épületének tartják. Összességében, ha a belső teret, a tetőt és az összes díszítőelemet is beleszámoljuk, több mint 3400 szobor található az egész katedrálison. A milánói dóm szobrai nemcsak mennyiségük, hanem részletgazdagságuk és történelmi, vallási jelentőségük miatt is figyelemre méltóak.
Nagyon büszke voltam magamra, hogy a sok szoborra vonatkozó felismerést magamtól tettem meg!
A belépőm a tető terasz látogatását és a múzeumi belépőt is tartalmazta. Így miután aznap én voltam ott először a megfelelő bejáratnál, egy lifttel engem vittek fel a dóm tetejére. Annyi látnivaló van ott, hogy szerintem egy órát ott töltöttem.
Aztán következett maga a dóm. A belsejébe lépve a monumentális szó mellé még a fenséges és a lenyűgöző szavak is befurakodtak az elmémbe. Tényleg lenyűgöző élmény volt oda belépni. Ráadásul hatalmas szerencsém volt, mert éppen miséztek. A zenével elég szoros kapcsolatban állok, így a többszólamban, olaszul énekelt egyházi énekek azonnal szíven ütöttek. Ilyen fajta, gyögyörű zenét ritkán hallok.
Úgyhogy a pillanat szülte ötletet meg is ragadtam, s leültem az ima székek egyikére. Becsuktam a szememet és 15 percet meditáltam az ének hangjaira. Meditálás közben vettem észre, hogy élő éneket hallgatok, nem felvételről megy a mise. Nagyon át tudtam élni ezeket a perceket.
A dóm meglátogatása után reggeliztem az egyik közeli kis étteremben. Avokádós lazacos toastot ettem, hogy legyen valami egészségesen finom gasztró élményem is. Egy órát még bóklásztam a környéken, a jól bevált véletlent követem technika alapján.
Ezután már csak az utazás prózai része következett. Kijutni a repülőtérre. Nem Bergamóba, hanem Malpensába, feljutni a gépre és megérkezni Budapestre.
Rossz időből indultam el pénteken, de jó időbe érkeztem meg.
Tele rengeteg élménnyel és tapasztalással. Este azon gondolkodtam, hogy a hónapok óta érzett boldogság érzetemet hogyan képes egy ilyen utazás megtöbbszörözni? Nagyon élveztem ezt az egyedüli kirándulást. Félre értés ne essék! Minden eddigi túrámat, kirándulásomat, nyaralásomat szeretem, amit másokkal töltöttem el. Nagyon szeretek mással utazni. De ez a fajta utazás más dimenziókat nyitott meg. Az ötletszerű étkezések, az irány nélküli gyaloglások, a kedv alapján kiválasztott tevékenységek szintén a szabadság szót erősítik meg bennem.
Nagyon szerettem szabadnak lenni ezen a hétvégén!